Régi vágású romantikusok, posztmodern profik és a kupa-kiskapu

Ha a topligában nem megy…

A kupasorozatok lebonyolítása persze amúgy is kedvez a meglepetéseknek, hiszen a labdarúgásban egy-egy mérkőzésen a gólok alacsony száma miatt rendkívül nagy a véletlen szerepe a többi sportághoz képest, az erőviszonyok hosszabb távon rajzolódnak ki biztosabban. A bajnokságokban a csapatok fő célja általában a domináns játék kialakítása, mely sok mérkőzésre vetítve a leginkább korrelál a magas pontszámmal, még ha olykor vereségek is becsúsznak a teljesítménybe. Ezzel szemben az egyenes kieséses vetélkedésekben egyetlen vereség bukást jelenthet, így ennek az elkerülése a legfontosabb cél, még ha közben a játék dominanciájára nem is tart igényt a csapat. Ehhez jön még a sorsolás szeszélyéből adódó bizonytalanság, hiszen még a kiemelések ellenére is előfordulhat, hogy egyes párosításban erősebb, másokban gyengébb csapatok kerülnek szembe egymással ugyanazon a szinten. Így alakulhatott ki a kupasorozatokban a kiscsapatok esélyének mítosza, amely ha az anyagi lehetőségekben egyre mélyülő szakadék miatt meg is kopott az idők során, bizonyos tekintetben azért újra körvonalazódni látszik.

Ha nem is az alsóbb osztályú meglepetéscsapatok, de az élvonal közép- és kiscsapatai odaérhetnek akár a fináléba és a győzelemre is, mely a presztízs- és marketingérték-erősödés mellett az Európa-ligában való indulással jelentősen megdobhatja a bevételeiket is. Franciaországban a topligák közül messze a legalacsonyabbak a bajnokság televíziós bevételei, így még nagyobb a nemzetközi szereplés jelentősége. Talán épp ez is közrejátszik abban, hogy az ebben az évezredben lejátszott 22 francia kupadöntő közül már 12-szer olyan csapat nyerte el a trófeát, mely amúgy a bajnokságban nem vívta volna ki az európai kupaindulás jogát. A többi topligában ez a szám jóval alacsonyabb, Angliában például ez idő alatt csak háromszor fordult elő ilyesmi, Németországban 4-szer és Spanyolországban is csak 6-szor, ráadásul utoljára már nagyon régen, még 2008-ban.

Idén viszont több hasonló eset is előfordulhat még, hiszen az országos trófeát még sohasem nyerő Osasuna bejutott a Copa del Rey fináléjába, miközben a DFB-pokal elődöntőjében ott van az amúgy a Bundesligában a bennmaradásért küzdő VfB Stuttgart is, Olaszországban pedig a középmezőny tagjai közül a Fiorentina lépett már fél lábbal be a Coppa Italia fináléjába. A Coupe de France döntőjében pedig két olyan klub csap össze, melyeknek a bajnoki tabellán már a bennmaradás biztosítása is megnyugvást jelent(ene).

Avítt kontra posztmodern klubmodell

A Nantes azonban ismét vészesen közel sodródott a kiesőzónához, mely a szezonban a Ligue 1-ben még fenyegetőbb, mint korábban. Létszámcsökkentés közeleg ugyanis a francia élvonalban, aminek következtében a húsz induló közül idén négyen is kipottyannak az első osztályból.

A breton közigazgatási régióról politikai okokból már régen leválasztott, de kulturálisan még mindig Bretagne és így az igen öntudatos breton futball történelmi központjának tekinthető Nantes két éve is hasonló slamasztikában volt, amikor Antoine Kombouaré került a kispadjára, hogy végül osztályozón tartsa bent a csapatot az élvonalban, épp az oda visszaigyekvő Toulouse ellenében. Azon a páros összecsapáson egyébként már a jelenlegi csapatok számos tagja megfordult, a violák tavaly viszont már nem bízták a véletlenre a feljutást, hanem a Ligue 2-ben igen meggyőző módon diadalmaskodva kerültek vissza a legjobbak közé, ahol vetélytársukkal ellentétben viszonylag biztos távolban tartják magukat a vörös vonaltól (bár a Nantes-tól idegenben épp 3–1-es vereséget szenvedtek a Beaujoire-ban).

