Magyarország–Franciaország: fejlődő magyar csapat, megérdemelt döntetlen

A MAGYAR RETESZ

Az Európa-bajnokságon Svédország, Finnország, a németek ellen Franciaország, de az olaszok ellen Wales is kifejezetten egy védekezz és kontrázz stílusú futballal próbált eredményt elérni. A nemzeti válogatottak gyakran érzik úgy, hogy a könnyebben megszervezhető védekezési struktúrák vezetik majd őket sikerre, mintsem egy bonyolultabb és több összetevős támadó felfogás.

A magyar válogatott szempontjából ez a játékstílus ezért is érthető, hiszen a lehető legnehezebb csoportban kell helytállnia. Marco Rossi elképzelése szerint Szalai Attiláék megszállják a saját térfelüket, a vonalak közötti területeket kontroll alatt próbálják tartani, a szélességi játékot pedig minél nehezebbé teszik az ellenfél számára a szárnyvédők agresszív játékával.

[video width="1920" height="1080" mp4="http://legacy.bunteto.com/wp-content/uploads/2021/06/HUN-FRA-retesz.mp4"][/video]

Ez a stratégia mérkőzések óta megfelelően működik, a magyar csapat játéka ezáltal stabil. A Willi Orbán vezette védelem tolódásai, kommunikációja, helyzetértékelése kiemelkedően magas szinten teljesít, ráadásul úgy, hogy Európa sztárcsapatai ellen kell megnyugtatóan teljesíteni. Ezt mutatja, hogy a portugáloknak az első nyolcvanöt percben a Fotmob adatai alapján három, a franciáknak csupán kettő nagy helyzete adódott, amely számok ezen a szinten a kiváló kategóriába sorolhatóak. Főleg úgy, hogy tudjuk: világklasszis kapus áll a magyar kapuban Gulácsi Péter személyében.

A francia válogatott ellen a portugálok elleni mérkőzéshez képest komolyabb feladattal kellett megküzdeniük Botka Endrééknek. A franciák támadói (Antoine Griezmann, Kylian Mbappé, Karim Benzema) egy sokmozgásos, kipasszolós, be- és visszalépkedős stílusban játszanak rengeteg rotációval és helycserével. A fluiditásból adódóan a magyar védelem feladata a vonalak közötti területek szoros őrizete, illetve a francia szerepváltásokból adódó területmenedzsment együttes megszervezése volt. Ez nem volt könnyű feladat.

Az első félidőben a magyar retesz jól működött, mégsem sikerült tökéletesen lehozni a játékrészt, legalább kétszer sikerült a franciáknak feltörni a biztonsági kódot, a vonalak között voltak képesek labdát kapni és onnantól a kreativitásuk árán gólhelyzeteket kialakítani.

[video width="1920" height="1080" mp4="http://legacy.bunteto.com/wp-content/uploads/2021/06/HUN-FRA-retesz-hiba.mp4"][/video]

Marco Rossi dicsérete, hogy a második félidőre ez kissé megváltozott, a franciák kevésbé voltak képesek ráfordulni a magyar védelemre, kevesebb lehetőségük is volt, góljukat nem felállt védelem elleni játékból szerezték. Összességében a retesz jól szerepelt, a magyar védelem stabil lábakon állt.

A MAGYAR KONTRÁK

Nagy probléma volt Portugália ellen, hogy a magyar csapat nem volt képes kontralehetőségeket kialakítani a találkozó döntő többségében. Szinte végig védekezésre volt a csapat kényszerítve, a portugálok rendkívül agresszív visszatámadása megfojtott mindenfajta próbálkozást.

A portugál csapat statikus játékkal, a szélen megbontva, rotációk minimális alkalmazása mellett egy pragmatikusabb támadásépítéssel próbálkozott. Ennek az volt az oka, hogy Pepéék tisztelték a magyar kontrákban rejlő lehetőségeket és inkább a kontrák elkerülését preferálták, mintsem egy folyékonyabb támadói viselkedésmódot.

