„Megfogadtam, megélhetési focista nem leszek” – interjú a futballt 22 évesen befejező Opavszky Balázzsal

– Nézed a hazai rendezésű U17-es Eb-t?

– Természetesen. A futball az életem része maradt, és nem csak a különböző válogatott csapatainkat kísérem figyelemmel, a hazai bajnokikat is. Utóbbiakat egyre többet. Pályafutásom alatt inkább a külföldi ligákat követtem nyomon, amióta abbahagytam, több magyar meccset nézek. Talán azért is, mert egyre több kortársam, ismerősöm érik be, és kezd el játszani az első két osztályban. Az persze egyelőre furcsa, hogy akár én is ott lehetnék köztük, de úgy döntöttem, befejezem. Azt tapasztalom viszont, hogy van fejlődés, izgalmasabb, színvonalasabb kezd lenni a bajnokság.

– Belesajdul azért a szíved, amikor az U17-es válogatott tagjait látod gólt ünnepelni?

– Mivel saját akaratból döntöttem így, nem egy sérülés kényszerített rá, el tudom fogadni, hogy nem vagyok már a pályán. Számoltam a következményekkel, hogy lesz majd, amikor fáj, azért a sok év profi futball nem múlik el nyomtalanul.

– Szóval nem kavarognak benned olyan gondolatok, 22 évesen, erőm teljében mégiscsak a gyepen volna a helyem?

– Már nem. De volt ilyen. Amikor a budafoki barátaim játszottak kupadöntőt a minap, amelyen én is kint voltam, fájt például a szívem. Nagy közönség előtt, parázs meccsen persze, hogy szívesen futballoznék, pláne, hogy tökéletesen tudom, mi jár a játékosok fejében. Ebből a szempontból még mindig furcsa kívülről nézni, de nem bántam meg a döntésem.

– Bár olyan könnyen ezek szerint nem tudod azért elengedni a futballt…

– Nem is lehet szerintem. Amíg kimondtam, hogy vége, azt egy nagyon hosszú tépelődés előzte meg, sokat őrlődtem.

Van azonban egy alapszabálya az életemnek: valamit vagy csináljak nagyon jól, vagy ne csináljam egyáltalán. Nem tudtam elérni azt a szintet, amit szerettem volna, középszerű labdarúgó pedig nem akartam lenni.

Megfogadtam, megélhetési focista nem leszek. Azt gondoltam, jobb ezt most felismerni, mint tíz év múlva.

Fotó: vkla.hu

– De hogyan tudtad 22 évesen ennyire józan realizmussal szemlélni magad?

– Azt gondolom, mindig reálisan mértem fel a helyzetemet. Amúgy pedig maximalista vagyok, talán ezért is jöttem le nagyon ritkán úgy a pályáról, hogy elégedett vagyok. A játékomban mindig felfedezni véltem egy-egy olyan aspektust, amelyben úgy éreztem, lehettem volna jobb. Mindig a legjobb akartam lenni. A lehető legmagasabb szintet elérni, akár a tehetségemmel, akár a szorgalmammal, akaraterőmmel. Számos körülmény miatt nem sikerült.

– Melyek ezek a körülmények?

– Azt éreztem, egyre inkább távolodik tőlem a kitűzött cél. Hogy mászok a létrán, de az egyre magasabb, újabb lépcsőfokok meredeznek, és egyre kisebb az esély a tetejéig kapaszkodni. Leginkább a szürkeség ellen szólt a döntésem.

– Az év elején hagytál fel a profi labdarúgással, miközben néhány éve még a Szoboszlai Dominik nevével fémjelzett U17-es válogatottnak voltál a csapatkapitánya. Akkor azzal indokoltad a befejezést, hogy eltűnt a futball iránti szenvedélyed, márpedig anélkül nem érdemes ezt a sportágat űzni, ahogy egyiket sem persze. Mármost miért veszett el a szenvedély?

– Előbb jött a középszerűség felismerése, abból fakadóan múlt a szenvedély. Pedig még a télen is úgy kezdtem el a felkészülést, hogy adok magamnak egy esélyt. Az fogalmazódott meg bennem az őszi szezon végén, hogy ha a szünet után a pályára visszatérve a futball kiváltotta gyermeki öröm ismét jelentkezik, és azt érzem, képtelen vagyok ezt a játékot elengedni, folytatom. Nem így alakult, és a szívem helyett az észszerűnek vélt döntést választottam. Az őrlődés folyamatával párhuzamosan múlt a szenvedély is.

– Nem próbáltak meg lebeszélni a döntésedről?

– Dehogynem. Ennyire fiatalon nem szokták azért abbahagyni, pláne nem úgy, ha ilyen tartalmas az addigi pálya. De makacs ember vagyok, a saját utamat járom, most is ez történt. Nem éreztem úgy, hogy lenne bármi, ami a pályán tart.

