Kisvárosi fociromantika – új köntösben

A történelmi búcsúzók hűlt helyére érkeznek

A Ligue 1 mezőnyéből kipottyant idén a francia élvonalban a legtöbb meccset játszó három csapat közül kettő is, a tíz bajnoki címével immár a PSG-vel holtversenyben rekorder AS Saint-Étienne, illetve a hatszoros bajnok, legutóbb 1960-ban kieső Girondins de Bordeaux, így 1938 után először fog előfordulni, hogy egyikük sem lesz ott a legmagasabb szintű nemzeti ligában.

Ráadásul mindkét patinás kieső jövője igencsak bizonytalan. A zöldeknél egy tucatnyi lejáró szerződésű játékos távozik, közben pedig egy hosszasan elhúzódó eladási procedúra végén úgy tűnik, az amerikai David Blitzer kapja meg a lehetőséget arra, hogy új tulajdonosként kihúzza az egyesületet a szakmai és anyagi válságból. Az is elképzelhető, hogy a többek között a Crystal Palace-nél, az Augsburgnál, a Philadelphia 76ers-nél vagy a New Jersey Devils-nél is társtulajdonos üzletember az új csapatával pontlevonással lesz majd kénytelen belevágni a Ligue 2 küzdelmeibe – hiszen az osztályozós vereség után kitört súlyos szurkolói rendbontás miatt alighanem jelentős büntetést mérnek rájuk.

Mindeközben Bordeaux-ban annak a Gérard Lópeznek kellene a másodosztály lényegesen alacsonyabb bevételei mellett rendbe szednie a klub költségvetését, aki a Lille-nél és az azóta amatőr szintre csúszott belga Mouscronnál is a túlköltekezéseiről híresült inkább el. Már a másodosztályú induláshoz is 20 millió eurós tartozást kéne valahogy eltüntetni a nyáron, vagyis a klub legnagyobb értékének tekinthető 19 éves tehetség, Sékou Mara értékesítése szinte borítékolható.

A kiesőknek amúgy is kemény mostanában a visszaút Franciaországban, hiszen sem a tavaly még élvonalbeli Nimes és Dijon, sem a korábbi évek kipottyanói, az Amiens, a Caen vagy a Guingamp sem került még csak közel sem a feljutáshoz a Ligue 2 rókái között, egyedül a rendkívül érdekes projektbe belevágó Toulouse-nak alakul csak ígéretesen eddig a sorsa.

Így azt sem tudjuk, mikor kerülhet majd sor újra a Ligue 1-ben a legforróbb hangulatú francia rangadóra az Olympique Lyon és a Saint-Étienne között, helyette azonban váratlanul az élvonalba helyezte át a regionális rivalizálását az idén bennmaradó ESTAC Troyes és a visszajutó Auxerre.

Sékou Mara értékesítése mentheti meg a Bordeaux-t a csődtől (fotó: SportFM.fr)

A klub és a legenda

Az Auxerre történetét és jelentőségét egyszerűen nem lehet máshonnan megközelíteni, mint Guy Roux szerepvállalását hangsúlyozva az alig 40 ezer lakost számláló városka klubjának életében.

A jelentkezésébe azt is beleírta, hogy ha kell, akár fát is hasogat az öltöző vaskályhájába, végül pedig alig 600 frankért cserében csapott bele az új állásába, ami azonban nem is egyszerűen egy munka, hanem valóban a hivatása és az élete lett Roux-nak az első perctől kezdve.

Kezdetben maga foglalkozott például a pálya gyepének a helyi kecskék általi lelegeltetésével, és sokáig a labdák beszerzésével is, így igen érzékenyen érintette még a profi időkben is, ha a szurkolók meg akartak tartani egy-egy darabot, előfordult, hogy egy BL-mérkőzés után személyesen rohant keresztül a pályán, hogy visszakövetelje az eldugott játékszert. Amikor már a csapat sztárokat alkalmazott, maga ellenőrizte az éjszaka közepén szúrópróbaszerűen a játékosok autóinak kilométeróráit, nem jártak-e valahol mulatni. Máskor a vezetőedző maga utazott Líbiába és elintézte a rettegett diktátor, Moammer Kadhafi lányával egyeztetve, hogy egy vb-selejtező után a stadionból tizenöt percig még ne engedjék ki a helyi szurkolókat, hogy ő minél előbb hazajuttathassa Bonaventure Kalout egy különgéppel, aki aztán a másnapi francia kupadöntőn győztes gólt is szerzett.