A franciák nem így gondolkodtak: a magyar kontrák kialakulásának feltételei ellen nem sokat tettek, többször késtek a visszatámadás folyamatában (a nagy hőség ebben nem segítette a franciákat), ennek eredményeként a magyar csapatnak jóval több terület állt rendelkezésre a labdabirtoklás folyamatában, mint a portugálok ellen volt.

Bár a lehetőségek kecsegtetőbbek voltak, a magyar csapat nem tudta igazán kihasználni a kontrákban rejlő potenciált. Ennek az okait két játékos viselkedésmódján keresztül lehet megvizsgálni.

[video width="1920" height="1080" mp4="http://legacy.bunteto.com/wp-content/uploads/2021/06/HUN-FRA-kontrak.mp4"][/video]

Egyrészről Szalai Ádám korai kiválásával (26. perc) Nemanja Nikolics személyében egy (már sokszor és sokat elemzett) másfajta profillal rendelkező csatárral játszott a magyar csapat. Szalai Ádámmal az elképzelés a dupla ütemű kontrákban, vagyis a rá fellőtt, felpasszolt, felívelt labdák utáni lekészítésekben és indításokban szokott kiteljesedni. Ez Nikoliccsal nem volt lehetséges. A MOL Fehérvár FC csatára ugyanis a megszerzett labda pillanataiban többször megjátszhatatlan volt, ezáltal a dupla ütemű elindulás lehetősége lehetetlenné vált.

Nemcsak ebből a szempontból volt problémás Nikolics játéka a kontra lehetőségét nyújtó szituációknál, hanem akkor is, amikor éppen megjátszható lett volna, de ő inkább a védelem mögé beindulást preferálta. Az a Nemanja Nikolics, aki anno a sebességéről volt ismert, manapság kifejezetten lassúnak tűnik nemzetközi szinten. Ezért, bár jókor és jó ütemben tudott esetenként elindulni, döntései hibásnak minősíthetőek, hiszen rosszul alkalmazta saját erőforrásait.

A másik, kritikai szempontból kiemelhető viselkedésmód Sallai Roland döntéseiben keresendő. Sallai, a magyar válogatott legjobb és legveszélyesebb támadójátékosa kifejezetten tehetséges, ami a kontrajáték elemeit illeti. A Bundesligában és a magyar válogatottban is megmutatta, hogy ezekben a helyzetekben nemzetközi szinten is kiemelkedő tud lenni.

Ezen a mérkőzésen viszont ez most annyira nem jött össze, igaz, ebben a társak viselkedése is benne van. Bár Sallainak volt több kecsegtető megindulása kontrahelyzetekben, mégsem volt képes dominálni ezeket a szituációkat.

Konkrét hibája az volt, hogy önmaga próbált megoldani olyan játékszituációkat is, amikor a társak megjátszása még jobb eredménnyel zárulhatott volna.

De ha jól jött volna Szoboszlai Dominik és/vagy Kalmár Zsolt a második hullámban, akkor lehet, hogy Sallai is úgy gondolta volna, hogy jobb megoldás a passz…

Fontos kiemelni: Nikolics és Sallai játékát csupán a kontrák szempontjából bírálom. Annál is inkább, hiszen a magyar gól előtt mind a két játékos fontos szerepet játszott Fiola helyzetbehozásában, ezzel pedig döntő érdemeket szereztek a magyar sikerben mindketten.

[embed]http://legacy.bunteto.com/szponzoralt-tartalom/nemetorszag-magyarorszag-fogadj-20-as-oddson-barmilyen-kimenetelre/[/embed]

KONTROLLÁLT TÁMADÁS

Ha a modern futball-terminológiával élünk, a magyar válogatott az ún. „controlled attack”, azaz kontrollált támadás lehetőségeit használja ki ismétlődő jelleggel. Vagyis előre eltervezett módon, az ellenfél viselkedésétől részben függve, konkrét szabályok betartásával szervezi meg játékát a labdabirtoklás fázisában. Érdekességképpen említem meg, hogy ez a fajta gondolatvilág már Dárdai Pál óta megfigyelhető, és a Még 50 perc című remekműben valódi edzéshelyzetekben is meg van örökítve.

