1992 forró januárjában Szenegálban rendezték a 18. Afrika-kupát, melyre három elbukott selejtezősorozat után tért végre vissza Ghána. A válogatott a csoportkört kapott gól nélkül abszolválta, és az esélyesebbnek tartott nagy szomszéd, Nigéria legyőzése után a fináléba is bejutott, ahol egy gól nélküli döntetlent követően végül tizenegyesekkel maradt alul Elefántcsontparttal szemben. A szurkolók kedvence Abedi Pelé mellett leginkább a középpályának hatalmas mezőnymunkájával stabilitást jelentő Emmanuel Armah volt, aki a torna egyik hőseként meg is kapta a helyszínre utaló Senegal becenevet.
Tekintve, hogy Armah válogatott pályafutása mellett még az accrai Hearts of Oak legendája is volt, így amikor a klub egyik nagy rajongója, az ország egy távoli szegletében utánpótlásedzőként dolgozó Jacob Partey idolja játékának jegyeit vélte felismerni legidősebb fia mozgásán, nagy örömmel adta neki is a Senegal becenevet. Amikor cirka 20 évvel később immár profi labdarúgóként és hazája szurkolóinak egyik kedvenceként Angliába került Thomas Partey, a háttértörténetet nem ismerő nagyközönség számára igen mókás perceket okozott ezzel a becenévvel.
Egy afrikai futballkarrier lépcsőfokai
Az első hónapok amúgy rendkívül nehezen indultak Angliában Thomas Partey számára, hiszen nem csak sérülések hátráltatták, hanem a koronavírus-járvány miatt karanténba került az egész ország, ez pedig még a vártnál is nehezebbé tette a beilleszkedést az új környezetben. Pedig Partey akkor már komoly tapasztalatokkal rendelkezett az európai elitfutballban.
Miután ugyanis Ghánában a Tema Youth tagjaként feljutott 18 évesen az élvonalba, édesapja a házát is pénzzé tette, hogy ügynököt, vízumot és európai szerződést szerezzen legtehetségesebb fiának, aki így kisvártatva az Atlético Madridnál kötött ki. Először kölcsönadták még a másodosztályba az RCD Mallorcának, majd a feljutó Almeríának, ahol Partey lett a csapat második legjobb labdaszerzője és megszerezte első élvonalbeli góljait, közte pályafutása egyetlen dupláját is a Granada ellen 2015 áprilisában.
Így aztán már az Atléticóban is helyet kapott, bár az első, bajnoki bronzérmet és BL-döntőt hozó szezonban még csak kiegészítő embernek számított. 2017 januárjában viszont a ghánai válogatott alapembere volt az Afrika-kupa elődöntős menetelése során, így az egyre érettebb játéka miatt már több bizalmat kapott Diego Simeonétól is, főként miután nyáron Tiago visszavonult, majd egy évvel később a csapatkapitány Gabi is távozott.
Így aztán a jó ideje védekező középpályást kereső Arsenal radarjára is felkerült, a londoniak pedig végül az 50 millió eurós kivásárlási árat sem sajnáltak érte 2020 nyarán. Partey ekkor már kiforrott játékosnak számított, Mikel Arteta csapatában azonban még teljesebb lett a profilja és mára a világ egyik legjobb középpályásaként tekinthetünk rá.
A kifinomult verőlegény
Bár Simeone leginkább nagy teherbírású védekező játékost látott Partey-ban, de már madridi időszakában fontos szerep jutott neki a labdakihozatalok során, melyben a hosszú labdáin is nagy volt a hangsúly (az idő tájt átadásai 11 százaléka volt hosszú). Leszámítva a jobbhátvédként játszott mérkőzéseket, a négytagú középpályássorban leginkább a jobb oldalt és a jobb oldali félterületet kellett védenie, mégpedig főként a pálya középső harmadában gyakorolt nagy nyomást az ellenfelekre, ritkábban merészkedett a támadóharmadba, de a védekező harmadban is kevesebb volt a feladata.
