Rendbontás és erőszak a sportpályákon

Meglepő és szomorú sokszínűség jellemzi mindazon esetek sorát, amelyek nem a sportértékük miatt tettek emlékezetessé egy-egy mérkőzést, és újra és újra emlékeztetőül szolgálnak: az ördög nem alszik, legfeljebb olykor hosszabb-rövidebb időre megpihen.

Legutóbb az április 5-én megrendezett Feyenoord–Ajax Holland Kupa-elődöntő szolgáltatott néhány elrettentő példát. A bajnokságot toronymagasan vezető rotterdami csapat szurkolói akkora adag pirotechnikával fejezték ki hálájukat a csapat felé – és egyúttal demonstráltak erőt az ádáz ellenféllel szemben –, hogy a sűrűn terjengő füstfelhő miatt nem lehetett látni a pályán, ezért a meccs rögtön tíz perc csúszással indult.

Aztán a 61. percben 2-1-es vendégvezetésnél Dusan Tadics és Orkun Kökcü akaszkodott egymásnak, majd kisvártatva csatlakozott hozzájuk a többi játékos is. Ekkor történt, hogy egy szurkoló – vélhetően egy öngyújtóval – úgy fejbe dobta a holland válogatott Davy Klaassent (aki a végül győzelmet és kupadöntőt jelentő második Ajax-gólt szerezte), hogy vérezni kezdett a feje. Az incidenst 28 perc hivatalos pauza követte, Klaassent le kellett cserélni. A holland szövetség közleményben reagált, miszerint „őrületes”, hogy a játékosok nincsenek biztonságban a pályán.

„Ha valaki nem a futballért jön ki a stadionba, hanem azért, hogy randalírozzon, akkor inkább maradjon távol a mérkőzésektől”

– hangsúlyozta a szövetség, amely vizsgálatot indított.

A rendőrség közölte, hogy a történtek miatt őrizetbe vettek egy 32 éves férfit. Az amszterdamiak a döntőben a másik ősi riválissal, a PSV Eindhovennel játszanak majd, remélhetőleg ennél nyugodtabb körülmények között.

Éppen a lelátókról való dobálózás lehetne a legkönnyebben kiküszöbölhető, de mint az újabb és újabb incidensek is bizonyítják, mégsem olyan egyszerű a dolog – így továbbra is ez a jelenség a rendellenesség leggyakoribb megnyilvánulási formája. A modern stadionok egyrészt be vannak kamerázva, így elméletileg az elkövetőek utólag beazonosíthatók. Nyilván létesítménye válogatja, éppen mennyire fejlett az adott technika, de azért ez egy elég jól járható út. Persze érdemes volna már a megelőzésre is nagyobb hangsúlyt fektetni, de elvárhatatlan, hogy tízezreket olyan alapossággal vizsgáljanak át a beléptetéskor, hogy teljes bizonyossággal elkerülhető legyen mindenféle atrocitás – egy öngyújtó példának okáért ugye bárhol meglapulhat. Arról nem is beszélve, hogy a fanatikusok ennél sokkal fajsúlyosabb tárgyakat is képesek magukkal vinni a létesítményekbe. A biztonsági emberek kijátszása, lefizetése, a velük való erkölcstelen megállapodások eredménye is lehet a különböző szabályszegéseket szolgáló kellékek zavartalan bejuttatása a stadionokba.

A szankcionálás elengedhetetlen vezérfonala szükségszerűen az arányosság elve, természetesen más megítélés alá kell esnie egy papírpohárral elkövetett akciónak és egy kockakő pályára zúdításának, vagy a rasszizmus és xenofóbia szülte huhogásnak. Az UEFA (Európai Labdarúgó-szövetség) például elég vaskalapos, sokszor talán túlságosan is, ugyanakkor a poroszos szigornál, a zárt kapus meccsek soránál és az egyének években mérhető kitiltásának rémképénél nagyobb visszatartó erő jelenleg nincs.

A disznófejtől a kézigránáton át a Vespáig – a legmeghökkentőbb dolgok, amit valaha futballpályára hajítottak

PET-palack, műanyag pohár, szendvics, hot-dog, miegyéb étel s ital – ezek közhelyes és már-már hétköznapi látványul szolgálnak a zöld gyepen világszerte. De ezeknél sokkal extrémebb dolgok is repültek már a pályák felé, és többnyire „célba” is érkeztek. Talán a leghíresebb Luis Figo esete még 2002-ből. Akkor már több, mint két éve volt annak, hogy a portugál jobbszélső az FC Barcelonától a rivális Real Madridba igazolt, de a múló idő sem enyhített a katalánok fájdalmán. A Camp Nouban rendezett El Clásicón valamennyi szögletrúgás elvégzésekor össztűz alá került a portugál zseni, az egyik sarokrúgás idejében pedig konkrétan egy levágott disznófej hullott a szögletzászló és Figo mellé, az árulás demonstratív és vérfagyasztó szimbolikájaként.

Alkalmasint egy disznófej is okozhat súlyos sérülést, de kutyafüle egy igazi fegyverhez képest. 2012-ben az Ázsiai Bajnokok Ligája csoportkörének zárófordulójában az iráni Szepahan és a szaúdi al-Ahli mérkőzésén egy házilag készített kézigránátot dobtak a játéktérre, amit a hazaiak egyik játékosa nem ismert fel első blikkre és a reklámplakáton kívülre hajította – ahol az felrobbant. Szerencsére nem sérült meg senki, ahogy 1965-ben a Milwall–Brentford meccsen sem, ahol kísértetiesen hasonló jelenet játszódott le, azzal a lényeges különbséggel, hogy az eszköz nem detonált, ugyanis, mint később kiderült nem is éles fegyver volt.

