Raheem Sterling, az örök küzdő

Az angol labdarúgás egyik legellentmondásosabb figurája Raheem Sterling, akit valamiért – majd mindjárt kitérünk arra is, miért – szokás utálni, róla becsmérlően szólni, képességeit alábecsülni, holott az utóbbi 23 háromoroszlános mezben megvívott mérkőzésén 15-ször betalált, az elmúlt négy manchesteri idényében szerzett 93 gólt, a horvátoknak, a cseheknek és a németeknek berámolt góljával, a dánok elleni fékezhetetlen futballjával pedig az angol válogatott egyik legjobbjának bizonyult az Eb-n.

A privát Sterling nem kevésbé megosztó: az utálkozók pénzsóvár ficsúrnak titulálják, aki egyedül a nagyobb dohányért intett búcsút 20 évesen a Liverpoolnak, hívei ugyanakkor az ambiciózus sportembert látják benne, aki a trófeák reményében ott merte hagyni a tradicionális nagy klubot az újgazdag olajtámogatottért. Mindezeken túl is találni egymással szemben álló oldalakat, amelyek közül az egyik rasszista attitűdről árulkodva szereti Sterlingen hegyezni a nyelvét, a másik meg lelkesen helyesel, amiért a szélsőt a faji egyenlőségért vívott harca elismeréséül a Brit Birodalom Rendjével (MBE) tüntették ki. 

Maradva a szakmánál, mintha valóban lenne neki két énje.

Az egyiknél sokszor dadog a labda, elrontja az ordító ziccert, bántóan gyenge az első érintése, illetve bántóan hosszan tolja meg a labdát – ezt a Sterlinget látva születik meg aztán az a szurkolói vélemény, amely szerint ha nem lenne szélvészgyors, a harmadosztályban futballozna. A hasonló bénázásait leginkább az angol válogatottban produkálta, egészen az idei tornáig, amikor azt is megmutatta, micsoda érték ő bátor megindulásaival, hasznos labdacipeléseivel, beindulásaival, a kapu előtti jó ütemű érkezéseivel. Mintha a horvátok elleni góllal lekerült volna a lábáról az a béklyó, ami nem csak a testét, a lelkét is gúzsba kötötte. Mert eleddig érezhetően sokkal idegesebben, túlizgulva fellépéseit, a menthetetlenül rázúduló kritikaözöntől tartva, attól előre reszketve futballozott címeres dresszben, olykor felismerhetetlenül gyengén. Olyankor elég nehéz volt elhinni, hogy a londoni Alpha and Omega FC-ben mint csodagyerek gondoltak a nyolc-tíz éves Sterlingre (látva, hogyan cselezi ki bámulatos könnyedséggel a vele szemben lévőket). De nem csak a kiscsapatban játszva ámultak szólói láttán, az őt tízéves korában leigazoló Queens Park Rangersben szintén hüledezésre okot adó futballt produkált. 

Ha már QPR. Mint azt a The Players’ Tribune-nek nyilatkozva megjegyezte, rengeteget köszönhet nővérénék, aki dicséretes önfeláldozásról tanúskodva zokszó nélkül kísérte el öccsét a nem épp két saroknyi távolságban tartott edzésekre. Az észak-londoni Wembley mellől kellett átbuszozniuk a nyugat-londoni QPR edzőközpontjába, minden nap negyed négykor indulva, hogy aztán este 11-re érjenek haza. Minthogy édesanyja nem engedte, hogy a még általános iskolás fia egyedül szelje át a fővárost, nővére vállalta fel a kísérő szerepét, amiért Sterling nem tud elég hálás lenni.

Nem csak a tesó vigyázott rá, a Vernon House tantestülete szintén. Sterling viselkedészavarai miatt a problámás gyerekeket nevelő iskolában töltött el néhány évet. Mint azt később elárulta, egyszerűen csak senki másra nem hallgatott édesanyján kívül. Minthogy azonban futballozni nagyon tudott, a tíz éves Sterlingről az egyik tanára megjegyezte: „Mire 17 leszel, vagy az angol válogatottban futballozol, vagy börtönben kötsz ki.” És valóban: még a 18. születésnapja előtt bemutatkozott a nemzeti együttesben, az őt 2010-ben 600 ezer fontért leigazoló Liverpool csatáraként (a Vörösök mellett fél Anglia sorban állt a 15 éves Sterling kegyeiért). 18 éves korára pedig a Liverpool egyik legfontosabb játékosa lett, félelmetes triót alkotva Daniel Sturridge-dzsal és Luis Suárezzel. Mögöttük ugyebár Philippe Coutinho, valamint a Steven Gerrard-Jordan Henderson kettős végzett alkotó-, illetve kulimunkát, a Brendan Rodgers irányította klasszis állomány meg is érdemelte volna a bajnoki címet, de az ominózus Gerrard-elcsúszással, és a Chelsea elleni hazai vereséggel kicsúszott saját kezéből a sorsa, a City meg nem hibázott.

