Pályamunkásból lett az első válogatott százados az ellenünk megégő angol legenda

Ha Franck Buckley őrnagy első benyomásán múlik, nemhogy 105-szörös válogatottá, futballistává sem nagy nagyon válik Billy Wright, minthogy a Wolverhamptont 1927 és 1944 között menedzselő I. világháborús hős a Molineux-ban 14 évesen megjelenő sihedert túl alacsonynak találta ahhoz, hogy játékosának fogadja. Sikeres labdarúgó-karrierrel pláne nem kecsegtette. Lesújtó, de meggyőződéssel vallott véleményével pedig a sírásba kergette Wrightot, akinek a tehetsége már az általános iskolában kiragyogott, s aki egyik tanára biztatására jelentkezett az újsághirdetésre, amelyben a Wolverhampton próbajátékra verbuvált ifjú labdarúgókat. Ekkor találkozott az első csapatot irányító Buckley-val, aki viszont miután szembesült azzal, a pályamunkás szerepét is betöltő ifjú mennyire lelkesen ápolja a Wolves-stadion gyepét, megváltoztatta álláspontját. Áldozatos munkáján is múlt, hogy Billy Wright a farkasok labdarúgója lett, onnantól pedig fénysebességgel száguldott a világhírnév felé: nem volt 15, amikor bemutatkozott a Wolves B-csapatában, egy év múltán pedig, egy Notts County elleni barátságos mérkőzésen az első csapat dresszét is magára ölthette.

Wright 1924. február 6-án a közép-angliai Ironbridge-ben született, tehetségét alighanem az amatőr futballista, amúgy vasmunkás édesapjától örökölte. Gyerekként az Arsenalnak drukkolt, mégis a Wolves legendája lett. És a klubhűség mintaképe: egész karrierjét a Wolverhamptonban töltötte, amellyel háromszor nyerte meg az angol bajnokságot, s amelytől 541 fellépéssel köszönt el. A válogatottban 1946 szeptemberében, egy Írország elleni, 7–2-re megnyert derbin debütált, két évvel később pedig már a csapat kapitányaként irányította a védelmet. Az ugyancsak legendás szövetségi kapitány, Sir Walter Winterbottom mondta róla:

„Lelkesedése a körülötte lévőkre is átragadt, önbizalmat csepegtetett beléjük. Ő maga a legmegbízhatóbb játékosnak számított, aki mindig száztíz százalékot nyújtott.”

Három világbajnokságon képviselte az angol válogatottat (1950, 1954, 1958), túlélve Anglia „Marseille-ét”. Történt ugyanis, hogy az 1950-es világbajnokságon az angolok csoportjába sorsolták az Egyesült Államokat, amely mérkőzésre a királyságbeliek könnyed ujjgyakorlatként tekintettek, az ellenfélre meg úgy, mint akik legfeljebb ismerkednek csak a sportággal. Saját magukat eközben a futball királyainak gondolták, leginkább a világháború utáni statisztikájuk alapján: 23 győzelem mellett mindössze négy vereséget szenvedtek el, míg háromszor döntetlenre végeztek, olyan diadalokat aratva, mint az olaszok elleni 4–0, vagy a portugálokkal szembeni 10–0.

Az 1950-es világszenzáció, az Egyesült Államok legyőzi Angliát (Forrás: Daily Mail)

Az amerikaiak győzelmét 500:1-hez adták, lévén hogy a válogatottjukat félprofik alkották, akik amúgy kétkezi munkával tartották el magukat – volt köztük gimnáziumi tanár, postás, mosogató és halottaskocsi-sofőr is –, nem csoda. A királyságbeliek magabiztosságát tetézte, hogy Anglia a Chile elleni győzelemmel, az USA pedig a spanyoloktól elszenvedett 3–1-es vereséggel rajtolt a vb-n. Az amerikaiak edzője, Bill Jeffrey is azt vallotta az angolok elleni összecsapásra készülődve, hogy „áldozati bárányok leszünk, akiket hamar lemészárolnak”. Úgy is indult a mérkőzés, minthogy Anglia az első negyedórában hat lövéssel és két kapufával jelentkezett, a jenkik túlélték azonban a kezdeti rohamokat. Sőt! Az első játékrész második felében a semmiből betaláltak, s meg is őrizték 1–0-s előnyüket, így Anglia Spanyolország mögött zárva a csoportban favoritként hamar elbúcsúzott a tornától. A szigetországi futballisták nem mondták le a válogatottságot, bár hasonló tragédiaként élték meg a vereséget, mint a mieink az 1969-es, a vb-részvételről döntő csehszlovákok elleni kudarcot, vagy az irapuatói 0–6-ot.