Ez némileg megváltozott Angliába kerülve, bár a levédeni szánt területre pontosan beleillett a 4-3-3-as vagy 4-2-3-1-es felállásban Granit Xhaka jobbján. Utóbbival tökéletesen látszik működni az összhang, hiszen a svájci a bal oldalon előbb a Kieran Tierney-vel, majd Olekszandr Zincsenkóval való összjátékban nagyobb teret kap a támadásokra, míg a ghánai kicsit visszavontabban helyezkedik, de közben a játéka jóval nagyobb területre terjed ki, mint korábban bármikor, ahogy az a fenti hőtérképeken is látszik.
A mezőnymunkájában közben már nem az ütközések mennyisége a legfontosabb szempont, amit jól mutat a szerelési kísérletek számának visszaszorulása Angliába kerülése óta, hanem védekezésének a hatékonysága fejlődött magasabb szintre.
A madridi évek mérkőzésenkénti három faultja helyett ugyanis átlagban már csak 1,2-szer harsan fel találkozónként a megmozdulásai után a játékvezető sípja. Ezzel párhuzamosan több mint tíz meccsenként kell csak felmutatni neki a sárga lapot, ami szintén páratlan karrierje során, bár az eltiltások sohasem jellemezték Partey-t. Igencsak beszédes a cseppet sem féktelen, hanem kizárólag jó értelemben vett agresszivitásáról, hogy rengeteg ütköző és védőfeladata ellenére mindössze két piros lapot kapott csaknem egy évtizedes pályafutása során. A helyezkedését pedig hűen dicséri a begyűjtött labdáknak (ball recovery) egészen kimagasló mennyisége, hiszen a 90 percenkénti 8,7-es statisztikája nem csak egyéni rekordja, de a ligában is a második legmagasabb érték.
Mindezek mellett az Arsenal hatékony letámadásának egyik fontos láncszemeként még sosem volt annyi labdaszerzése a támadóharmadban, mint ebben a szezonban (0,53 meccsenként az eddigi 0,39 rekord helyett), de közben az egész pályára kiterjedő aktivitását jól mutatja, hogy nem csak feltolva, de még a saját kapuja előtti veszélyes labdák elhárításában is aktívabb, mint korábban valaha (1,59 meccsenkénti felszabadítás).
Több mint testőr
A madridi, védekezésre koncentráló szerepből azonban alaposan kinőtt a londoni években, immár az összjátéknak is nagyon fontos láncszeme. Ennek persze megvoltak az előzményei is, hiszen az Almeríában is megfordult már kissé feljebb tolt pozícióban is, nem is beszélve a válogatottról, ahol a 2017-es Afrika-kupa utáni időszakban olykor valóságos irányítót játszatott vele Kwesi Appiah, így egy Kongói Köztársaság elleni idegenbeli vb-selejtezőn pályafutása egyetlen mesterhármasát is megrúgta.
Az idei szezonban az Arsenalban is szerzett már három bajnoki gólt, melyek közül a Tottenham Hotspur ellen megnyert rangadón lőtt bombája volt talán a leglátványosabb, így most már csak egyetlen találat kell neki ahhoz, hogy beállítsa egyéni rekordját. Ennél is fontosabb talán, hogy valóságos középpályás szervezőként többet avatkozik játékba, mint valaha (átlagban 84,1 labdaérintés meccsenként), és idénre a meccsenkénti passzai száma is 71 fölé emelkedett, melyeknek a pontossága is pályafutása során a legjobb, jelenleg 87,3 százalék.
Ehhez azért persze az is hozzájárul, hogy a hosszú átadások aránya a madridi 11-ről lecsökkent 8,5 százalékra, viszont mindenképpen figyelemreméltó, hogy az ún. progresszív átadásainak a mennyisége is 8,4-re emelkedett 90 percenként.
