„Majd az unokáimnak elmesélem, micsoda csapatok érdeklődtek irántam” – interjú Zsótér Donáttal

– Zsótér Donátról kialakult egyfajta fenegyerek kép, de vajon joggal?

– Mire gondolsz?

– Hogy azért nem könnyű eset, ami a szívén, az a száján.

– Ez pontosan így van. Emiatt aztán kerültem is bajba, sokszor helytelenül fogalmaztam, nem szabadott volna azon a módon megnyilvánulni, de ahogy idősödöm, azt remélem, egyre bölcsebb leszek, és ha továbbra is kimondom ugyan, ami a szívemet nyomja, megtanultam megfontoltabban kommunikálni.

– Segítettek benne?

– Nem, magamat treníroztam. Visszanéztem a saját nyilatkozataimat, folyamatosan figyeltem és figyelem másokét, azokból is sokat tanulok.

– Akkor nem vagy egy balhés típus?

– Egyáltalán nem. Tény, régebben a szájkarate a pályán és azon kívül is jellemzett, de megtanultam, teljesen felesleges, sokkal inkább a tetteknek kell beszélniük. Mindazonáltal nagyon nem szeretek veszíteni, az edzésen sem, nehezen is viselem, bár próbálok immár higgadt maradni.

– Hisztiztél, ha kikaptál?

– Ha azt nem is, olyan nemegyszer előfordult, hogy számonkértem a csapattársamat, ha úgy éreztem, nem tette eléggé oda magát. Én mindig a maximumot nyújtom, maximalista vagyok magammal és másokkal szemben is. De elfogadtam,

nem várhatom el ugyanazt másoktól, mint amit magamtól, mert mindenki más, mindenki másban jó, másban tehetséges, így aztán próbálok ezekben a helyzetekben magammal is kompromisszumot kötni.

– Gyerekként tehát rendre megmondtad, amit gondoltál?

– Igen, csak akkor még nyersebben. De mindig a maximalizmusom váltotta ki az őszinteségemet.

– És mennyire az alaposan kifejlett igazságérzeted?

– Az szintén. Nagyon is. Ha igazságtalanságot érzek, ma sem tudom hang nélkül elviselni. Ma már persze tudom, a szavaknak súlyuk van, meg kell fontolni, mit mondasz, akkor is, ha úgy érzed, igazad van. Sokszor inkább csak kibeszélem magamból a csapattársakkal, illetve a menyasszonyommal, ha valami bánt. Ha mindig látványosan fennakadnék egy-egy vélt sérelmen, a teljesítmény rovására menne. Tovább kell lépni.

– Mennyire hordoztak amúgy a tenyerükön az edzők? Mégiscsak te lehettél a legtehetségesebb játékos korosztályos csapataidban, ha már egyszer tizenhat évesen bemutatkozhattál a Vidi felnőtt együttesében.

– Ez érdekes, mert én soha nem tartottam magam különösebben tehetségesnek. Azért jutottam el eddig, mert mindig, minden tőlem telhetőt megtettem a jó teljesítményért, kihajtottam magam, csúsztam-másztam. Se túl technikásnak, se túl gyorsnak nem tartom magam, szerintem azért dobtak be olyan korán a mélyvízbe, mert látták, mennyire könnyen befogadom az új ismereteket, hogy mennyire munkás a játékom. Elvárták, hogy fegyelmezett legyek, én pedig az voltam, csapatban gondolkodtam akkor is. Ettől még megcsináltam a pályán, ami jött zsigerből. Egy korábbi edzőm, Juhász Tibor mondta mindig, a futball olyan egyéni sportág, amit csapatban játszanak.

– Helyben is volnánk. Nebojsa Vignjevicsnek éppen az volt a baja veled az újpesti időkben, hogy magadnak játszol, és kevésbé a csapat érdekeit szem előtt tartva, showman vagy, akit kevésbé érdekel az eredmény. Igaza volt? Csak mert most épp azt említetted, mennyire fegyelmezett vagy.

– Részben igen. Azért nem érthettem vele teljesen egyet, mert akkor is azt vallottam, a csapatérdek a legfontosabb. Huszonkét-huszonhárom évesen sok mindent sértésnek vettem, a személyem iránti támadásnak, ma már tudom, nem akart rosszat, azóta meg is beszéltük. Másképp láttunk bizonyos a dolgokat, de én akkor is csapatban gondolkodtam. Az viszont igaz, hogy szerettem volna meg-megvillanni, aminek viszont két oldala van. Ha egy-egy nehezebb megoldás miatt labdát veszítesz, és azzal nehéz helyzetbe hozod a csapatot, azt lehet egyénieskedésnek gondolni, más megközelítésben viszont, ha bejön a húzás, abból jócskán profitál a csapat is.

– A Honvédban ismét együtt dolgoztok – szent a béke?