Billy Wright is maradhatott csapatkapitány, bár a minden idők legnagyszerűbb angol futballszakírójának tartott Brian Glanville a halála után feltette a kérdést: Billy Wright vajh’ joggal ölthette magára 105-ször a válogatott mezt? Szerinte örök hálával tartozik ezért két embernek: az angol FA autokratikus első emberének, Stanley Rousnak, valamint a szövetségi kapitány – és egyben az edzőképzésért felelős – Winterbottomnak, akiknek épp egy ilyen típus kellett: a hősies, odaadó, tisztességes, már-már naivan hűséges futballszolga. Az a játékos, aki roppant dicséretes mód sosem adta fel, aki viselkedésével válhatott példaképpé. Glanville szerint Wright egy keményen odalépő, bár a labdával nem különösebben jól bánó, azt elosztani kevésbé jól tudó védő volt, aki viszont okos közbelépéseivel kiválóan akasztotta meg a riválisok ellentámadásait, hidegvérét pedig a legkényesebb szituációkban is sikeresen megőrizte. Glanville amondó, szélső védőként éppen ezért nem, a pálya közepére húzódva, centerhalfként azonban rendre jelesre vizsgázott (már ha nem a magyarok ellen kellett pályára lépnie…). És mindaddig kimagaslott ezen a poszton (az 1954-es és 1958-as vb-n is), míg végleg el nem vesztette a gyorsaságát. Utóbbira egy Chelsea elleni mérkőzésen kellett végérványesen ráébrednie, amikor a későbbi Spurs-legenda Jimmy Greaves rendre átszaladt rajta.

De akkor sem akarta legyalulni ellenfelét, ahogy korábban sem soha: soha nem kapott sárga lapot, és nem is állították ki soha. Visszavonulása híre három bajnoki címmel a tarsolyban letaglózta persze a szurkolókat, akik elárasztották jókívánságaikkal, a búcsúztatására rendezett nyári edzőmérkőzésre pedig 20 ezren gyűltek össze Wolverhamptonban.

Klubja sem akart lemaradni a rajongók mögött: életre szóló szerződést kapott a Wolvestól. Előbb, mint segédedző szolgálta, de aközben is csapatok végeláthatatlan sora versengett a kegyeiért – mindahány vezetőedzőjének akarta. Wright belépett inkább a szövetség kötelékébe, az angol utánpótlás-válogatottakat trenírozva, azzal a nem titkolt céllal, hogy egy nap mestere és jóbarátja, Walter Winterbottom örökébe lépve a felnőtt válogatottat irányíthatja. Befutott azonban az Arsenal ajánlata, gyerekkori kedvenc klubja csábításának pedig nem tudott ellenállni. Az ágyúsok akkori eredményességéhez mérten két elfogadható eredmény után – hetedik és nyolcadik hely – kétszer is az alsóházban végeztek, ezért aztán megtörtént az, amiről az angol labdarúgásban élők azt gondolták, lehetetlen: Billy Wrightot menesztették. Az ágyúsok a meccseik 38,46 százalékát nyerték csak meg az irányításával, javára írják ugyanakkor, hogy a későbbi legendás játékosok némelyike – Charlie George vagy John Radford – tiniként nála kapott lehetőséget.

Billy Wright (balra) Sir Walter Winterbottom és Freddie Hill társaságában. (Forrás: Getty Images)

Glanville szerint Wright megfelelő segítséget sem kapott ahhoz, hogy sikeres edző legyen, sajnálatos mód pedig a kritikát képtelen volt elviselni. Érdekes ugyanakkor, hogy a későbbi, 1966-ban világbajnok angol válogatott két vezére, Bobby Charlton és Bobby Moore sem vált jelentős menedzserré, noha mindketten belekóstoltak az edzői szakmába.

Wright wolverhamptoni edzője, a farkasokkal három bajnoki címet nyerő legendás Stan Cullis utóbb azt találta mondani, nagyon jól tudta, hogy Wright edzőként nem válik be, ahhoz ugyanis túl jó ember. Túl kedves. Az olyat márpedig élve felfalják. Hiába farkas…

Billy Wright 70 éves korában, hasnyálmirigyrákban hunyt el, hamvait a Molineux gyepén szórták szét, mi azonban nem búcsúzunk még tőle: hamarosan jön a második rész, amelyben a korszakos védő magyarokhoz fűződő viszonyát elevenítjük fel.

Kiemelt kép: Allsport/Getty Images