Miért fontos tudnunk, hogy Jakub Jankto cseh válogatott focista a saját neméhez vonzódik?

„Mekkora buzi vagy”, „mit buziskodsz?” – két kifejezés, amit ezer és egy alkalommal hallhattunk az utcán, a piacon, a kocsmában, a különböző várókban, buszokon, vonatokon. Nem is nekünk címezték, mégis tudott – alighanem sokunknak – kellemetlen lenni.

A buzi a buzeráns szó rövidítése, amelyről Nádasdy Ádám etimológiai levezetése kideríti, magyar szövegben 1896-ban használták először. A német buzerant szóból származtatjuk, a német nyelv pedig az olasz bugero, vagyis szodomita szót vette alapul, amely eredeti jelentése „eretnek, hitszegő”, és a 10. századi, Bulgáriából elindult eretnekségi mozgalomra, a bogumilokra vezethető vissza. A velük foglalkozó kutatók azt feltételezik, hogy rituális céllal, a Sátán megcsúfolásaként vezették be a férfiak közötti közösülést, hiszen a gyereknemzést a Gonosz művének tartották.

De hagyjuk is bogumilokat! Hiszen amikor metrón, meccsen, vagy épp a Balaton-parti lángososnál buzizunk, nem a 10. századi eretnekekre gondolunk, és még csak nem is Nádasdy Ádámra, aki amellett, hogy az egyik legismertebb, és legjobb tollú magyar író, nyíltan vállalja, hogy meleg. Nem, mi nem őket akarjuk megsérteni. Mi bratyizásképp buzizunk, rosszabb esetben indulatból, feszültségünk levezetéseként személyében szeretnénk megbántani, a földbe tiporni a másikat, ezért egy olyan identitást csomagolunk gyűlöletbe, amelyet nehezen, vagy sehogy sem vagyunk képesek elfogadni: a homoszexualitást.

Feleslegesen próbáljuk leporolni magunkról a felelősséget, nem sok olyan ember van, akinek a száján ne csúszott volna ki életében a buzi szó, vagy ne szórakozott volna olyan társaságban, ahol elhangzott – teljesen függetlenül a társaság által birtokolt doktori címek, diplomák számától vagy az átlagos intelligenciahányadostól. A szó (globálisan) a köznyelv részévé vált, jelzőként szinte tudattalanul épült be a szlengszótárba. Akkor is használjuk, ha van meleg ismerősünk, akit szeretünk, becsülünk, hisz nem ellene szól – ezzel nyugtatjuk magunkat. De honnan a fenéből vesszük, hogy ő is ugyanígy gondolja? Megkérdeztük tőle valaha?

Az effajta kérdések legfeljebb akkor ütnek szöget a fejünkbe, amikor egy köztiszteletben álló személy bizonyos időközönként kiáll a virtuális közvélemény elé, és magára irányítva a reflektort, színt vall szexuális másságáról. Ha ő mondja, az más, hisz tiszteli a köz, tán nem válik céltáblává, elviselhetőbbnek hat a gondolat, hogy totálisan más, mint mi – a többség.

Jakub Janktóról eddig legfeljebb annyit tudtuk, hogy 45-ször szerepelt a cseh labdarúgó-válogatottban, és a Getafe kölcsönjátékosaként a Sparta Prahában futballozik. Oké, százból kilencvenkilenc ember számára ez is csak akkor derült ki, ha utánanézett a Transfermarkton. Mostantól még kevésbé lesz fontos, hogy a középpályás, akit hazájában 2017-ben az év felfedezettjének választottak, fénykorában 15 millió eurót ért, és játszott az Udinesében, illetve a Sampdoriában is.

Egy kezünkön meg tudjuk számolni, hány első osztályú labdarúgó vette rá magát a karrierje során, hogy a másságát felfedje a nyilvánosság előtt. A német válogatott Thomas Hitzlsperger vagy a volt Leeds-játékos Robbie Rogers „nem ér”, ők is csak a pályafutásuk befejezése után mertek színt vallani. Az első fecske Justin Fashanu már igen, a Norwich és a West Ham korábbi játékosa 1990-ben a The Sunnak árulta el egy interjúban, hogy a férfiakat szereti.

El tudjuk képzelni, hogy Magyarországon profi futballisták büszkén ki mernék mondani egy interjúban, hogy homoszexuálisok?

„Szabadságban szeretném élni az életemet, félelemtől, előítéletektől, erőszaktól mentesen. Homoszexuális vagyok, és nem akarok többé elrejtőzni” – mondja Jankto a Twitteren közzétett videójában. A szavai messze túlmutatnak a labdarúgáson.

De miért fontos ez egyáltalán? Miért kell, hogy érdekeljen engem egy futballista nemi irányultsága? Ha a négy fal között csinálja, mi közöm hozzá? Ezek a kérdések a Jankto vallomásáról szóló híradások alatti kommentekből is lehetnének idézetek, és ha körülnézünk, vissza is köszönnek a hozzászólásokból. Félelem, előítélet, rejtőzködés. Jankto a hétköznapjait jellemezte, amikor ezeket a szavakat használta, miközben sem a bőrszínűnk, sem a testi vagy szellemi állapotunk, sem a szexuális identitásunk nem indokolhatja, hogy rettegésben, negatív sztereotípiák árnyékában, valódi énünket leplezve kelljen élnünk.