Saját számítása szerint 13 világbajnokságot járt meg Guy Roux a szakmai fejlődés érdekében (az elsőt 1938-ban még édesanyja pocakjában), 1970-ben a mexikói rendőröket lefizetve még a brazil válogatott edzésére is bejutott. A játékosaival való atyai viszony konkretizálódott akkor is, amikor még az akadémia alapítása előtt átigazolta az Auxerre az alig 14 éves, később válogatott és a Marseille-jel BL-győztes Jean-Marc Ferrerit, kollégium híján pedig a vezetőedző fogadta a házába és saját fia mellett őt is fiaként nevelgette. 1993-ban, amikor már a mester nagy tekintélynek örvendett szerte a világban, Fidel Castro igyekezett meggyőzni, hogy vegye át a kubai labdarúgás irányítását, amiért még egy szigetet is felajánlott neki, de Guy Roux ezt is visszautasította, hogy maradhasson az Auxerre-nél és esténként nyugodtan kortyolgathassa kedvenc burgundi borát, egy pohár Chablis-t.

Az elképesztő anekdoták mellett persze nem kevésbé elképesztő sikerek is kísérték Guy Roux és az Auxerre frigyét. A harmadosztályba 1970-ben jutottak fel, amikortól már nem játékosedzőként, csak a szakmai munka irányítójaként tevékenykedett Roux (no meg szertárosként, kincstárnokként, gyepmesterként stb.), majd négy évvel később már a másodosztály következett.

Így aztán ennek az akadémiának az első generációjából is olyan játékosok kerültek ki, mint Éric Cantona, Basile Boli vagy Pascal Vahirua, majd később itt indult többek között Djibril Cissé, Philippe Mexes, Bacary Sagna és Bernard Diomede karrierje is. Az élvonalat már 1980-ban elérte az egyesület, majd négy évvel később bronzérmet szerzett és először indulhatott a nemzetközi porondon is. A legzajosabb kontinentális sikert az 1992-93-as UEFA-kupa-szezonban aratták, hiszen az elődöntőig meneteltek, miközben kiverték a címvédő Ajaxot is. A legsikeresebb szezon pedig az 1995-96-os lett a klub életében, hiszen az Auxerre megnyerte a bajnokságot és a kupát is Franciaországban.

Talán ez a dátum is tekinthető erősen szimbolikusnak, hiszen ebben az évben léptek életbe a Bosman-per utáni első szabálymódosítások, melyek aztán a játékospiac teljes megnyitásához és a szélsőségesen piaci alapokon működő európai labdarúgáshoz vezettek, melyben ilyen kisvárosi projekteknek már csak egy-két éves fellángolásokra van lehetőségük, legyenek bármilyen jól átgondolt és aprólékosan felépített szakmai programok is.

Mindenesetre Guy Roux 2005-ben, 67 évesen felállt az Auxerre kispadjáról, a csapat pedig 2010-ben még felért egyszer a dobogóra, de két évvel később igen dicstelenül távozott az élvonalból. Az utolsó Ligue 1-mérkőzés szégyenletesre sikeredett 10 évvel ezelőtt, hiszen ahogy az oldalunkon is kitértünk már rá, a Montpellier történelmi bajnokká avatását csúfították el a tüntető szurkolóik.

A másodosztályban azóta javarészt a tabella második felében szégyenkezett a gárda, többször a bennmaradásért is kellett küzdenie, mígnem 2017-ben érkezett az új tulajdonos, a csomagolástechnikai cégével milliárdossá váló James Zhou (eredeti nevén: Csu Jun-csie). A klub igazgatóságában azonban továbbra is tevékenykedik Guy Rouy, hiszen az új tulajdonos racionális gazdaként igyekszik a klub történelmi imázsát megőrizni és így az egyesület mellé állítani a futballromantikus szurkolókat szerte a világon, ezáltal pedig természetesen a népszerűséget követő szponzorokat is.

Guy Roux és az új tulajdonos, James Zhou (fotó: lequipe.fr)

Zakó és fordított baseball-sapka

A kisvárosi keretek által erősen lekorlátozott lehetőségekből adódó súlyos anyagi problémákat előbb olyan tehetségek értékesítésével igyekezett megoldani az új tulajdonos, mint a 22 esztendősen immár Európa-liga-győztes Evan N’Dicka, aki 5,5 millió ellenében távozott a Frankfurthoz, vagy két további utánpótlás-válogatott, Jean Marcelin és Lamine Fomba, akikért összesen 14 milliót utalt a Monaco és a Nimes.