Akkor még mindenki imádta a védők közt kedvére ficánkoló klasszist, hanem amikor nem fogadta el a klub szerződéshosszabbítási ajánlatát – Liverpoolban az addig heti 35 ezer fontot (több, mint 12 millió forintot) kereső talentumnak 100 ezret ajánlottak – az angol közönségkedvenc első számú közellenséggé vált. Hiába hangoztatta, a döntés oka szakmai, a kapzsiság stigmája rata ragadt. Az őt oltalmazni próbálók igyekeznek persze hangoztatni: érdekes, amikor Gareth Bale a Tottenhamet elhagyva a Real Madridba igazolt, senki sem kárhoztatta, mindenki elfogadta, hogy szakmai babérokra tör. És ha nem is tökéletes az analógia, annyi hasonlóság van a két eset között, hogy mindkét eladó klub igencsak jól járt az üzlettel (Sterling az érte kifizetett 50 millió fonttal akkor a legdrágább angol játékossá vált), és mindkét esetben olyan helyet választott a távozó klasszis, ahol nagyobb esély mutatkozott a trófeahalmozásra (és mindkét esetben így is lett, még ha a BL-t nem is sikerült azóta sem begyűjtenie a Citynek, szemben a Liverpool 2019-es diadalával). Sterling mégis fekete bárány lett (persze, tudjuk, hazai riválishoz igazolni bűn, külföldre szerződni mindig bocsánatosabb), a hozzá közel állók szerint a „feketén” van a hangsúly: hogy egy fekete játékostól nehezebben fogadják el, ha ennyire határozott, öntudatos, vagy ha egyszerűen csak igen jómódú.

Utóbbira három éve maga Sterling is igyekezett felhívni a figyelmet, egy – legyünk megengedők – valóban nem túl szerencsés újságírói tálalást bemutatva. Történt, hogy az angol bulvárlap, a Daily Mail a Manchester City ifjú fekete játékosa, Tosin Adarabioyo lakásvásárlását a következő címmel tette közhírré: „A heti 25 ezer fontot kereső, 20 éves City futballista bár még egyetlen PL-meccsen sem kezdett, 2,25 millió fontért vett lakást”. Ezzel szemben amikor fehér klubtársa, Phil Foden vett ingatlant, úgy szólt a headline: „A City ifjú csillaga kétmillió fontért vett új lakást édesanyjának.” Érezzük a különbséget, ugye? Mármost Sterling azóta is, mindig hallatja hangját, ha megkülönböztetéssel találkozik, de akkor is kénytelen volt felszólalni, amikor ugyancsak 2018-ban, kevéssel a világbajnokság előtt őt pécézte ki magának a bulvármédia. 

Sterling megannyi tetoválása között akad bájos is, mint amelyik gyerekkori önmagát ábrázolja, hóna alatt futball-labdával, amint a közeli Wembley felé tekint, alighanem arról ábrándozva, egy nap a labdarúgás szentélyében az angol válogatott mezét viselve ünnepel gólt. Vagy nyer éppenséggel nagy tornát. Az utóbbi hajszál híján nem, az előbbi viszont többször is megadatott a Manchester City támadójának, mégsem ez a gyerekkorból fakadó látomásos tetoválás, hanem egy másik, a jobb lábszárán díszelgő darab járta be az angol sajtót, ami immár az előítélet szimbóluma is egyben. A The Sun hívta fel rá a figyelmet az oroszországi világbajnokság előtt, azt ecsetelve, micsoda beteg gondolat, hogy valaki egy gépfegyvert festet magára. „Raheem lábon lőtte magát”, adta címéül az újság az M16-os karabélyra utalva, a City-csatár válasza nem sokat késett. „Kétéves koromban az apámat lelőtték. Megfogadtam, soha az életben nem nyúlok fegyverhez, helyette a jobb lábammal lövök. Úgyhogy sokkal mélyebb a jelentése annál, mint azt gondolnák.”

Mindjárt megváltozott a narratíva, az édesanyjával ötéves korában Jamaicából Londonba költöző klasszis azonban nem szűnt meg központi szereplő lenni. Amikor az elmúlt szezon végén kikerült a Josep Guardiola irányította City kezdőcsapatából, a helyét elfoglaló Foden, valamint Jadon Sancho és Jack Grealish a válogatottban is megelőzni látszott őt, de nem Gareth Southgate-nél. A szövetségi kapitány töretlenül hitt támadójában, a bizalmat pedig meghálálta tanítványa.

Kérdés, Guardiola kevésbé rendíthetetlen hite újra képes-e megszilárdulni. Angliai beszámolók szerint is nehéz kiigazodni a City szándékain. Az biztos, hogy a kékek nem akarják elkótyavetyélni egyik nagy értéküket, márpedig ha a két év múlva lejáró szerződését Sterling a bizonytalanná váló csapattagsága miatt nem óhajtja meghosszabbítani, most kell eladni, egy évvel a megállapodása lejárta előtt jóval kisebb summával kellene a Citynek beérnie.

Sterling a hírek szerint nyitott is a váltásra, kérdés, melyik klub engedheti meg magának a szolgálatait. A világjárvány előtt a Real Madrid lehetséges desztinációnak tetszett, nem tudni, még mindig csábítják-e a királyiak az angolt. Raphael Varane eladásával pénz állt a házhoz, ha hozzátesszük, hogy Sergio Ramos távoztával két nagy keresetű játékos bére maradt a kasszában, Sterling fizetésére éppenséggel futná.

Egyelőre azonban nem nagyon látni, mi lesz a még mindig csak 26 éves futballista sorsa, egy biztos: a Cityhez egyre közelebb kerülő Grealish érkeztével a konkurencia nem lesz szegényesebb.