– Persze. Profik vagyunk, a Honvéd sikere az elsődleges.

– Már Kispesten beszéltétek meg a problémáitokat, vagy még a negyedik kerületben?

– Én ugye két éve nyáron tértem vissza a Honvédba, ő akkor köszönt el az Újpesttől. Ugyanabban a belvárosi utcában laktunk, elég sokat találkoztunk. Megbeszéltük, kinek, mi volt a gondja, és rendeztük a vitás kérdéseket.

– Visszatérve utánpótláskorodra. Ha tiltakozol is, nyilván ügyesebbnek véltek edzőid a többieknél, nagyobb talentumnak; de többet követeltek tőled azért, mert jobb vagy, mint az átlag, valamint, hogy beváltsd a hozzád fűzött reményeket?

– Akadt, aki igen, sosem kellett azonban noszogatni. 2009-ben is azért választottam a Puskás Akadémiát, mert láttam azt a rengeteg pályát, az maga volt az álom. Rendre ki is mentem a gyakorlópályákra, elvégeztem egyedül is a különböző feladatokat, fejlesztettem magam, illetve megkértem a fiatalabb játékostársaimat, jöjjenek velem nekem beadni, lekészíteni a labdákat.

A pluszmunkát mindig beletettem. Édesapám is mindig azt hajtogatta, kicsi vagyok, nekem kétszer annyit kell dolgoznom, mint másoknak ahhoz, hogy ugyanoda jussak, az intelme ma is ott él bennem.

– Emiatt megtanultál jobban küzdeni?

– Mindig is küzdenem kellett, az édesapám is ezt a hozzáállást ültette el bennem. Mindig kihajtottam magam, sosem adtam fel.

– Van valami, amiből – pusztán futballszakmai szempontból – többet kaphattál volna gyerekként?

– Szerintem megkaptam mindent. Azt nem tudom, külföldön milyen a képzés, hogy ott más nevelésben részesültem volna-e. Paulo Sousa volt az első külföldi edzőm, azt például sajnálom, hogy vele nem dolgozhattam eleget, ha hosszú távon is ő készít fel, lehet, máshol tartok, mert igazán maximalista ember, aki nagyon érti a futballt, a játékosokkal is tud bánni. De tudjuk, a „ha” nem játszik sehol. Örülök, hogy a Honvédban futballozhatok, hogy már kétszáznál is több NB I-es bajnoki van már a lábamban, szereztem szép gólokat, nyertem kupát és bajnokságot, hálás lehetek érte. Nincs bennem hiányérzet.

– Huszonhat évesen ott tartasz tehát, ahol a képességeid alapján tartani kéne, illetve ahova te magad is vágytál eljutni?

– Úgy hetven százalékban rajtad múlik, mire viszed. Ha több gólt rúgok, több a jó meccsem, lehet, nem itt tartok, de nem mindig rajtad múlik, mire jutsz. Tizenhat-tizennyolc éves koromban érdeklődtek irántam külföldről, erős nyugati ligákból is, első és másodosztályú klubok egyaránt, kivásároltak volna, nem engedtek el. Próbajátékon sem vehettem részt, pedig szívesen mentem volna. Voltak köztük valódi nagycsapatok is, de nincs értelme neveket említeni, nincs már semmi relevanciája. S lehet, ha kimegyek, kevéssel utána hazahúz a szívem, bár talán mégsem: tizenhárom évesen kerültem el Felcsútra, és sosem éreztem leküzdhetetlen „honvágyat”.

– Semmi keserűség nincs benned amiatt, hogy nem próbálhattad ki magad külföldön?

– Néha elgondolkodom rajta, de nem bánt. Majd az unokáimnak elmesélem, micsoda csapatok érdeklődtek irántam.

– Azért az, hogy valaki tizenhat évesen bemutatkozhat a felnőtt csapatban, pláne egy Vidi-szintű együttesben, meglehetősen ritka. Utólag visszagondolva, hogy kezelted?

– Szerintem jól. Nem szálltam el magamtól, én akkor is csak focizni akartam, ahogy ma is. Mások persze az igények felnőttszinten, eredménykényszerben futballozol, de imádok játszani, a játék számomra ugyanaz az NB III-ban, mint az első osztályban. A foci, az foci. Az persze, hogy tizennyolc évesen a Dunaújvárosban kölcsönben rendszeresen játszhattam az NB I-ben, a fejlődésem szempontjából nagyon hasznosnak bizonyult, már csak azért is, mert remek csapattársak társaságában szerepelhettem. Nikházi Márk, Orosz Márk, illetve a tapasztalt Böőr Zoltán, Farkas Viktor, Szalai Tamás, a kapuban Milinte Árpád sokat segített rutinjával.