Igazán jelentős tehetség nem is nagyon maradt a klubnál, hanem rutinosabb játékosok érkeztek a csapatba és egy tapasztalt jelölt a kispadra. Nem véletlen nevezte ki persze a vezetőség a 64 éves Jean-Marc Furlant, hiszen a kora ellenére igencsak egyedi öltözködési stílusával is feltűnő szakember korábban már négyszer vívta ki csapataival az élvonalba jutást, ráadásul háromszor épp az Auxerre szomszédos ellenlábasánál, a Troyes-nál. Először még rögtön első profi vezetőedzői megbízatása alkalmával 2005-ben (az ifjú Blaise Matuidivel a csapatban) két Ligue 1-szezon erejéig, majd visszakapaszkodott a gárdával 2012-ben és 2015-ben is, amikor viszont csak egy-egy szezont sikerült a legmagasabb szinten tölteni a tanítványaival. Így aztán amikor legutóbb a Brestnél 2019-ben újra feljutást ünnepelhetett, a breton vezetők végül nem bíztak meg benne, és az élvonalban már nem irányíthatta a csapatot.

Kapóra jött ez James Zhou-nak, aki miután helyrerázta az Auxerre költségvetését, hároméves projektben, 2023-ig tűzte ki célul a feljutás kivívását, ám az eredmények előbb is megérkeztek.

A vártnál is gyorsabb élvonalba kerülést végül a rájátszás és az osztályozó megnyerésével mégis abszolválta a gárda már ebben a szezonban, mégpedig egyaránt tizenegyes-párbajban felülmúlva a Sochaux-t és az összeomló Saint-Étienne-t is. Talán az is jól mutatja, milyen összetartó és túlzó nyomás nélküli hangulatban készülődhetett az Auxerre a hajrára, hogy a két sorsdöntő szétlövésben egyetlen hiba nélkül teljesítettek a játékosaik.

A siker kivívásához a legfontosabb láncszem talán épp Gaetan Charbonnier érkezése lett a nyáron, aki Furlan feljutó Brestjében már egyszer szerzett gólkirályi címet a Ligue 2-ben, ám az élvonalban nem igazán tudta már megvetni a lábát. Most korábbi mestere csapatába ingyen visszatérve 33 esztendősen is szerzett 17 gólt 7 gólpassz mellett, találatai közül pedig jó centerként ötöt is fejjel ért el.

Az előkészítésekben idén leginkább a még a haját is kékre festető Gauthier Hein jeleskedett, aki a liga harmadik legtöbb kulcspassza mellett 11 gólig is eljutott, míg a középpályáról a támadásokhoz szintén gyakran fellépő marokkói Hamza Sakhi a Saint-Étienne ellen is kulcsfontosságú gólt szerzett. A labdaszerzésekben ugyanakkor a sorsdöntő tizenegyeseket is értékesítő mali válogatott csapatkapitány, Birama Touré volt a legkiemelkedőbb, aki hatalmas mezőnymunkát végzett a középpályán, a védelem pillére pedig az öt évnyi portugál élvonalbeli tapasztalattal rendelkező brazil középhátvéd, Jubal lett, aki a domináns játék ellenére a második legtöbb felszabadítást hajtotta végre a bajnokságban.

Ki kell még emelnünk két karibi válogatottat, nevezetesen a fáradhatatlan haiti jobbhátvédet, Carlens Arcust és a FIFA által épp a francia vétózás miatt el nem ismert Francia-Guyana válogatottjának hálóőrét, Donovan Léont, akinek a hárítási mutatói ugyan nem kimagaslóak, de a legtöbb sikeres kimozdulás a nevéhez fűződik és a tizenegyes-párbajokban nagyon fontos védésekkel vette ki a részét a feljutásból.

Ez a csapat tehát nem tűnik olyan ígéretesnek, mint a „Moneyball-szemlélettel” építkező Damien Comolly projektje a másodosztályban bajnoki címet szerző Toulouse FC-nél, de olyan meglepetésszerűnek sem, mint a második helyen feljutó AC Ajaccio kőkemény korzikai alakulata a kispadon már tizedik szezonját töltő Olivier Pantalonival. Bár az újoncoknak nem ment rosszul a Ligue 1-ben az utóbbi időszakban, most különösen nehéz dolga lesz mindhárom feljutó egyesületnek, hiszen a mezőny 18 csapatosra csökkentése miatt négy kieső helyet kell majd elkerülniük, ez pedig garantálja a brutális küzdelmet a következő bajnoki kiírásban is.

Jean-Marc Furlan formabontó stílusa az Abbé Deschamps Stadionban (fotó: foot11.com)

Címlapfotó: france3-regions.francetvinfo.fr