Luis Enrique fejlődött ugyan, de nem tudott túlnőni saját árnyékán

Luis Enriquének hazája válogatottja volt az első nemzeti együttes, amelyet irányíthatott, előtte a klubfutballban épített sikeres karriert. Ki ne emlékezne például a 2014–2015-ös FC Barcelonára, mely mesterhármassal (spanyol liga- és kupa-, valamint Bajnokok Ligája-győzelemmel) zárta a szezont, vagy a 2017-es híres Remontadára, amikor csapata az első mérkőzésen elszenvedett négygólos vereség után ütötte ki 6-1-es győzelemmel a Paris Saint-Germaint a BL-ből.

A 2018-as oroszországi világbajnokság előtt Julen Lopetegui, az akkori szövetségi kapitány előszerződést kötött a Real Madriddal, a meggondolatlan lépést azonnali menesztés, Fernando Hierro értelmetlen kinevezése és hatalmas lebőgés követte. Luis Enrique ilyen előzmények után került még abban az évben a nemzeti csapat kispadjára, az általa képviselt játékstílus, mely hagyományaiban sok egyezőséget mutatott a 2008–2012 közötti Vicente del Bosque irányította csapatéval, reményt adott a szurkolóknak.

Kimászás a gödörből: karaktert kap a válogatott

Az eredmények ecsetelése nélkül az mindenképp megállapítható, hogy a spanyolok hosszú évek után újra egy konzisztens, kidolgozott ötletek és játékstílus alapján focizó válogatottat kaptak. Ez nem csak ahhoz járult hozzá, hogy hosszú távon potenciálisan eredményesek lehessenek, de a játékosok beválogatásától kezdve egészen az utánpótlás-menedzsmentig sok folyamat összehangoltabb és hatékonyabb lett. Luis de la Fuente (az újdonsült kapitány) U21-es csapata például rendkívül hasonló karakterisztikák alapján játszott, mint a felnőttválogatott, és számos játékost vett át az A-keretbe a korábbi kapitány is: legutóbb például a vb előtt megsérült José Gayá helyett csatlakozott Alejandro Baldé az utazó kerethez.

A karakterisztikák megszilárdulása mellett az eredmények is javuló tendenciát mutattak. A tavaly rendezett Európa-bajnokságon a La Roja egészen az elődöntőig menetelt, ahol a későbbi győztes Olaszországtól kapott ki tizenegyesekkel, majd a Nemzetek Ligája döntőjébe is eljutott, ahol végül a franciák múlták felül 2-1-re. Bár trófeákban ez nem mutatkozott meg, de Luis Enrique alatt a válogatott igenis versenyképesebb lett, a mostani vb-kudarc ellenére is.

Állandósult hibák: a kerettervezés

A 2008 és 2012 közötti válogatott állandó kritikája volt, hogy a keretet hajlamosak voltak teljes egészben a Real Madrid és az FC Barcelona játékosaira építeni, ami egyrészt növelte a kohéziót a csapaton belül, de egyúttal sebezhetővé is tette azt. Ez a dilemma 2016-tól kezdett semmissé válni, Luis Enrique munkájának kezdeti időszakában pedig rendre sokkal több klubból verbuválódott a keret.

Amellett, hogy ez valóban egy észszerűbb és igazságosabb beválogatási rendszert eredményezett, de újabb hibákat is előidézett. Luis Enrique ugyanis rendre kísérletezésbe fogott és olyan profilokat hozott be az összetartásokra, melyek indokoltsága nehezen volt érthető, mindemellett olyan játékosok nem kaptak lehetőséget, akik klubszinten kiemelkedő teljesítményt nyújtottak. Sokadszorra is érdemes leszögezni, hogy egy válogatott nem akkor működik a leghatékonyabban, ha a becsült piaci érték alapján legjobbak játszanak a mezében, hanem ha olyanok, akik beleilleszthetők az edző elképzeléseibe. Ettől függetlenül számtalan olyan játékos, mint például Sergio Canales, Gayá, Gerard Moreno, Mikel Merino, Martín Zubimendi vagy éppen José Luis Morales csak ritkán, vagy éppen egyáltalán nem kapott lehetőséget. Ez a kesze-kusza hozzáállás bár az évek múlásával javult, de sokszor rányomta a bélyegét a csapat teljesítményére is.

Állandósult hibák: Luis Enrique, a klubedző

Mind a hazai, mind a nemzetközi sportsajtóban több ízben felmerült, hogy Luis Enrique egyik nagy erénye, hogy egy klubcsapathoz hasonló szisztémát tudott meghonosítani a válogatott játékában. A klubfoci körülményei nyilvánvalóan egy alapvetően magasabb színvonalú, összetettebb játékot eredményeznek, ugyanakkor a spanyolok esetében ez a hátrányukra vált.