– Azt mennyire tudtad a helyén kezelni, vagy jól kezelni, hogy a következő szezonban Felcsúton hol az NB I-es együttesben, hol a harmadosztályú második csapatában szerepeltél? Nem piszkálta a csőröd, hogy nem bíznak benned eléggé?

– Saját magad alatt vágod a fát, ha megsértődsz.

Amúgy sem éreztem degradálónak a harmadosztályt, tizenkilenc éves voltam mindössze. És ha azt látják, komolyan veszed ott is, hogy van benned tűz, focizni akarsz, nő az elismertséged. Márpedig én egyedül azt tartottam lényegesnek, hogy játsszam.

– Az első kispesti szezonodban viszont nem csak hogy focizhattál, mindjárt bajnokságot nyertél a Honvéddal. Mi volt annak a csapatnak a titka?

– Hogy roppant egységesek voltunk. Baráti kapcsolatok alakultak, egymásért is küzdöttünk, a klubért és a szurkolókért persze szintén. Marco Rossi pedig sikeresen belénk verte az elképzeléseit, az általa kívánatosnak tartott játékrendszert, játékfelfogást, tudtuk, mit akarunk, és ez eredménnyel párosult, ahogy később a válogatott esetében is.

– Amikor Rossi lett a kapitány, reménykedtél abban, hogy nagyobb eséllyel lehetsz válogatott labdarúgó?

– Nem. Ahhoz, hogy odakerülj, egyénileg és csapatszinten is eredményesnek kell lenned, muszáj folyamatosan jó teljesítményt nyújtani. Azért minden épeszű edző azt válogatja be, aki hétről-hétre kiemelkedőt nyújt, úgyhogy sosem fogalmazódott meg bennem, hogy pusztán a közös múltunk miatt előnyben részesülök majd. Azután, hogy az Újpesttel az Európa-liga selejtezőjében négy meccsen két góllal és két gólpasszal jelentkeztem, kaptam is meghívót, bemutatkoznom azonban még nem sikerült.

– Sikerülhet még, vagy elúszóban ez a hajó?

– Nem adom fel. Ha hosszú távon jól teljesítek, jönnek a gólok, gólpasszok, és játékminőségben is javulok, azt értékelni fogják.

A külföldi szereplésről sem mondtam le, de azért is hálás vagyok, hogy a Honvédban futballozhatok, kiváló körülmények közt, hogy jó stadionokban léphetek pályára. Hogy lesz-e ebből válogatottság, az rajtam, és nem a kapitányon múlik.

– Elég éretten gondolkozol.

– Hamar fel kellett nőttem. Fiatalon elkerültem otthonról, nagyon fiatalon kerültem be a felnőttekhez, Marco Caneira, Renato Neto, Nikolics Nemanja, Torghelle Sándor közé, de említhetem Tóth Balázst és Sándor Györgyöt is, ők már azzal rengeteget segítettek, hogy testközelből figyelhettem, ahogy az edzésen dolgoznak, ahogy a labdához érnek, ahogy a meccsre készülnek, ahogy koncentrálnak, ahogy belemennek egy-egy fontos kilencven percbe. Rengeteget tanultam tőlük.

– Az elmúlt két évből mennyit tanultál? Csak mert az új tulajdonosok aligha ilyen bajnoki szereplést képzeltek el Kispesten.

– Sokszor latolgattuk klubon belül, játékosok, edzők, vezetők és tulajdonosok, mi lehet a gyengébb szereplés oka. Egy biztos, amikor minden új, idő kell ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön. Ahhoz is, hogy megtaláljuk a helyes irányt. Azt kijelenthetem, olyan vezető és tulajdonos kevés akad, mint amilyenek nekünk megadattak. A klub is keresi még azokat a labdarúgókat, akik tökéletesen beleillenek a Honvéd profiljába, de elindultunk szerintem a jó irányba. A következő szezonban nemesebb célokért küzdhetünk, mert azért az egyértelmű, a kiesés elleni harc nem méltó a Honvédhoz.

– Ennél azért a jelenlegi játékosállomány is jóval erősebb, nem?

– Hogyne. Hazai szinten minőségi futballisták alkotják a keretet, szóval ennél több kell, akkor is, ha legalább tudunk már a rosszabb meccseinken nyerni, ami eddig nem volt jellemző. Ez új erény. Nebojsa jó irányt szab, az edzői kvalitásait már Újpesten is bizonyította.

– A gólod is kellett a volt csapatod ellen ahhoz, hogy győzzetek a legutóbbi fordulóban. Nem örültél azonban neki, jóllehet a kiesés szempontjából is lényeges lehet.

– Mert nagyon szép emlékeket őrzök abból a három évből, amit Újpesten töltöttem, kupát nyertünk, szerettek a szurkolók, nem lett volna tisztességes velük szemben, ha örömmámorban úszom. Becsületbeli ügynek tartottam.

Kiemelt kép forrása: NSO