A bajnokság már szinte másodlagos terep lett közben a kanáriknak, hiszen a klubnak és szurkolóinak figyelmét sokkal inkább az kötötte le, hogy tavaly 21 év után hódították el újra a Coupe de France-t, és szereztek hosszú várakozás után végre új trófeát a klub vitrinjébe. Idén az El-ben a csoportjából is továbbjutott a csapat és csak a rájátszásban maradt alul a Juventusszal szemben, ez a nemzetközi szereplés pedig nagyjából 20 millió euróval dobja meg a Nantes büdzséjét, ami csaknem másfélszeresére növeli a bevételeket. A Ligue 1 szigorú pénzügyi felügyeletét végző DNCG hivatalos kimutatásaiban a jelenlegi utolsó szezon, a 2020-21-es zárt kapus bajnokság során a Nantes teljes bevételei 39 millió eurót tettek ki, de az általában 8 millió euró körüli meccsbevételekkel is ritkán érik el az 50 millió eurót.

A Franciaország hatodik legnagyobb városában székelő egyesület sokkal szebb napokat is megélt már, hiszen nyolc bajnoki címet is nyert, de 2007-ben az élvonalból 44 év után kipottyant. A klubot akkor megvásárló lengyel származású optikus, Waldemar Kita korábban minden dilettánsnak tűnő húzása és a szurkolókkal, városvezetőkkel való konfliktusa mellett is igyekezett a költségvetést racionálisan tartani. 2018 óta viszont talán épp a nagy nyomás hatására a kiadások 60-70 millió környékére emelkedtek, a deficitet pedig természetesen az átigazolási piacon kell előteremteni, így azóta minden évben kénytelen lemondani a csapat egy-két fontos játékosától akkor is, ha bombasztikus bevételt nem kapnak értük. Előbb Amine Harittól váltak meg 8 millió euró ellenében (a Schalkéhoz igazolt), majd a világ legtragikusabb üzletében Emiliano Saláért fizetett 6 milliót a Cardiff, de aztán távozott Diego Carlos is 15 millióért a Sevillába, Valentin Rongier 13-ért a Marseille-be, Lucas Lima 6-ért Szaúd-Arábiába, Imran Louza 10-ért a Watfordba és még több 2-3 milliós értékű játékossal is folytathatnánk a sort.

A Toulouse viszont éppen most kezd a másodosztály purgatóriumából hasonlóan főnixszerű újjászületést produkálni egy merőben új szellemű vezetés irányítása alatt. A klubot az évezred elején a harmadosztályból az élvonal dobogójára gardírozó Olivier Sadran nem tudta csapatát stabilizálni az élmezőnyben, a 2020-as kiesés és a Covid-válság után pedig végül távozott is az egyesület éléről. Az amerikai RedBird Capital Partners befektetőcég vásárolta fel aztán a klub nagy részét (mely később az AC Milan befektetőjeként vált még híresebbé), az elnöki székbe pedig a komoly nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező Damien Comolli került, aki egyfajta Moneyball-szemlélettel forradalmasította a Toulouse életét.