Ebben a koncepcióban egy rövid labdacirkulációt követően a csatár megjátszása a cél. Ez lehetséges gyors kényszerítőkkel az oldalvonalhoz közel, labdavezetésekkel, de legtöbbször a levegőben eljuttatott labdákkal is. Ez az egész folyamat kiszámítható az ellenfélnek, de a magyar válogatott tagjainak is. Egy képzett, nemzetközi szintű középpályásnak nem nehéz kitalálni, hogy a három opció közül éppen hol lehetnek esetleges labdavesztések. Ez a visszatámadás folyamatának menedzsmentje szempontjából kritikus jelentőségű.

A vonal melletti kombinációknál lehetséges egy rossz passz, ami eladott labdaként jelenik meg, a letámadó ellenfél elleni labdavezetés is megbukhat, a fellőtt labdáknál pedig a második, lepattanó labdák anticipációja kulcskérdés. Csak ez a három verzió lehetséges, vagyis fel lehet ezekre készülni még azelőtt, hogy a labdát a csapat valóban elvesztette volna. Erre mondja Dárdai a filmben, hogy vannak a védekező középpályások, akik a játékot meg tudják alkalomadtán törni. És ezért van az is, hogy a labdát a magyar csapat mindenáron egy oldalon akarja tartani, mert ekképpen a játékosok tömegeinek nem kell átértékelniük az egymáshoz viszonyított távolságukat a labda visszaszerzésének érdekében.

[video width="1920" height="1080" mp4="http://legacy.bunteto.com/wp-content/uploads/2021/06/HUN-FRA-kontrollalt-tamadas.mp4"][/video]

Ezért hívják kontrollált támadásnak, mert az előre megbeszélt támadási célok elérésével a labdavesztés utáni veszélyhelyzetet a csapat képes kontroll alatt tartani, hiszen tudták, mikor és hol van esély a labda elvesztésére. A másik oldalról nézve a kontrollált támadást, a csapat támadóinak is segít ez a támadásszervezési módszer, hiszen a csatárok pontosan tudják, hogy mikor mi fog történni, ezáltal proaktív módon az ellenfél eszén túl tudnak járni, Szalai Ádám pedig például jobban tud pozíciókat találni a szabálytalanságok kierőszakolása érdekében.

AZ OLDALVÁLTÁSOK HIÁNYA

Ahogy említettem, a kontrollált támadás ötletének alapvetése, hogy nem szabad oldalt váltani, mert azáltal a játékosok közötti távolságok menedzsmentje jóval komplexebb folyamattá válik, mintha a labda egy oldalon maradt volna, és ott kellene visszatámadni.

De mi van akkor, ha az ellenfél erre tökéletesen felkészült? Mert a portugál csapat ezt az elképzelésünket tűpontossággal lezárta, visszatámadásaikor agresszíven és tudatosan zárták le az oldalvonali kombinációk lehetőségét. Ebből az lett, hogy a magyar válogatott csak pillanatokra tudta megtartani a labdát.

Ezzel szemben a francia csapat nem volt vagy nem akart ennyire felkészült lenni a magyar csapat labdabirtoklási akaratával szemben. Ennek a francia gyengélkedésnek – amit nyugodtan nevezhetünk gyengélkedésnek, hiszen egy szupersztárokkal teli csapat engedélyezett a magyar csapatnak nagyjából 0.3 xG-vel többet, mint a portugálok – az lett a következménye, hogy a magyar csapat számára egy sokkal nyíltabb játéktér tárulkozott ki, amiben jóval több idő állt rendelkezésre a döntések meghozatalában, mint amire számítani lehetett.

Talán ezért döntött Nagy Ádám a teljesen váratlan és a magyar válogatott játékában teljesen ritkaságnak számító oldalváltás mellett? Mi lenne, lehetne, ha az oldalváltások ötlete többször törhetne felszínre a magyar válogatott játékában?

