Nem ezt ígérted, Szinisa!

Mennyi gyakorlás, különóra, a távolsággal, a szögekkel, az időzítéssel való játék kell egy tökéletes befejezéshez. Amikor a megfelelő lábtartás kapcsolatba lép a labda egyetlen sikerre vezető pontjával és kölcsönhatásuk mértani pontosságú ívet ír le a szabadrúgás helye és az ellenfél kapujának felső sarka között. Egyszerre ugranak fel tízezrek, fokozódó morajlás váltja a dermedt csendet, magasra lendül a kéz, majd csalódottan hull a mélybe.

Az utolsó kísérlet kifelé pattan a kapufáról.

Pedig mindenki biztos volt abban, hogy ezúttal is sikerül. Hányszor álltál a labda mögött? Hányszor remegett a kapustérd, ha meglátott? Hányszor fordultak már középkezdéshez az ellenfelek, amikor nekifutottál?

Itt van előttem Disztl Petya meredt tekintete, ahogy szemmel kíséri a hosszú sarokba a labdát 89-ben. Vagy Fabrizio Ferron, ő talán még ma is forgolódik álmában. Hányszor jönnek vissza azok a képek: kinéz a sorfal mellől, izgatottan vár, a labda ugyanazt az utat járja be, eljön a sorfal fölött és újabb gól. Még mindig védhetetlen, mint amikor az ember a leggyorsabban próbál futni, menekülni álmában, de mindig utolérik, mindig elkapják. Hogy fordulhatott ez elő? Háromszor, egymás után. Pedig megérzéseiről, kivételes reflexeiről, rugalmasságáról és mozgékonyságáról volt híres. Miért neki kellett három szabadrúgásgólt kapni 23 perc alatt?

Ez most miért nem sikerült, Szinisa?

Miért csak akkor ment olyan jól, amikor Budapestre látogattál a barátaiddal? Akkor miért kellett, hogy minden sikerüljön, hogy Sáfár Szabolcs egy életre szóló leckét kapjon? A visszavágón miért kellett újra megsemmisíteni sikerre éhező játékosainkat, Babos Gábor miért nem kapott kegyelmet?

Azt ígérted, hogy ugyanígy leckézteted meg a bátor betegséget is!

Mint 1987-ben, Chilében. Emlékszel? Az aranygenerációval agyonvertétek az egész világot. Zvonimir Bobannal, Davor Sukerrel, Predrag Mijatoviccsal és a két Roberttel, Jarnival és a FIFA utánpótlás világbajnokság legjobb játékosának választott Prosineckivel. Milyen csapat volt, mi? Hiába a bivalyerős nyugat- és kelet-német válogatott, a hazai pályán játszó chileiek, vagy a brazilok.

Nekik sem volt esélyük, a kórnak mégis miért adtál?

Annyira magabiztos voltál világ életedben, hogy még a szögleteket is legtöbbször kapura csavartad. Vagy a tizenegyeseket, mint Bariban, a San Nicola stadionban. Miután a BEK-elődöntőben a Bayernnek is gólt rúgtál. Mennyire izgalmas volt a döntő kilencven perce is, döntetlen, hosszabbítás, idegőrlő másodpercek, majd a tizenegyesek. Te odaálltál, egy cseppet sem izgultál, pedig negyedik rúgóként nem hibázhattál, de azt is megoldottad. Megoldottátok a Crvena zvezdával. Azóta sem nyert keleti csapat a legrangosabb kupasorozatban.

Akkor, hogy lehet, hogy most 53 évesen veszítettél?

Pedig neked sem volt egyszerű. Mikor Bogdán még kamionsofőrként kereste a kenyerét, Viktorija pedig cipőgyári munkásként próbált hozzátenni a családi kasszához. Édesanyád ráadásul szerbnek vallotta magát, édesapád meg horvát volt. Te mindkét országot sajátodnak érezted, pedig volt feszültség rendesen, pláne 1991 és 1995 között, a horvát függetlenségi háborúban. Amikor a szülővárosodat, a gyönyörű fekvésű Vukovárt, vagy ahogy nálunk mondják: Valkóvárt 1991 augusztusában körbefogták a szerb csapatok. Megannyi ismerős, barát, rokon ragadt a blokádban. Hősiesen védték a várost novemberig.

A hatalmas sikerek mellett kemény feladatokat is kaptál az élettől.

Jajjj, pedig milyen szép is volt Vukovár. A Duna és a Valkó torkolatának vidéke. A nagy folyók találkozásánál ősidők óta éltek emberek, mindig virágzott a kereskedelem, kihasználva a vízi közlekedés adta lehetőségeket. A háború előtt már 45 ezren is laktak a Vukovár-Szerém megyei székhelyen. Emlékszel a Valkó mellett sorakozó horgászokra, milyen hangulatos volt a sok pecabot a folyón visszaugró napsugarak esti fényében? A vukovári csatában azonban sokan életüket vesztették, de az 50 méter magas víztorony túlélte. Tudod, több mint hatszáz találatot kapott, mégis zászlóval a tetején maradt meg emlékhelyként a jövő nemzedéke számára. A város szenvedésének és ellenállásának szimbólumaként.

Most mi is szenvedünk egy picit, látod?

Értetlenül állunk a történések előtt. Láttuk a feleségedet, az öt gyermekedet, az unokádat és a megannyi szomorú embert, üzenetet, búcsúzkodást. Miért most, miért ily hirtelen? 53 év. Ez nem igazságos, ez nagyon kevés!

Képzeld, mindig elgondolkozom ilyenkor, magamba nézek. Ekkor érti meg igazán az ember, hogy mi a fontos az életben. Mennyi értelmetlenségen tudunk dühöngeni, felnagyítunk jelentéktelen dolgokat, pedig az igazán komoly problémák itt kezdődnek. Betegnek lenni, megküzdeni a kórral, elveszíteni valakit, akit igazán szeretünk. Akit soha nem láthatunk már felejthetetlen szabadrúgásokat lőni, akit nem hallhatunk már nyilatkozni, és nem mosolyoghatunk össze divatos svájcisapkája láttán sem.

Igen, most nehéz mosolyogni, pedig ismeretlenül is önzetlenül adtál, nyújtottál reményt, adtál örömöt kitartásoddal és emberségeddel, a legnehezebb pillanatokban is. Küzdöttél évekig a pályán, küzdöttél évekig a pályán kívül. Már legendaként és példaképként álltál a letett labda mögé, hátraléptél hármat, ahogy szoktad, majd nekifutottál, utoljára.

Isten veled, Szinisa Mihajlovics!

Kiemelt fotó: News In Germany