A stabil gazdasági működés érdekében azóta a keret összeállítását is részletes adatelemzésre alapozzák, és a többi klub megfigyelői hálózata számára voltaképpen radar alatt lévő játékosok megszerzésére koncentrálnak, miközben kihasználják, hogy alaposan felértékelődött az ifjoncok ára a piacon. Így aztán Ligue 2-s egylet számára nagyon fontos pénzzé váltották előbb a 19 éves Manu Koné játékjogát, ezért 9 millió eurót fizetett a Mönchengladbach, a 22 éves Ibrahima Sangaréért pedig 7-et a PSV Eindhoven. Miután az első feljutás nem jött össze, a hosszútávú projektben gondolkodó vezetőség nem esett kétségbe, hanem a 20 éves Amine Adliért is begyűjtött 7,5 millió eurót a Bayer Leverkusentől, a 19 éves Janis Antiste-ért és a 23 éves Kelvin Amianért összesen 8,5 milliót a Speziától, de még a feljutás után is megváltak a 22 éves Nathan Ngomoutól 8 millió és a 21 éves Bafodé Diakitétől 3 millió ellenében. Nyilván az élvonalban még nagyobb átigazolási díjakat lehetett volna beszedni ezekért a tehetségekért, de a pénzügyi stabilitáshoz és az építkezéshez szükség volt ezekre a racionális transzferekre.

A Levszki Szófiából igazolták például alig 0,5 millió euró ellenében a másodosztályba a mára pótolhatatlan holland középpályást, Stijn Spieringst 24 évesen, de ugyanennyiért jött az angol harmadosztályú MK Dons-ból az akkor 25 éves angol csatár, Rhys Healey is, hogy aztán gólkirályi címet szerezzen a Ligue 2-ben. A gólpassz-rekordokat döntögető Branco van den Booment a holland másodosztályú De Graafschapban találták meg precízen beillesztve az általuk keresett posztra mindössze 350 ezer euróért, de egy év kölcsön után a 30 éves csapatkapitány, Brecht Dejaegere vételára is csak 1,5 millió volt 30 évesen. A brazil támadót, Rafael Rataót 25 évesen a Slovan Bratislavától szerezték meg 1,2 millióért, a brazil-japán Ado Onaiwut 25 évesen a Yokohama F. Marinostól 700 ezerért, a gyorsan a védelem sziklájává váló dán Rasmus Nicolaisen pedig 24 évesen 538 ezerért a Midtjyllandtól, honfitársát a 27 éves jobbhátvéd Mikkel Deslert pedig 500 ezerért Norvégiából.

Ifjú és némileg drágább játékosokat csak a feljutás után igazoltak, hiszen a Ligue 1-ben már könnyebben srófolhatják feljebb az árukat, de természetesen ekkor sem a legfelkapottabb és így a legköltségesebb irányokat választották, hanem rejtettebb, de a játékukba és a szellemiségükhöz passzoló pontenciált. A terv működéséhez persze a megfelelő edzői stratégia kidolgozása is nélkülözhetetlen volt.

Rutinos edzők ellentétes felfogással

Az első elszalasztott feljutás után került a Toulouse kispadjára Philippe Montanier, aki a hírnevét kulturáltan játszó kiscsapatokkal alapozta meg Boulogne-ban és Valenciennes-ben, de rangosabb állomáshelyekre kerülve már nem sikerült nagy sikereket elérnie, a francia kupadöntőt is elvesztette egyszer például a Rennes edzőjeként. Ez a veszély voltaképpen most a violáknál is fennáll, hiszen nem biztos, hogy vele sikerülhet a formabontó tulajok által hőn áhított szintlépés, mindenesetre segítőjének már megnyerték a projektjükhöz a korábban a barcelonai La Masián dolgozó Carles Martinez Novellt is.

Az általuk megszerkesztett Toulouse a magabiztosan megnyert másodosztály után az élvonalban sem mond le a dominanciára törekvő játékstílusról, amiről jól árulkodik, hogy a violáké a Ligue 1-ben idén a negyedik legjobb PPDA-statisztika (az ellenfelek térfelén való letámadás intenzitását mérő mutató). A nyomás hatékonyságának tökéletlenségét mutatja ugyanakkor, hogy labdabirtoklásban ezzel együtt is visszafogottabb a csapat (50,7%), amiben persze a passzjáték visszafogottsága is közrejátszik. Ezzel együtt is az összjátékra helyezi a hangsúlyt a gárda az egyéni megoldások helyett, így a cselkísérletek száma a legalacsonyabb a ligában, eközben viszont a labdavesztéseké is.