[video width="1920" height="1080" mp4="http://legacy.bunteto.com/wp-content/uploads/2021/06/HUN-FRA-Fiola-gol.mp4"][/video]

A KÖVETKEZŐ LÉPÉS 

Való igaz, Dárdai Pál, Bernd Storck, és most Marco Rossi esetében is stabilitást hozott a magyar labdarúgó válogatott játékába a kontrollált támadás ideája, azonban ez az elképzelés jelentősen behatárolja a magyar csapat lehetőségeit.

Egy, a világbajnoki címvédő elleni szenzációs formában elért döntetlen után talán nincs itt az ideje a túlságosan távoli vizekre evező kitekintésnek, de mégis muszáj megemlítenem: ahogy Észak-Írország, Izland, vagy éppen az anno angol bajnokságot nyert Leicester City esetében is, a plafon elérése vészesen közeledik.

Ahhoz, hogy a magyar válogatott ne legyen az észak-ír vagy az izlandi csapat kópiája, hanem a folyton megújuló Leicester City példája, új elemeket kell majd beillesztenie Rossi kapitánynak az együttes játékába. Az egyik ilyen elem annak a döntéshelyzetnek a prezentálása játékosai felé, ami az oldalváltások lehetőségét legalábbis felvetik.

Vagyis: rendben, legyen kontrollált támadás, de ha a játékosok úgy ítélik meg, hogy oldalt kellene váltani, mert több az elérhető terület máshol, akkor az legyen kidolgozva és legyen engedélyezett. Ugyanis jelenleg bár vannak stilisztikai, esztétikai problémáim a kontrollált támadás koncepciójával, mégis a játék lélektanához kötődő aspektusok a legfontosabbak.

Ennek a megállapításnak a futball egésze szempontjából is lehet támogatói alapot találni. Az Európa-bajnokság első fordulójában Svédország úgy tudta megúszni a spanyolok elleni találkozó utolsó perceit, hogy 85%-os labdabirtoklás mellett képes volt összehozni 1.17 xG-t, vagyis, bár alig ért labdába, amikor labdába ért, egyből veszélyt tudott teremteni.

Ugyanez volt megfigyelhető a spanyolok lengyelek elleni találkozóján is. A lengyelek 1.32 xG-vel fejezték be a találkozót a Fotmob adatai alapján és értek el egy értékes döntetlent, pedig csupán 23%-ban volt náluk a labda. És a magyar csapat két mérkőzése között is ez a legjelentősebb különbség: ameddig a portugálok ellen a vérszegény 0.18-as érteket értük el, addig a franciák ellen ez a szám már 0.44 xG-re nőtt. Ez a pár minőségibb helyzet pont annyira volt elég, hogy a franciáknak ne legyen kreatív és emocionális energiája arra, hogy találjanak egy gólt a meccs végén úgy, ahogy tették azt Cristiano Ronaldóék.

A tanulság egyértelmű: a nagycsapatok ellen játszó kontrázó csapatoknak a labdával tudni kell valamit kezdeni, a ritkán szembejövő labdabirtoklási fázisokat tudatosan és veszélyforrást teremtve kell kezelni annak érdekében, hogy az ellenfél mentális és kreatív struktúrájára hatással tudjanak lenni. Mert a futballt is emberek játsszák: másképpen támad egy csapat akkor, ha fél az ellenfél válaszcsapásától és másképpen akkor, ha az ellenfél impotens a veszélyforrásokat tekintve.

Összességében tehát büszkék lehetünk a magyar válogatott második meccsére gyakorlatilag minden szempontból. Természetesen elemzői szemmel nézve mindig van hova fejlődni, azonban az a mentalitás, küzdeni tudás, akarat, alázatosság, és csapatszellem, amit Magyarország képvisel ezen a tornán, majdnem minden mást elhomályosít. Jönnek a németek, ráadásul idegenben, de kit érdekel? A magyar válogatott már nem azon a szinten van, hogy aggódnunk kellene érte.