A támadások kezdeti fázisában betöltött fontos szerepét mutatja az is, hogy a támadóharmadba sikeresen bejuttatott passzainak a száma is rekordmennyiségű, 8,6 ebben a szezonban, ami az egész ligában is a második legjobb mutató pillanatnyilag, pedig októberi anyagunk idején még csak a 21. volt ebben a rangsorban. Mivelhogy Arteta csapatában a gyors labdajáratás szükséges az ellenfelek védelmének feltöréséhez, így Partey statisztikáiban is csökkent a labdával passz nélkül megtett táv hossza, és így a cselkísérletei száma is alig 1,5-re ereszkedett meccsenként ebben az évben, miközben ezek hatékonysága folyamatosan 75 százalék felett marad.
No Partey, no party
Mindezen statisztikai mutatók is jól hangsúlyozzák, milyen sokat fejlődött Partey játéka az Arsenalban, de azt is, hogy harmadik szezonjára mennyire fontos láncszeme lett a hosszú várakozás után immár a bajnoki címért hajtó Arteta-csapatnak. Bár első, a beilleszkedési nehézségek mellett még rengeteg sérüléssel is sújtott angliai szezonját egy tízes skálán még Partey maga is csak négyesre értékelte, a csapat pedig a tabella nyolcadik helyén ragadt, a következő évben már érezhető volt a ghánai jelenlétének a fontossága. Pontosabban a hiányának a fájdalmas hatásai, ugyanis amikor a szezon elejét egy bokasérülés miatt ki kellett hagynia, mindhárom mérkőzését elveszítette a csapat, és csak visszatérése után született meg az első győzelem. Utána Partey-val egészen a hajráig 2,08 pontot szereztek meccsenként, mígnem egy combsérülése miatt a hajrában nélküle ismét becsúsztak vereségek és az Arsenal végül lemaradt a BL-indulást jelentő negyedik helyről.
Idén talán még látványosabb a Partey-effektus, hiszen amikor ott van az Arsenal középpályáján, akkor 19-3-1-es mérleget produkál a gárda, azaz 2,61 pontot meccsenként, miközben a nélküle lejátszott öt bajnokin két vereség is becsúszott, azaz jelentősen kevesebb, csak 1,8 pont a meccsenkénti termés. Ha összevetjük a Premier League középpályásaival, akkor az is kiviláglik, mennyire jogosan tekinthető a legteljesebb box-to-box játékosnak.
A már említett, hagyományosnak nevezhető mutatók mellett azonban Jonny Whitmore, a Stats Perform adatelemzője arra a következtetésre jut cikkében, hogy a haladó statisztikák (xReceiver, xP és xThreat) mutatják meg igazán, hogy a ghánai középpályás mennyire hasznos és fontos tagja Arteta csapatának. Rendkívül sokszor segít ugyanis csapattársainak, hiszen a labdabirtoklásoknak kimagasló értéket jelentő 21 százalékában elérhetően mutatja magát, és még fontosabb, hogy ezen esetek közel kétharmadában őt is választják a társak segítségnek. Nem véletlenül persze, hiszen a letámadásokkal szembeni rezisztenciáját jól mutatja a nyomás alatti passzpontossága, mely egészen lenyűgöző (90,2 százalék), de az esetek nagy többségében Partey a megfelelő döntést is hozza a passzainál. A labdái több mint a felében ugyanis a legveszélyesebb opciót találja meg az adott szituációban és a meccsenkénti 4,1 ún. line breaking passza is kimagasló statisztika az ilyen profilú játékosok között. Ráadásul a fizikai paraméterei is adottak a jó teljesítményéhez, a középpályásokhoz képest kifejezetten sok sprintet vág le és az idei szezonban 30. születésnapjához közeledve is 32,9 km/h volt a maximális sebessége, ami például jobb, mint Jorginho vagy Fabinho hasonló életkorban megkopó csúcssebessége.
A már taglalt részletek azonban jól mutatják, hogy távolról sem csak atletikussága teszi Partey-t jelenleg a világ egyik legjobb középpályásává, hanem alázatos mezőnymunkája és a játékintelligenciája egyaránt. Emellett azonban a pályatársai nagyrészétől eltérően egy külön súly is nyomja a vállát.