Voltaképpen a kupadöntő elérése is inkább a szerencsének tudható be, hiszen a másik újonc és szinte már biztos kieső Ajacciót és a Reims-t hazai pályán kellett ehhez kiverniük, majd a negyeddöntőben és az elődöntőben már csak másodosztályú klubokon keresztül vezetett a fináléig az út.

Nem úgy a címvédő Nantes esetében, hiszen miután az Angers-t idegenben büntetőkkel sikerült lebirkózniuk, kiverték a BL-re hajtó Lens-t, majd az elődöntőben az új trófeára egyre kétségbeesettebben ácsingózó Lyont is parádés közönségük előtt. A kereterősség és a büdzsé a kanárikat a bajnokságban is inkább a középmezőny elejére predesztinálná, de a hármas terhelés következtében most épp vészesen közel kerültek a bennmaradásért küzdő csapatokhoz. Ehhez azért Antoine Kombouaré meglehetősen egyedi harcmodora is kell, mely a kupasorozatokban vagy egy-egy mérkőzésen jól kamatozik, de a sorozatterhelésben kevésbé kifizetődő.

Különösen az előző szezonban volt látványos, hogy az általában biztonsági felfogásuk ellenére az ötödik legtöbb labdaszerzést hajtották végre a támadóharmadban (javarészt az azóta Frankfurtba távozó Randal Kolo Muani révén), amiből egy-két passzal alakították ki a helyzeteiket. Még ha idén a sokszor a fáradtság jeleit mutató csapat ennyire nem is hatékony eben, azért az alig 46,7%-os labdabirtokláshoz és az ellenfelek kapuja előtt végrehajtott második legkevesebb passzhoz (3,7) képest a kialakított lövőhelyzetek mennyisége és azok meccsenkénti 1,21 xG-nyi veszélyessége nem is olyan rossz, a ligában is már-már közepesnek mondható.

A bajnokság egyik legmélyebben helyezkedő védelme a középpályán alig-alig vállalkozik szerelésre, a 6,1 meccsenkénti statisztika a második legalacsonyabb a bajnokságban, miközben a védőharmadban produkált 9,84-es aktivitás a harmadik a mezőnyben, és ez a biztonságosabban agresszív harcmodor az ellenfeleket is csak 1,57 xG-n képes tartani. A mély védelemből indított gyors játékról a francia mezőny harmadik legtöbb hosszú passza is árulkodik, akárcsak a szélsők nagyszámú cselkísérletei. Ez a harcmodor azonban esetlegessé teszi a támadójátékot, így a francia kupa fináléjában is játékosai egyéni villanásaiban bízhat az új-kaledóniai kanak származású Kombouaré. Remek képességekkel megáldott, érdekes játékosokból pedig nincs is hiány egyik kupadöntős csapatban sem.

Dörzsölt rókák az ismeretlen felfedezettek ellen

Kombouaré legfontosabb fegyvere például a karmester Ludovic Blas, aki nem csak 11 bajnoki találatával házi gólkirály és a Lyon elleni elődöntőben szerzett parádés sorsdöntő gólt, de már tavaly is ő volt a finálé győztes találatának a szerzője és voltaképpen az egész sorozat nantes-i kabalája, hiszen az anekdoták szerint már hónapokkal korábban megígérte edzőjének, hogy elnyerik a csapattal a trófeát. A 25 éves támadó már negyedik szezonját tölti az Atlanti-óceán partján, és több kérő is legyeskedett ugyan körülötte az utóbbi években, mivel azonban annak idején 8 millió eurót fizettek érte, hogy a szintén breton kisvárosból, az akkor kieső Guingamp-ból átköltözzön Nantes-ba, igencsak megkérik Kitáék az árát. Nem véletlenül persze, hiszen a már említett vezérszerep és a fontos gólok mellett az egykori U19-es Európa-bajnok a teljes ligában a 7. legtöbb progresszív passzt osztja ki a labdát alig birtokló csapatában is,

