Orvosi pálya helyett „bohóckodás” a futballpályán – Pablo Aimar portré

A RIVER PLATE ADTA MEG A LEHETŐSÉGET

Hősünk 1979. november 3-án született a Buenos Airestől északnyugatra fekvő Córdoba tartomány Río Cuarto nevű városában. Hat évesen a helyi Estudiantes de Río Cuarto gyerekcsapataiban kapott lehetőséget az állandó futballozásra, ami olyan jól ment neki, hogy 1993-ban az ország egyik legnépszerűbb csapata, a River Plate vetett szemet rá. Egyenesen a világbajnok Daniel Passarella akarta őt a klubhoz szerződtetni, melyet először édesapja szigorúan ellenzett, a klub vezetőségének kellett győzködnie a fiát féltő szülőket. Aimar végül a River Plate korosztályos csapataihoz csatlakozott, ahol tovább folytatódott töretlen fejlődése.

A felnőtt együttesben 1996-ban debütálhatott, eleinte csak epizódszerep jutott neki, majd a legendás Enzo Francescoli visszavonulása után átvehette a tízes mezt és a karmesteri pálcát a csapatban. Akkoriban kapta meg az elhíresült „El Payaso” (bohóc) becenevet, ahogy bohóckodott a védőkkel, hülyítette őket, egyesek pedig az „El Mago” (varázsló) nevet aggatták rá. Aimar Javier Saviolával együtt jelentette a River jövőjét, és gyakorlatilag ő volt a válasz a Boca által akkoriban előhúzott fiatal irányítóra, Riquelmére. Ahogyan akkoriban sok másban, úgy benne is az új Maradonát akarták látni. Egy igazán szertelen, kifürkészhetetlen, felszabadult zseni volt a pályán, fantasztikus meglátásokkal rendelkezett, és kiválóan bánt a játékszerrel.

Az 1997-es Apertura-győztes csapatnak még csak kiegészítő embere volt, az 1999-es Apertura-, és a 2000-es Clausura-címből viszont már tevékeny szereplőként vette ki a részét. Az 1999-2000-es idényeket együttesen 32 mérkőzésen 13 találattal zárta, miközben egyre komplexebb irányító formálódott belőle. Menet közben 1999-ben felvették őt az orvosi egyetemre, azonban kevés ideje miatt nem fért volna bele párhuzamosan két karrier, ő pedig a labdarúgást választotta. Egy évvel később engedve a fokozódó európai érdeklődésnek, 2000 végén elhagyta a Rivert, 82 mérkőzésen jegyzett 21 góllal és gólpasszal a tarsolyában.

SIKERKORSZAK VALENCIÁBAN

2001 januárjában a Valencia együttese akkori klubrekordot jelentő 24 millió euró ellenében vásárolta meg őt.  Aimar lett a klub hetedik argentin játékosa Mario Kempes, Ariel Ortega, Roberto Ayala, Claudio López, Mauricio Pellegrino és Kily González után. Utóbbi néggyel maga is együtt játszott, rendkívül pofás argentin bázis kovácsolódott akkoriban a Mestallában. Héctor Cúper csapata már az érkezése előtt is egyre több semleges szurkolót állított maga mellé látványos és eredményes játéka jóvoltából, hiszen az 1999-2000-es idényben fantasztikus menetelésük végén BL-döntőt játszottak, melyet elveszítettek a Real Madrid ellen. Egy év múlva azonban – immár Aimarral kiegészülve – újra nekidurálták magukat, és meg tudták ismételni eredményüket. Felülmúlni azonban nem, a Bayern München elleni 1-1-es milánói finálét büntetőkkel vesztették el – Aimart a félidőben még vezetésnél cserélték le.

Az első teljes szezonjában már sokkal inkább kijött neki a lépés, és Rafa Benítez csapatában kiváló teljesítménnyel járult hozzá ahhoz, hogy a Valencia több mint 30 év szünet után a 2001-2002-es évad végén elhódítsa a spanyol bajnoki címet. A címvédés viszont nem sikerült, hiába szerzett egyéni csúcsot jelentő nyolc gólt abban az idényben, az ötödik hellyel még a Bajnokok Ligájáról is lemaradtak, miközben a legrangosabb nemzetközi sorozatban az Inter elleni negyeddöntő jelentette a végállomást. Aztán viszont 2004 újra a „denevérek” éve lett: a La Liga újbóli megnyerése mellett az Olympique Marseille legyőzésével elhódították az UEFA-kupát, ráadásul a BL-győztes FC Porto ellen az európai Szuperkupát is bezsebelték. Sajnálatos módon azonban a „bohóc” sérülései miatt sokszor a partvonalon kívülre kényszerült.