– Egy szerződés a Real Madridtól azért csak a döntésed meggondolására késztetett volna.

– Az igen, akkor maradok. A rokonok, a barátok, a menyasszonyom látta, hogy őrlődöm, azt nem tudták viszont, mennyire. Miután elmondtam nekik, abszolút megértették, és ahogy mindig, ezúttal is támogattak a döntésemben. Tudták, tisztában vagyok a súlyával, és hogy jól átgondoltam.

– Tinédzserként még csak a futball létezett a számodra?

– Persze. Régóta élsportoló vagyok, de úgy voltam vele, vagy végezzem jól a feladatom, vagy sehogy. A teljesítményfokozás érdekében sok képzésen részt vettem, törődve a futball mentális és fizikai vetületével, fontosnak ítéltem a helyes táplálkozást, mindezt azért, hogy a legjobb legyek.

– Nem arról van tehát szó, hogy kiölték belőled a futballszeretetet.

– Nem.

Az persze nagy változást jelentett, amikor 16 évesen a felnőttekkel edzhettem az NB II-ben, 17 évesen pedig profi szerződést kaptam, elvégre az utánpótlásban pusztán a futball szeretete vezérelt, élvezetből játszottunk, a felnőtt közegbe belépve megjelent azonban a pénz, a megélhetés, és mindjárt minden az eredményességnek lett alárendelve.

Ez azért más szemléletmód, amelyhez alkalmazkodni kellett.

Fotó: III. kerületi TVE

– De ez annyira nem tetszett?

– Amikor ezt felismertem, nem, de rájöttem, másképp nem működik, erről szól a profi futball. Volt egy kezdeti sokk, de túlléptem rajta. A Bajnokok Ligájában is előfordul, hogy egy csapat felhagy az addigi játékával, és alkalmazkodik a riválishoz, mert győzni kell, és úgy nagyobb esélyt lát rá. Azzal nincs baj, hogy győzni kell, a győzni akarás mindig megvolt, bajnokcsapatokban nőttem fel, mi is mindig győzni akartunk, de az gyermeki örömmel vegyült, a felnőttben már nem.

– Azt is mondtad, amikor befejezted, hogy az álprofizmus távol áll tőled. Azt értetted ezalatt, amit már említettél, hogy nem akarsz megélhetési futballista lenni?

– Igen, mert rengeteg ilyet látni. Nem akartam az egyik lenni. Szerencsére a közvetlen környezetemben nem nagyon találkoztam ilyennel, de tágabbra tekintve mondhatom, a játékosoknak sokkal többet kellene adniuk, és nem csak kapniuk. Rengeteg pénz van most a fociban, de az nem azt jelenti, hogy csak a hó végén megjelenő fizetést kell élvezni, munkából ennél jóval többet lehetne beletenni. Hiányolom az alázatot.

– Te 17 évesen már az NB II-ben játszottál, ami külföldön egyáltalán nem ritka, és én is híve vagyok annak, hogy az arra érdemeseket tinédzserként is bedobjuk a mélyvízbe, de lehet, hogy túl korán kerültél bele? Hogy esetedben korai volt?

– Nem, sőt, azt éreztem, ha tovább maradok az utánpótlásban, az frusztrálni fog. Mindig érettebb személyiség voltam, mentálisan és fizikailag sem éreztem megterhelőnek a felnőttben szerepelni.

– Ahhoz pedig tehetség is kell, hogy valaki 17 évesen az NB II-ben játsszon, ahogy a többéves U-válogatottsághoz szintén. Ezért is furcsa, hogy te 21 évesen arra jutottál, nem lesz már sokkal feljebb. Vagy azt érezted, nem fejlődsz eleget?

– Lehet, hogy ez is benne volt. Pedig én magam is azt gondoltam, tehetséges vagyok. Szó mi szó, a klubváltásaim sem úgy sikerültek, ahogy elterveztem, de nem akarok senki mást okolni a történtekért, egyedül az én felelősségem. Mindegyik klubváltásnak megvan persze a maga története, ha valami általánosat akarok leszűrni belőlük, az az, hogy türelmetlen voltam. Túl gyorsan akartam az egyik mérföldkőtől elérni a másikig, valahogy mindig az idővel versenyeztem. Pedig meglenne ennek a természetes üteme, ezt utólag belátom. A vándormadár létet például nem ajánlom senkinek. A tehetség idővel úgyis megmutatkozik.

– Siófok, Paks, Budafok, III. Kerület. Vándormadár típus vagy amúgy?

– Egyáltalán nem. Csak minél feljebb akartam jutni, a lehető leggyorsabban.

– Sok lemondással jár a profi futball?

– Attól függ, ki miként műveli. Ahogy én éltem az életem, az igen.

De ez igazából nem is lemondás, mert ha elkötelezed magad a futball mellett, természetes, hogy nem mész el szórakozni, hogy helyesen táplálkozol, eleget iszol és alszol.