A támadósor túlsó szélén a nigériai válogatott Moses Simon a liga második legtöbb progresszív meglódulásán túl idén is jegyzett már 5 bajnoki gólt és 4 gólpasszt, a csatárposztból pedig a 11 gólos egyiptomi válogatott Mosztafa Mohamed mellett a kameruni válogatott Ignatius Ganago és az algériai válogatott Andy Delort is kiveszi a részét. A középpályán viszont a letámadás már említett hiánya miatt inkább szorgos mezőnymunkások kapnak helyet, mint a kongói válogatott Samuel Moutoussamy, az egykoron épp Toulouse-ból induló, mára 71-szeres francia válogatott veterán, Moussa Sissoko, illetve a támadók felé leggyakrabban az összeköttetést jelentő spanyol Pedro Chirivella.

A védelem legemblematikusabb alakja a nézőket egy ideig feltűrt nadrágszárával riogató Nicolas Pallois, aki 35 évesen már csak a legfontosabb meccseken lép pályára, azokon viszont 4,7 felszabadítást, 3 szerelést és 1,3 megelőzést átlagol. A tar veterán brillírozásánál kevésbé látványos, ám még hasznosabb középhátvédtársának, az olykor kissé feljebb tolva, védekező középpályásként bevetett 31 éves brazil Andrei Girottónak a teljesítménye, hiszen a már taglalt módon mélyre húzott védővonalnak köszönhetően 150 felszabadítása a legtöbb a Ligue 1-ben, miközben 101 sikeres szerelése minden topligát figyelembe véve is a harmadik legjobb teljesítmény, 64 megelőző szerelésénél pedig idén senki nem produkált többet Európa legerősebb bajnokságaiban. Sokszor a kameruni válogatott Jean-Charles Castalletto is szerepet kap a védelem tengelyében, főleg amikor három belső védős felállás mellett dönt egy-egy meccsen Kombouaré.

A jobbhátvéd posztra a legjelentősebb igazolásként érkezett 4 millió euróért a kieső Metzből a már ott is jó teljesítményt nyújtó 27 éves Fabien Centonze, ilyen rutinos rókák mellett pedig az egyetlen ifjonc a Blas és Pallois melletti másik nagy közönségkedvenc, a tavalyi szezonban felfedezett alig 20 éves balhátvéd, Quentin Merlin. Ő az előző szezonban a nantes-i akadémiáról robbant be a kezdőbe, hogy a legutóbbi kupadöntőben a sorsdöntő tizenegyest is kiharcolja. Bár idén több sérüléssel is bajlódott, a kupameccseken pedig nem is lépett pályára, de a bajnokikon kiosztott két gólpassza mellett meccsenkénti 1,4 megelőző szerelése is figyelemre méltó.

Ha pedig a védők esetleg már csődöt mondtak, akkor még mindig ott van a kapuban a tinédzserként épp a Toulouse-ban berobbant és 24 éves korára már jelentős rutinnal rendelkező Alban Lafont, aki a Ligue 1 legtöbb védését mutatta be az idényben és a kapujára érkező, a lövésveszélyesség alapján (post-shot xG) 44,4 gólt ígérő próbálkozással szemben csak 39-szer kapitulált.

képaláírás

Érdekes, hogy a túloldalon pedig épp egy Nantes-tól megszerzett kapus őrzi a hálót Maxime Dupé személyében, bár nevelőklubjában ő mindig csak csereopciónak számított és pont Lafont érkezésekor hagyta el az egyesületet. Most viszont immár 31 évesen ő is ott van a liga legtöbb védését bemutató kapusai között a harmadik helyen, bár a lövési veszélyesség alapján az ő teljesítménye nem olyan meggyőző, mint kollégájáé. Ugyanakkor a csapat progresszív felfogásából adódóan a passzjátékból sokkal inkább kiveszi a részét, mégpedig a negyedik legtöbb átadás fűződik a nevéhez a Ligue 1 kapusai között.