Luis Enrique ugyanis az aktív foci mellett tette le az esküt, a reaktivitást teljes mértékben kihagyta a válogatott játékából. Az általa elképzelt, masszív labdabirtoklásra és temérdek passzmennyiségre alapuló pozíciós játék kétségtelenül talán a legmodernebb megközelítési módszer a jelen kor válogatottjai közül, amennyiben azonban az ellenfél tudott alkalmazkodni a spanyolok elképzeléseihez, a szövetségi kapitánynak sok esetben semmilyen viszontválasza nem volt. A Marokkótól elszenvedett vereség is ékes példája ennek, még akkor is, ha tizenegyesek következtében utazhattak haza a spanyolok: a területeket remekül záró marokkóiak nem csak a taktikai, de a szellemi főlényt is könnyen ki tudták vívni a görcsös és ötlettelen spanyolokkal szemben.

Az edző számos nyilatkozatában tett hitet arra, hogy az általa elképzelt játékfelfogáson semmit sem hajlandó változtatni és bár ez kontinuitást eredményezett az évek alatt, végül a teljes alkalmazkodóképtelenség miatt a vesztét is okozta. Azt azonban, hogy ez Enrique edzői eszköztárának határát jelentené, nehéz lenne elhinni, hiszen felépített egy komplett, pozíciós játék alapú rendszert, a válogatott nyújtotta szűkös lehetőségek azonban egyszerűen nem tették lehetővé, hogy más hozzáállást is kidolgozzon. Ennek fényében persze érdemes feltenni a kérdést, hogy megéri-e, illetve megérte-e mindent egy lapra feltenni a stílusjegyek megtartásának érdekében, de a legfrissebb eredmény azt mutatja, hogy hiába a modern, látványos játékfelfogás, ha az edző nem tud reagálni a pályán kialakult helyzetekre, nem lehet a csapatából egy torna nagy esélyese.

Merre tovább, spanyol válogatott?

Az új kapitány, Luis de la Fuente már rutinos rókának számít az RFEF (Spanyol Labdarúgó-Szövetség) berkeiben, hiszen lassan tíz éve dolgozik a különböző korosztályú válogatottakkal. Eddigi teljesítményével a lehetőséget mindenképp kiérdemelte, ami viszont ennél is fontosabb, hogy Enrique távozása után is kontinuitást tud adni a jelenleg futó projektnek.

De la Fuente ugyanis az U21-eseknél hasonló szellemiségű csapatot épített, mint Luis Enrique a felnőtteknél, így az átmenet a válogatott számára korántsem jelent majd akkora váltást, mint 2016, vagy éppen 2018 után. A feladat azonban adott, De la Fuente elődjéhez hasonlóan nem alakíthat ki teljesen rugalmatlan játékkoncepciót, a fiatalok tüzetes ismerete és az RFEF vezetőségével való jó kapcsolata azonban mind az utánpótlás és a jövő válogatottjának felépítése, mind a harmonikus munka szempontjából kiemelten fontos.

Merre tovább, Luis Enrique?

A sok jogos és jogtalan kritika ellenére teljes tévedés lenne a volt spanyol kapitányt bukott vagy rossz edzőnek kikiáltani. Karakterisztikáit és felfogását tekintve azonban a klubedzőség valószínűleg sokkal jobban passzolni hozzá, mint egy másik nemzeti válogatott.

Egyrészt az általa elképzelt játékstílus implementálása és oktatása, másrészt a játékosokkal való közvetlenebb, mindennapi kapcsolat szempontjából is eredményesebb időszak várhat rá, amennyiben újra a klubfutballban próbál szerencsét. Ismét érdemes kiemelni, hogy minden hibája ellenére Enrique modern felfogású edző, amit egyáltalán nem csak a játék értelmezésében lehet nyomon követni.

A világbajnokság kezdetétől fogva az edző saját Twitch-csatornát és Instagram oldalt is létrehozott, hogy közvetlenebb kapcsolatot teremthessen a szurkolókkal és beavathassa őket a válogatott életébe. Érdekesség, hogy Spanyolországban a távozását általánosan negatív felhang követte, közönségkedvenccé vált, és bár a sajtó számára a megnyilvánulásai sokszor fellengzősnek vagy zárkózottnak tűnhettek, az emberek bizalmát a pályán mutatott játékkal és a pályán kívüli tevékenységgel is elnyerte.

Trófea nélkül és egy nagy csalódással a háta mögött távozik ugyan, de azt nem lehet letagadni, hogy Luis Enrique remek válogatottat hagy hátra. További pályafutását azonban a korábban említett korlátozó tényezők miatt érdemes lesz figyelni, könnyen lehet, hogy nem is olyan sokára máris találkozunk vele.

Kiemelt kép: Selección Española de Fútbol – SEFútbol