Bernardo Silva sok szempontból az edzők álma. Alázatos, szorgalmas, intelligens, kiváló tecnikával megáldott futballista, legfőképp pedig univerzális. Az a manchesteri öt és fél szezonjában kiderült, a pálya minden posztján bevethető, ő pedig valamennyi szerepkörben világklasszis játékot nyújt. Talán csak balhátvédként nem, de ezt a kikacsintást hagyjuk meg Guardiola extravaganciájának, amit sokszor aligha fog már alkalmazni. Láthatjuk még persze a portugál középpályást mélyebb szerepben, de Rodri mellől indulva, a labdákat összegyűjtve, alaposan megjáratva, az ellenfelet űzve, azt le- és visszatámadva; de ha kidobják a szélre, hogy egy az egyben verje meg ellenfelét, vagy forintos labdákkal kínálja meg társait, Bernardóban akkor sem kell csalódni.
Egy futballrajongó annál csodálatosabbat aligha élhet meg, mint hogy szeretett hazája történetében először felül a kontinens trónjára, minthogy azonban a páratlan sikernek az egyik főszerepelője is lehetett volna – ha nem sérül meg klubcsapata, a Monaco szezonbeli utolsó meccsén –, az öröm mellett jó adag szomorúság költözött Bernardo szívébe, amikor svájci hotelszobájában lehuppant az ágyára, hogy megnézze a párizsi finálét. A Monaco nyári edzőtáborának helyszínén maga mellé gyűjtötte portugál csapattársait – Ivan Cavaleirót, Gil Diast, valamint az arra az estére tiszteletbeli portugállá avanzsáló Fabinhót –, bár így is jókora kisebbségben voltak a hercegségbeliek franciáival szemben. Az izgalom a tetőfokára hágott, a 120 percnyi feszült várakozás és szurkolás végén Silváék örülhettek. Még inkább gyógyírt jelenthetett, hogy válogatottbeli csapattársai a katartikus estén sem feledkeztek meg róla, és még a finálé éjszakáján többen küldtek neki gratuláló sms-t: „Ennek az utazásnak te is a részese voltál” – hangsúlyozták az újdonsült győztesek.
Saját bevallása szerint is erre – azaz hogy részese legyen egy világraszóló diadalnak – vágyott azóta, hogy elkezdett járni. Amúgy is futballőrült famíliába született. Mint azt a The Player’s Tribune-nek megvallotta, két részre szakadt családba. Anyai ágról mindenki a Sportingnak szurkolt, apai oldalon mindenki a Benficának. Az apai hatás erősebbnek bizonyulhatott, minthogy egész életében a Benficáért szorított, Rui Costáért rajongott. Ha labda volt a lábánál, és általában labda volt, őt utánozta, olyan akart lenni, mint bálványa. Hatévesen szúrták ki a Benfica megfigyelői. Volt azonban egy kis bibi. Az akadémia viszonylag messze volt az otthonától, ráadásul a tagdíj is elég busás összeget képezett. Családjának legalábbis gondot okozott az előteremtése. Egy évig könyörgött azért, hogy oda járhasson, mígnem a hetedik születésnapján megtört a jég: nagypapája adta oda az ajándékát, egy kártyát, amin a Benfica-címer mellett az állt: „Boldog születésnapot a Benfica játékosának!” Nagyapja magára vállalta ugyanis a költségeket, így a klub akadémistájává válhatott. A dolog pikantériája, hogy az anyai ági nagyfater, az egyik Sporting-fanatikus tette félre a büszkeségét…
Az út a nagycsapatig korántsem volt azonban sima. Bernardo mindig is apró termetű játékosnak számított, ami nem minden edzőnél előny. Tizenhat éves korában vált kritikussá a helyzet: olyannyira elkeseredett amiatt, hogy alig játszik, hogy azt fontolgatta, elhagyja szeretett klubját. A portugál labdarúgás egyik legendás alakja, Fernando Chalana sietett a segítségére. Az egykori ugyancsak törékeny alkatú szélső, akit országszerte mindenki csak Kis zseninek becézett, szintén a Benficában edzősködött, és egy nap félrehívta Bernardót: „Figyelj, az edződnek fogalma nincs a futballról. Te vagy itt a legjobb játékos. És hidd el, egy nap a klub nagyon fontos futballistájává válsz.” Chalana alighanem saját magát vélte felfedezni a kölyök Bernardóban, mindenesetre igaza lett. Szavai pedig Bernardo velejéig hatoltak: az önbizalma jócskán megnőtt, azt gondolta, ha a Kis zseni hisz benne, hát neki is érdemes saját magában. Mégis, ha a Benfica B csapatában be is mutatkozhatott tizennyolc éves korára, az első csapatban nem.