Egy futballnemzet megváltásának terhe
Az afrikai futballválogatottak teljesítménye általában egészen különleges jelentőséggel bír a helyi lakosság számára, hiszen a mostoha életkörülmények között a labdarúgás jelenti az egyetlen kapcsolódási pontot az online térben már bőségesen rájuk zúduló csillogó, európai mesevilághoz. Fokozottabb a helyzet Ghánában, ahol a korábbi sikerek, négy történelmi Afrika-kupa-győzelem után már 40 éve hiába várnak a szurkolók egy újabb trófeára és a 2010-es vb-negyeddöntős drámai kiesés is a nagy áttörés elmaradásának kínzó sebeit hagyta maga után.
Ebben a közegben Partey-tól várja a ghánai futballtársadalom, hogy megváltásra vezérelje a csapatot, főként az Atléticóval elért BL-döntő és a már említett kongói mesterhármas óta, ahol egyébként két találatát is a törökországi földrengésben nemrég életét vesztő Christian Atsu készítette elő, nem véletlen, hogy Partey is egy a meze alatt viselt felirattal búcsúzott tőle a Bournemouth-nak lőtt gólja után.
A 2018-ban André Ayew távollétében néhány meccsen már a csapatkapitányi karszalagot is viselte, a következő év Afrika-kupáján pedig már alapembernek számított a válogatottban. A megelőző elődöntős szereplés után ezúttal a legjobb nyolc jelentette a nem kevésbé fájdalmas végállomást a Tunézia elleni szétlövéssel. Partey ugyan értékesítette a maga tizenegyesét, sőt korábban megszerezte máig egyetlen kontinensbajnoki találatát is, ez azonban vajmi kevés vigaszt jelentett.
És még csak ezután következett az igazi feketeleves, hiszen a tavalyi sorozaton történelmi lebőgést produkáltak a ghánaiak, és a Comore-szigetektől elszenvedett vereséggel kiestek már a csoportkörben. Hiába adott az akkor már az Arsenalban légióskodó középpályás két gólpasszt is a tornán, a szurkolók elkeseredett kritikája őt sem kímélte. Már-már felsejlett a korábban hasonló poszton szereplő és általa is példaképnek tartott Michael Essien esete, aki hiába ért el komoly sikereket európai légióskarrierje során, hazájában nem tudta kielégíteni a túlzó elvárásokat, így aztán a nem kellő elhivatottság és a nemzeti gyökerek félvállról kezelésének a vádja miatt a megítélése a mai napig kétséges az országban.
A ghánai válogatott igencsak megingott renoméjával vágott aztán neki a tavalyi vb-selejtező rájátszásában a régi vetélytárs Nigéria elleni összecsapásnak, ahol a hazai meccsen elért gól nélküli döntetlen után minden a rivális mellett szólt a visszavágón. A hazaiak felvonultatták Vitor Osimhent, Ademola Lookmant, Emmanuel Dennist és Joe Aribót is a támadósorukban, de a kispadon is ott volt Umar Sadiq, Kelechi Iheanacho, Odion Ighalo és Ahmed Musa is egyaránt komoly topligás rutinnal. A félelmetes támadóarzenál ellenére azonban a vb-kvalifikációt jelentő gólt Thomas Partey egy távoli lövése hozta el, aki ezzel valóságos nemzeti hős lett.
Szülőföldjén még a krobo törzs egyik tiszteletbeli főnökének is kinevezték. A katari világbajnoki szereplés ugyan Partey 100 százalékos szerelési és cselezési hatékonysága ellenére sem lett különösebben acélos, de közben elég jól körvonalazódik, hogy a támadások terhét átveszik tőle a fiatalok, mint Mohamed Kudus (Ajax Amsterdam), Kamaldeen Sulemana (Southampton FC), Antoine Semenyo (AFC Bournemouth) vagy Issahaku Fatawu (Sporting CP), így talán nem kell már irreális elvárásokkal szembesülnie, és a jövő évi Afrika-kupán a nemzeti színekben is kinézhet neki egy pozitív megítélésű szereplés.
Kiemelt fotó: sportsbrief.com