– Azt esetleg tapasztaltad, hogy nem is feltétlenül a legtehetségesebb jut el a felnőttek közé, hanem aki a legjobban akarja?

– Ezt csak megerősíteni tudom. Egy ideig repít a tehetség, de ha az nem párosul szorgalommal, megreked a pályafutás. Számos végtelenül tehetséges játékost ismertem, akiket tátott szájjal lestem még én is, akik sokkal többet tudtak a labdával, mint én, én voltam ugyanakkor a szorgalmasabb.

Fotó: III. Kerületi TVE

– A 2000-es korosztály nem csak nálunk, nemzetközi szinten is elég bivaly, elég csak Erling Haaland, Vinícius Júnior, Phil Foden vagy Alphonso Davies nevét említeni. Álmodtál az övékhez hasonló karrierről?

– Nemzetközi karrierről álmodtam, hogyne. Ha csak nem költözik ki az egész család, 16 évesen van ugye először lehetőséged külföldre igazolni, és a mi korosztályunkból többeknek is sikerült, Szoboszlai Dominiknak, Schön Szabolcsnak, Csoboth Kevinnek, Szerető Krisztofernek, Bencze Márknak többek közt.

Nekem nem, és onnantól fogva itthon kell megmutatnod, mit tudsz, megpróbálni kiemelkedni, és akkor eljuthatsz egy még mindig nívós közép-európai bajnokságba, de a topligákba szerintem csak akkor, ha tinédzserként sikerül eligazolnod.

– Azt egyébként az U17-es válogatottban ti tökéletesen tudtátok, hogy Dominik rendkívüli karriert fut be?

– Az mindig látszott rajta, hogy lesz belőle valaki, azt nem tudtuk, pontosan milyen szintre jut el. Csak rajta múlik, mire viszi, minden adottsága megvan ahhoz, hogy világsztár legyen. Jól menedzselték a karrierjét, az akaratereje is megvan, nagyon szurkolok neki. Öröm egy híres magyar futballistának tapsolni. A válogatottban mindenki arról álmodott persze, hogy ő lesz a következő Messi, Dominik kétségtelenül nagy tehetség volt, és mentális szempontból is kiváló alany. Az a korosztály nagyon egyben volt. Mi a szokásosnál többet voltunk együtt, nem nagyon cserélődött a mag, így közel is álltunk egymáshoz. Az eredményeket is szállítottuk, úgy gondoltuk, sokan futnak be nagy karriert.

– Ez azért egyelőre hibádzik, pedig a 2017-es Eb csoportmeccsén az Aurélien Tchouaménivel felálló franciákat vertük 3-2-re. Ha a riválistól olyan szintre nem is jutott el a többség, mint ő, szinte mindegyikük francia élvonalbeli futballista lett, de minimum svájci első osztályú. A mi válogatottunkból azért jóval szerényebb számban váltak élvonalbeli futballistává, Szoboszlai mellett Schön Szabolcsé és Csoboth Keviné a legígéretesebb karrier. Szerinted miért nem jutnak el a mieink kellő mennyiségben az élvonalba?

– Nehéz ügy… A rendszert nem fogom tudni néhány gondolatban megfejteni. A tehetség megvan, ez biztos, de nagyon hiányzik itthon a fiatalokba vetett hit. Ami azért is furcsa, mert néhány száz kilométerre tőlünk bármilyen irányban megvan. Itthon nem nyúlnak elég bátorsággal a fiatal játékosokhoz, sem vezetői, sem edzői szinten, kint sokkal inkább. Az utóbbi időben azért mintha változna valami.

Nekem is mondták, látják, mennyire tehetséges vagyok, de amíg nem leszek 28 éves, belső védőként ne számítsak első osztályú futballra.

– Hú, ez borzasztó…

– Az, de mondom, mintha valami elindult volna jó irányba, látni végre fiatalokat az NB I-ben.

– A hobbi foci megmaradt?

– Persze. Nem tudom teljesen elengedni. Közben végzek az IBS-en, remélem hamarosan megkapom a diplomám, és dolgozom is, kockázati tőkebefektetőként. Eközben pedig egyre nagyobb részt vállalok édesapám cégében. A tanulást szeretném folytatni, nagy terveim vannak.

– Mint sportvezető akár még visszatérhetsz a futball világába?

– Igen. Edzőként nem tudom elképzelni magam, sportigazgatóként vagy klubvezetőként igen.

– És elengedted magad azután, hogy befejezted az élsportot? Bulik, szórakozás, éjszakázás?

– Mindig úgy éltem, hogy odafigyeltem az egészségemre, a sportolóhoz méltó életmódra, ez nem változott. Az persze furcsa volt eleinte, hogy szombat reggel felkeltem, és nem meccsre készülődtem, de így legalább szezon közben is el lehet utazni hosszú hétvégére, ami vagy tíz évig nem adatott meg.

Kiemelt fotó: MLSZ