A fiatalokat előszeretettel alkalmazó Monacóba igazolt. Nem volt épp könnyű döntés tizenkilenc évesen, elvégre nem hogy Portugáliát, annak fővárosát se nagyon hagyta el addig hosszabb időre soha. A döntés azonban telitalálatnak bizonyult. Nyomban bejátszotta magát a csapatba, a harmadik szezonjában pedig minden összeállt: Leonardo Jardim vezetésével a Monaco BL-elődöntőbe jutott, és a PSG előtt végezve megnyerte a francia bajnokságot. A Bajnokok Ligájában a Manchester Cityt is kiejtette, az a párharc Bernardo jövőjét is erősen befolyásolta. Az Etihadban elszenvedett 5–3-as vereség után Pep Guardiola személyesen gratulált a kis hercegnek, mintegy megágyazva a jövőbeni együttműködésüknek (a visszavágón 3–1-re győző Monaco idegenben szerzett több góllal ment tovább). Azon a nyáron mindjárt meg is szerezte a City, és ha az első szezonjában nem is csillogott annyira – sokaknak rámegy egy év az Etihadban arra, hogy tökéletesen elsajátítsák Guardiola futballfelfogását, így volt ez Joao Cancelóval, Rodrival, Jack Grealish-sel is –, stabilan játszott, a második idényétől viszont valami szenzációs játékkal jelentkezett. 51 mérkőzésén 13 gólt és 14 gólpasszt jegyzett, a középpálya közepén tanárian futballozott. A briliáns Guardiola irányítása mellett saját bevallása szerint is alaposan megváltozott a gondolkodásmódja, sokkal inkább érti a játékot, ami már csak azért is figyelemre méltó, mert utánpótláskorában épp a roppant gyors gondolkodásával tűnt ki társai közül.
„Jobbszélsőként kezdtem, aztán játszottam hamis kilencest, tízest, nyolcast, olykor hatost is. Így aztán ha jobbszélső vagyok, pontosan tudom, mit várhatok el a hatosomtól, milyen helyezkedést, milyen megoldásokat. Azzal, hogy mélyebben átlátom a futballt, a játékom is sokat változott. Tudom, mit várnak el tőlem a társak az egyes posztokon. Ha történetesen nyolcas vagyok, tudom, mi kell a jobbszélsőnek ahhoz, hogy a letámadást sikeresebben tudja végrehajtani, vagy hogy a támadásépítésben hasznos legyen. Azt gondolom, az ideális helyem a pályán a védekező középpályás mellett van, nyolcasként. A Benfica utánpótlásában mindig középpályás voltam, leginkább tízes, a Monaco négy-négy-kettes játékrendszerében a jobb oldalon szerepeltem, nem mint szélső, és nem is mint középpályás, valahol a kettő között, amikor pedig a Citybe igazoltam, fogalmam nem volt, Pep mely poszton akar játszatni. Futballoztam belül, a szélen, aztán egyre mélyebben, Fernandinho, illetve Rodri mellett, és itt is érzem magam a legjobban, innen tudok szerintem a legtöbbet segíteni a csapatnak. Azért, mert alacsony voltam és gyors, fiatalkoromban mindenki elkönyvelt klasszikus tízesnek, miközben én magam mindig szerettem lecsapni a második labdákra, letámadni, nagy területet bejátszani.
Az a dolgom, hogy a munkámmal jobbá tegyem a körülöttem futballozókat, ha ugyanis a védők és mi, középpályások képesek vagyunk kontrollálni a meccset, az elöl játszók, Kevin (De Bruyne), Erling (Haaland), Jack (Grealish), Rijad (Mahrez) vagy Phil (Foden), a fantasztikus képességeikkel nagy eséllyel megnyerik nekünk a meccseket.
Pepnél nagyon fontos, hogy minden pillanatban kézben tartsuk a mérkőzést, nem akarja, hogy a nagy rohanásban sebezhetővé váljunk. Szóval úgy gondolkodik, hogy ha van egy tiszta lehetőség, a középpályások és a csatárok gyorsan támadhatják a kaput, ám ha úgy érezzük, nem egyértelmű a helyzet, ne erőltessük, ne rohanjunk, mert a védők nem érnek fel velünk, nem leszünk kompaktak, és nem tudjuk csírájában elfojtani az ellenfél kontratámadásait.”
Ez a játék lassítása, amit Guardiola sokszor megkövetel, azért, hogy mindenki pozícióban legyen, mert ha nem, át tudnak bizony szaladni a City-n.
„Pepnél megtanultam, hogy a meccsnek vannak különböző fázisai. Az esetek kilencvenöt százalékában az ellenfeleink mélyen játszanak, tizenegy emberrel a labda mögött, előfordul, hogy tizenegyen tartózkodnak a tizenhatoson belül, nem mindig könnyű ezt a reteszt feltörni. Ezért kell türelmesnek lennünk, forgatni a játékot, passzokkal kicsalogatni őket, és megtalálni azt a kevés helyet, ahol mögéjük tudunk kerülni. És akkor kell ritmust váltani, gyors játékkal befejezni az akciót. De ha folyton egyből helyzetet akarunk teremteni, a kezükre játszunk, mert frusztráltak leszünk amiatt, hogy nem sikerül, ők meg lekontrázhatnak bennünket.”
Persze van az a bizonyos öt százalék, amikor az ellenfél a sündisznóállás helyett a magas letámadást választja, ahogy a soros ellenfél Liverpool fogja szombat ebédidőben. Arra pedig megint csak meg kell találni a megfelelő megoldást, de ha egy edző a csapatában tudhatja Bernardo Silvát, valamivel könnyebb azért a dolga.
Kiemelt kép: ESPN
