Pedig ha valamikor, még a hét elején kellene elküldenie az Evertonnak Frank Lampardot, feltéve, hogy az edzőváltásban látja a megoldást. Most ugye mégiscsak volna az új trénernek két hete együtt dolgozni a csapattal, mielőtt fogadhatja az Arsenalt…
Nem épp a szép remények – nem mintha bármi is szépnek tűnne manapság a Goodison Parkban. Elvégre úgy állunk, hogy az Everton 1958 óta először szenvedett zsinórban négy bajnoki vereséget odahaza; a 15 gyűjtött pontja minden idők legkevesebbje a bajnokság ezen szakaszában; a három győzelem 20 PL-meccsen szintén történelmi mélység; a 15 szerzett gólját most csak a Wolverhampton Wanderers múlja alul, miközben a csapat képtelen megoldani a labdavesztés utáni átmeneteket, és az ebbéli szervezetlenség, illetve az agresszív visszatámadás hiánya miatt a legtöbb, hét gólt kapta gyors kontratámadásokból. Mindezekért Lampard volna a felelős?
A kelleténél több ellentámadásból benyelt gól kétségtelenül az ő lelkén is szárad, tegyük hozzá, ez volt talán vele a Chelsea élén is a legnagyobb gond. Van azonban egy oltári nagy különbség. Amíg a londoniakkal – már csak az egyéni kvalitások miatt is – rendkívül látványos támadójátékra volt képes (kevés érintéssel, nagy lendülettel, iszonyatosan gyorsan ért fel csapata a kapu elé), megkockáztatom, sokszor látványosabbra, mint Thomas Tuchellel bármikor, a labdavesztés utáni helyzeteket a Stamford Bridge-en sem tudta kezelni.
„Az edzők egyike sem zseni. Vannak, akik közelebb állnak ahhoz, hogy zseninek nevezhessük őket, mások távolabb, de abszolút zsenit nem ismerek”
– idézhetnénk most magát Lampardot, pikírten célozgatva arra, melyik társasághoz tartozik inkább, bár a korábbi világklasszis középpályás múlt heti mondandójával arra a kérdésre felelt, mennyire tartaná fontosnak még a januári átigazolási ablakban megerősíteni keretét.
„Általában a jó igazolások segítenek minket ahhoz, hogy sikeresek legyünk – folytatta gondolatmenetét. – Addig is, a tiéd a felelősség, hogy a lehető legjobban dolgozz a meglévő állománnyal.”
Csak hát úgy fest, a jelenlegi állományt képtelen jobbá varázsolni Lampard, aki bizony pusztán az eredmények alapján az Everton PL-történetének második leggyengébb edzője. Bizonyos Mike Walker az 1990-es évek közepén 31 bajnokin szerzett 27 pontjával 0,87-es meccsenkénti pontátlagot produkált, Lampard 0,92-nél jár (eddigi 38 bajnokiján csupán kilencszer nyert nyolc döntetlen és 21 vereség mellett).
A mostani szezont tekintve 20 bajnokin 11-szer vereséget szenvedett, az utóbbi nyolcból haton (a másik kettő döntetlen lett), ráadásul a közvetlen riválisok, a Leicester City, a Bournemouth, a Wolverhampton, a Southampton, legutóbb pedig a West Ham United ellen maradt alul, szóval ez egy olyan lejtmenet, amelyikből bitang nehéznek látszik a visszakapaszkodás, s amit kevés edző úszna meg; lehet, az Lampard szerencséje, hogy a tulajdonos Farhad Moshiri hat és fél éves liverpooli regnálása alatt öt edzőt küldött már el, és magából még nagyobb bohócot mégsem szeretne már csinálni.