Vajon mitől félhetett, milyen előítélettől tartott Jankto, és miért kellett mostanáig titokban tartania, hogy homoszexuális? A választ megtaláljuk, ha kimegyünk egy tetszőlegesen kiválasztott futballpályára, bekukkantunk bármelyik gatyaszagú öltözőbe. Ez a férfiak terepe, ahol mindent átjár a maszkulinitás. A gyepen fegyvertelen harcosok esnek egymásnak, hátulról csúsznak rá a másikra, fellökik, eltapossák az ellenfelet, maximális tesztoszteronszinten pörögnek, és trágár szidalmakat vágnak egymás fejéhez, miközben mindent megtesznek a győzelem érdekében, hiszen ez a világ talán legcsodálatosabb játéka. A lelátón szintúgy férfiak hajtják, hergelik őket, és ha a játékvezető a csapatuk ellen fúj, nem ismernek se istent, se embert. A férfi létezésnek ebben a bölcsőjében hol látjuk a helyét egy meleg futballistának, akinek az előítélet alapján sem az időnként erőszakba hajló rugdosódást, sem a maximális tesztoszteronszintet nem kapcsoljuk az attitűdjéhez?

„A homoszexualitás ma a futballban abszolút tabu téma. A futball atmoszférája a pályán és azon kívül is nagyon rideg. Primitív mechanizmusok működnek, amelyek rendszerint a legklasszikusabb sztereotípiák köntösében jelennek meg. Ezek szerint egy igazi férfi bátor, erős és agresszív. Márpedig a szurkolók ezt a képet társítják a legkevésbé egy meleg játékossal.” Anders Lindegaard fogalmazott így a blogjában 2012-ben. A dán kapus ekkor a Manchester Unitedben játszott.

Hozzátette még: „mint futballista, elsősorban úgy látom, hogy a másságát rejtegető sporttársam leginkább a szurkolók reakciójától és a támadásaitól fél. Ugyanakkor az a benyomásom, hogy maguk a játékosok nem csinálnának komolyabb ügyet abból, ha valamelyik társukról kiderülne, hogy meleg.”

Lindegaard vátesznek sem utolsó: miután Jankto kiállt a nyilvánosság elé, klubja, a Sparta Praha tüstént kiadott egy támogató közleményt.

„Jakub a közelmúltban elkezdett őszintén beszélni a szexuális irányultságáról a klubban. Minden más magánügy, és rá tartozik. A továbbiakban nem szeretnénk kommentálni ezt az ügyet, nincsenek kérdéseink. Mögötted állunk. Éld az életed, Jakub! Semmi más nem számít.”

Anyaegyesülete, a Getafe Twitter-posztja így szól: „Minden tiszteletünk és feltétlen támogatásunk játékosunké, Jakub Janktóé.” Számtalan sportszervezet, futballcsapat is kiállt mellette, a Premier League Twitter-oldalán például ez olvasható: Veled vagyunk, Jakub, a futball mindenkié!

A gyors, pozitív reakciók biztatóak, ám az évezredes sztereotípiák, mérgező beidegződések megváltoztatásához még rengeteg kell tennünk. Hiszen ahogy Lindegaard írja, „nem dughatjuk homokba a fejünket, nem tehetünk úgy, mintha nem lenne semmi probléma. Igenis van probléma addig, amíg fiatal meleg játékosok felhagynak a játékkal csupán azért, mert mindenhol kiközösítik őket. Márpedig ez a trend elfogadhatatlan egy modern és befogadó társadalomban. Mindenféle diszkrimináció elfogadhatatlan, legyen szó bőrszínről, vallásról, vagy szexuális irányultságról. A homoszexuálisoknak szükségük van egy hősre. Valakire, aki vállalja a másságát, és kiáll a többiekért is.”

A dán kapus mondandóját annyival módosítjuk, hogy nem egy, hanem sok hősre, számtalan Jakub Janktóra, Justin Fashanura van szükség.

Majdnem tíz éve már, hogy egy paksi borospincében egy baráti társasággal váratlanul belebotlottunk egy volt Bundesliga-játékvezetőbe, aki egy liter olaszrizling után nyíltan mesélt arról, hogy tudomása szerint a 2014-es világbajnok német válogatott több tagja álfeleségekkel az oldalán próbálta elrejteni szexuális identitását a nyilvánosság elől. Ha igaz, amit mondott, az azt jelenti, hogy még a német focitörténelem legnagyobbjai sem érzik a társadalmi bizalmat, amely befogadná valódi énjüket.

Pedig a befogadás, az elfogadás az egyetlen értelmes válasz a futballt is behálózó homofób kirekesztésre. Tudományosan bizonyított tény, hogy az ember minden kisebbséggel szemben távolságtartó, idegenkedik tőle. Ám ha elfogadjuk a tudományosan szintén igazolt állítást, hogy a homoszexualitás nem kóros állapot, betegség, ahogy korábban gondolták, hanem egy epigenetikai meghatározottságból eredő, környezeti hatásokon alapuló evolúciós állapot, és hogy az emberek 2-6 százaléka homoszexuálisnak vagy nem egyértelműen heteroszexuálisnak vallja magát, akkor talán elfogadóbbak, érzékenyebbek lehetünk mások iránt. Ez maga volna a valódi társadalmi felelősségvállalás, amely tömegessé válva végül elvezethet oda, hogy a következő Jakub Janktónak ki sem kell állnia azzal, hogy meleg.

Kiemelt kép: esqrever.com