2004 októberében egy Atlético Madrid elleni bajnoki mérkőzésen egy súlyos ütközés során lenyelte a nyelvét, de az orvosoknak sikerült megmenteniük őt a pályán, az eset azonban még inkább rávilágított sérülékenységére és apró termetének hiányosságára. Benítez helyét Ranieri vette át, a kötöttebb játékstílus pedig egyáltalán nem feküdt a szabadságot kedvelő művésznek, így nem igazán ment neki a játék, és bár az utolsó valenciai évében eljutott öt bajnoki gólig, egyre inkább a váltás felé hajlott. Minden sorozatot figyelembe véve 216 alkalommal húzhatta magára a csapat mezét öt és fél idény alatt.

MÁSODVIRÁGZÁS A BENFICÁBAN, MAJD SZOMORÚ BEFEJEZÉS

Továbbra is maradt Spanyolországban és Roberto Ayalát követve átigazolt a Real Zaragozához, amelynél még azóta is a klub történetének legnagyobb fogásaként emlegetik a szerződtetését. Az első évében 31 mérkőzésen szerzett öt gólja is kellett ahhoz, hogy a csapat az előkelő hatodik helyen végezzen, a második évben viszont bennmaradást sem tudták kiharcolni, így Aimar is tovább állt a csapattól. Új otthonát Portugáliában találta meg a fővárosi Benfica együttesében.

A patinás portugál csapat színeiben Aimar újra régi fényében csillogott, leginkább talán azért, mert nem kellett kötött szerepet betöltenie, egyszerűen csak játszhatta felszabadultan a saját játékát, amihez a legjobban értett. Akkoriban került a csapathoz az európai karrierje hajnalán lévő Ángel Di María, valamint később korábbi riveres játszótársa, Javier Saviola is csatlakozott. A „sasok” elképesztő támadófocit mutattak be velük, 2010-ben össze is jött a portugál dupla, míg 2013-ban csak a Chelsea állította meg őket az Európa-liga fináléjában. Öt csodálatos év után, 33 esztendősen távozott Lisszabonból, 179 mérkőzésen 17 találat és 34 előkészítés fűződött a nevéhez a klub színeiben.

Ezt követően a maláj liga történetének valaha volt legjobban fizetett játékosa lett, amikor kétéves szerződést kötött a Johor Darul Ta’Zim csapatával, melyből egyet sem töltött ki, de nyolc meccs után lesérült. Csapata azért nélküle is begyűjtötte a bajnoki címet, a távol-keleti kitérő viszont fél év után véget ért, Aimar hazatért a Riverhez. Azonban műtét utáni lábadozás, a nem megfelelő fizikai állapota miatt nem igazán számíthattak rá, majd miután Marcelo Gallardo nem nevezte őt a Libertadores-kupa elődöntőjére, 2015. július 14-én bejelentette a visszavonulását.

2018 januárjában visszatért a pályára egy mérkőzés erejéig, hogy beteljesítse álmát, és szerepeljen hivatalos tétmeccsen nevelőegyesülete, az Estudiantes de Río Cuarto színeiben. A Copa Argentinában rendezett találkozón csapatkapitányként végig játszott, a Sportivo Belgrano elleni gól nélküli döntetlen azonban az együttes kiesését, egyúttal Aimar búcsúját jelentette a futballpályától.

TANÁR A NEMZETI SZÍNEKBEN

Aimar az U17-es és az U19-es korosztályos válogatottbeli rendszeres pályára lépéseket követően 1999-ben debütált argentin felnőtt nemzeti csapatban. Két világbajnokságon és két Copa Américán szerepelt a válogatottal, 52 mérkőzés alatt nyolc gólt jegyzett az Albiceleste mezében. utolsó nemzeti fellépésére Diego Maradona csapatában került sor 2009-ben, amikor már gyakori sérülései miatt csak elvétve jutott válogatott meghívóhoz.

Aktív pályafutása befejezése után edzőnek állt, 2017-es óta az U17-es válogatott edzője, amely irányítása alatt 2019-ben megnyerte a korosztályos dél-amerikai bajnokságot.

Nem tudott akkora sikereket elérni sem válogatott, sem pedig klubszinten, mint számtalan honfitársa, Aimart ennek ellenére mégis sokan sorolják a legjobb argentin labdarúgók közé. 2002-ben az akkor még csak 15 éves Lionel Messi is őt nevezte meg példaképeként. Klasszisa kiteljesedésére ugyanakkor sérülékenysége alaposan rányomta a bélyegét, mint ahogyan a kötött, taktikus futball sem feküdt igazán számára.

A szerző a Futballtangó nevű blog szerkesztője, amennyiben a dél-amerikai labdarúgás aktív magyar nyelvű közösségéhez szeretnél tartozni, alább elérhető a felület közösségi média-profilja:

https://www.facebook.com/futballtango

Felhasznált forrás:

https://www.nemzetisport.hu/bajnokok_ligaja/20050818/pablo_aimar_eletrajza

A kép forrása: PlanetFootball