Ő pillanatnyilag a liga második legtöbb lövését blokkolta le, de 113 felszabadításával, 51 megelőzésével és 75 megnyert fejpárbajával is a bajnokság legjobbjai között van. A védelem tengelyében a társa a már említett Nicolaisen közben még erősebb statisztikákkal rendelkezik ezeken a területeken, különösen a 73%-os hatékonysággal megnyert 89 fejpárbaja a kiemelkedő. A jobbhátvéd szinte mindig a már említett honfitársa, Desler, a bal szél lezárására pedig télen érkezett ingyen a chilei válogatott Gabriel Suazo.

A középpályán nagyon masszív a már emlegetett németalföldi trió, akik közül a 4 gólos Dejaegere szokta a csapatkapitányi karszalagot viselni, Spierings védőmunkáját pedig a ligában a harmadik legtöbb leblokkolt lövés (44) dicséri, de 79 szereléssel a bajnokság 5. legjobb játékosa ezen a területen is, miközben 191 progresszív passza is a legjobbak közé emeli és mutatja sokoldalúságát. Van den Boomen tavalyi 21 bajnoki gólpassza után idén az élvonalban is 8-nál jár már, miközben a kupában is kiosztott már 4-et. Produkcióját ugyanakkor az teszi különösen értékessé, hogy a Ligue 1-ben idén övé a legtöbb lövést előkészítő kulcsátadás (778), a legtöbb beadás (242) és a legtöbb progresszív passz (268) egyaránt, így nagy kérdés, mennyi ideig marad még Toulouse berkeiben, hiszen szerződése nyáron lejár.

A támadósorban felfuttatott tehetséges fiatalok árát viszont alighanem alaposan megkérheti majd a Toulouse. A feljutás során a Ligue 2 gólkirályi címét begyűjtő Healey-t ugyanis szívfájdalom nélkül lecserélte a csapat nyáron a mozgékonyabb Thijs Dallingára, aki 21 évesen a holland másodosztály gólkirályaként érkezett 2.5 millió euróért az Excelsiortól és jelenleg úgy házi gólkirály, hogy figyelemre méltó módon lövési kísérleteinek több mint a fele kaput talál, minden negyedikből pedig gól is születik. Hollandiából érkezett a jobb szélre az AZ Alkmaartól 2 millió euró ellenében a 23 éves Zakaria Aboukhlal is, aki azóta megjárt a vb-elődöntőt is a marokkói válogatottal, és ő számít leginkább a progresszív passzok célpontjának, melyeket aztán meglódulásaival igen gyakran juttat a tizenhatoson belülre (34-szer, ami a hetedik legtöbb a franciaországi mezőnyben). Ha mindehhez hozzávessszük, hogy a bal szélen is egyre gyakrabban szorítja ki Rataót a kezdőből a saját nevelésű Fares Chaibi, aki 20 esztendősen már algériai válogatott és 8 gólt lőtt a szezonban, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy hatalmas a potenciál a Toulouse támadósorában.

Egy kupagyőzelem nem csak az első trófeát jelentené a klub vitrinjében, de még inkább megdobná az egyesület és a játéksok ázsióját, ezzel pedig az egyre népesebb, az évadban 23 ezres átlagra emelkedett szurkolóik számát is tovább gyarapíthatnák. Franciaország negyedik legnagyobb városában nem kisebb konkurenciával kell megküzdeniük, mint az egész Európa legjobb rögbiklubjának számító, 21-szeres bajnok és 5-szörös Heineken-kupa győztes Stade Toulousainnel. A Nantes-nak ilyen városi vetélytársa nincsen, a Beaujoire-t átlagban 30 ezres közönség látogatja is, viszont a breton riválisoknak és még inkább az országos közvéleménynek bizonyíthatna egy címvédéssel a kupadöntőben.

Fotó: letelegramme.fr