„Nem az én döntésem, marad-e az edző”, mondta a West Ham elleni bajnokit követően hangos értetlenkedésre okot adva, utóvégre ki, ha nem a tulajdonos kell, hogy döntsön? Nyilván az igazgatótanács és a szakmai elöljáróság javaslatát mérlegelve, bár lehet, épp a board az, amelyik igyekszik ilyen kérdésekben magához láncolni a döntés jogát. Elvégre Carlo Ancelotti távozását követően leginkább a tulajdonos kapacitálta Rafa Benítez nagy visszhangot kiváltó kinevezését, amelyet ugyebár sokan megvétóztak volna a spanyol liverpooli (mármint Anfieldbeli) múltja miatt. Nem is lett jó vége: hamar, 19 bajnoki után váltotta őt Lampard, aki némi szerencsével, a szurkolók hathatós támogatásával benntartotta tavaly az Evertont, csak hát hiába veselkedtek neki az új idénynek a „Soha többé ilyen szezont” vezérelvvel, a csapat gyengébb, mint legutóbb.
De hát a nyáron egyik legjobbját, Richarlisont is elvesztette, és ha a védelmet két tapasztalt PL-játékossal sikerült is megerősíteni – Conor Coadyval és James Tarkowskival –, a támadósorba a góllövőcipőjét jó ideje nem találó Neal Maupay-re, valamint a tehetségesnek indult, de a kieső Burnley-ben pocsék formában teljesítő Dwight McNeilre futotta mindössze. Mármost a két gólem, Coady és Tarkowski a mély védekezésnél rendben van, de ha feljebb húzódik a csapat, ha futásra kényszerülnek, nagy a baj. Bár nem feltétlenül a kapott gól borzasztóan sok, hanem a szerzett gól nélküli meccs: nyolc olyan bajnokit számlál az idény, amikor az Everton nem talált be, ami úgy, hogy nincs Richarlison, és sokáig az állandó sérüléssel kínlódó Dominic Calvert-Lewin szolgálataira sem számíthatott, nem csoda.
Egy góllövő játékos leigazolása jelenthetne némi gyógyírt, csak hát Danny Ings a West Hamet választotta, az első fellépésén gólpasszt jegyző, a Lorient-t elhagyó szélső, Dango Ouattara a Bournemouth-t, de minden más bajban lévő rivális bőszen csatárt igazol: a Wolves megszerezte Matheus Cunhát és Pablo Sarabiát, a Southampton a horvát válogatott Mislav Orsicot, a Leeds United Hoffenheimből a francia utánpótlás-válogatott Georginio Rutter-t. Az Everton? Senkit, bár egyes hírek szerint mindenórás a Villarreal szélsőjének, Arnaut Danjumának a kölcsönvétele.
Többre nem is nagyon futná, minthogy az elmúlt három évben mintegy 400 millió fontos veszteséget halmozott fel a klub – ez ám az ördögi kör. Igazolni nem nagyon lehet, eközben a csapat száguld a másodosztály felé, és hogy tetőzzük a bajokat, a szurkolók is a klub ellen fordultak. Bár a 90 percben igyekeznek a csapatot támogatni, előtte-utána hevesen tiltakoznak a klubvezetés és a tulajdonos ellen, némelyek fenyegetve az elöljárókat, elsősorban az elnök Bill Kenwrightot, de hát nyilván tehetetlenségükben teszik.
Mert azt látják, jött egy milliárdos tulaj (Moshiri), aki ugyan be is tett jócskán a klubba (több, mint 500 millió fontot elköltve a hat év alatt), de a számos borzasztóan rosszul elsült igazolás (Theo Walcott, Cenk Tosun vagy Davy Klaassen inkább csak vitte a pénzt), a türelmetlenség (edzők és sportigazgatók váltották sűrűn egymást, s ha hibázott is, bízhattak volna jobban a Leicesternek N’Golo Kantét, Riyad Mahrezt és Jamie Vardyt felfedező Steve Walsh-ban), illetve a határozott koncepció hiánya súlyos slamasztikába sodorta kedvenc egyesületüket.
Amelyikért tényleg élnek és halnak. Csak épp nem látják, merre tart ez a kilenc bajnoki címmel, KEK-diadallal büszkélkedő, elképesztő hagyományokkal bíró klub. Illetve, dehogynem látják: a The Championship felé, teljes gázzal. És nem úgy tűnik, hogy Lampard képes lenne megállítani a száguldást a pokolba.
Kiemelt kép: Getty Images