2001 májusában az Internazionale ultrái egyenesen egy robogót akartak a pályára dobni az Atalanta elleni hazai találkozón. Az agyament ötlet kivitelezése nem sikerült, ugyanis a dobópont és a San Siro gyepe között még ott volt a lelátó legalsó karéja: végül annak a kerítése állta a Vespa unortodox útját. Az, hogy itt sem sérült meg senki, már felért egy kisebb csodával – de nem minden ilyen őrült terv marad következmény nélkül.

(Forrás: Bleacher Report)

Drámai esetek a tágabb sportvilágban

1993. április 30-án, a hamburgi tenisztorna negyeddöntőjében Günther Parche, 28 éves munkanélküli esztergályos az egyik szünetben a pályára rohanva egy késsel hátbaszúrta Szeles Mónikát. Az akkor mindössze 20 éves vajdasági születésű Szeles karrierje csúcsán járt, már nyolcszoros Grand Slam-győztes és világelső volt. Fizikailag viszonylag gyorsan felépült, a teniszhez azonban csak két évvel később tért vissza. Utána csupán egy nagy tornát tudott nyerni, soha többet nem volt a régi. Könnyen lehet, hogy minden idők legnagyobb női játékosa lehetett volna, de a merénylet szó szerint elvágta a pályafutását. Az elkövető Steffi Graf fanatikus rajongója volt, elmondása szerint nem bírta elviselni, hogy Szeles letaszította a világranglista éléről német kedvencét. Parche alig hat hónapot volt előzetesben, börtönbe nem került, mentális betegsége miatt két év próbaidővel és kényszergyógykezeléssel megúszta.

Ugyan kevésbé súlyos következményekkel járt, de szintén rendkívüli történet Mike Tyson esete Evander Holyfielddel. Iron Mike, minden idők legfiatalabb profi nehézsúlyú világbajnoka 1996-ban elbukta Holyfield ellen a WBA bajnoki övét, melyet azok után szerzett vissza, hogy nemi erőszakért három évet ült börtönben. A visszavágón, 1997 júniusában a két nehézsúlyú öklöző Las Vegas-i címmecsének (2007-ig ez volt a legnagyobb pénzdíjazású bokszmeccs, Holyfield 35, Tyson 30 millió dollárt kapott érte) harmadik menetében (az első két menet Holyfieldé volt) Tyson fogvédő nélkül jött vissza, de a bíró ezt kiszúrta és visszarakatta vele. Később azonban Tyson kiköpte, és egy óvatlan pillanatban konkrétan kiharapott egy darabot ellenfele füléből, majd a szorító padlójára köpte azt.

Holyfield üvöltve ugrált a fájdalomtól, a teljesen bekattant Tyson meg lökdöste sérült ellenfelét: folytatni akarta a küzdelmet. Egészen elképesztő, de a meccs itt még nem ért véget. Két pontot levontak Tysontól, de bunyózhattak tovább. Iron Mike újra harapni akart, ezúttal a másik fülét vette célba Holyfieldnek, aki másodjára már résen volt. A gong után a negyedik menet előtti szünetben a helyszíni kivetítőn visszajátszották az inkriminált jelenetet, ekkor elszabadultak az indulatok a nézőtéren is. Tyson tajtékzott, megsebzett riválisa kivonult. 25 perc után született meg az egyébként egyetlen racionális döntés: Tysont leléptették. A kiharapott füldarabot egy plasztikai sebész állítólag visszavarta, de a mai napig látszik a harapás nyoma.

„Elképzelhető, hogy Tyson számára ez volt az egyetlen lehetőség, hogy anélkül jöjjön ki a harcból, hogy kiütöm”

– nyilatkozta Holyfield az abszurd küzdelem után. Tysont másfél évre eltiltották, s bár még visszatért, már ő sem volt a régi többé.

A botrányosan agresszív viselkedés kaotikussá fajulásának egyik legeklatánsabb példája az NBA-ben történt, még 2004. november 19-én. A Detroit Pistons–Indiana Pacers találkozó végén a vendégjátékosok verekedtek össze a nézőkkel! A Pacers 15 ponttal vezetett 45 másodperccel az utolsó negyed vége előtt, tehát a meccs már eldőlt, amikor a Pistons erőcsatára, Ben Wallace betört a gyűrű alá, Ron Artest pedig félrelökte ugrás közben. Wallace ezután nekiment Artestnek, a csapattársak választották őket szét. A Pacers játékosa, akiről köztudmású volt, hogy mentális problémákkal, depresszióval és szorongással is küszködött (Wallace meg éppen a bátyját gyászolta) ezt követően egy váratlan fordulattal ráfeküdt a zsűriasztalra, hogy a pszichológusnál elsajátított módszert alkalmazva elszámoljon ötig és lehigassza magát. Wallace azonban mutogatott és egy hajpántot hajított felé, míg egy szurkoló el is találta egy söröspohárral.

Ekkor Artestnél is végleg elszakadt a cérna, a lelátó felé rohant az elkövető után. Élő adásban közvetítették, ahogy ököllel üt meg egy nézőt, aki ráadásul nem is a tettes volt. Ezután néhány szurkoló is a parkettre lépett, egyikük ökölbe szorított kézzel indult Artest felé, az első ütést azonban az irányító vitte be – míg Jermaine O’Neal is leütött egy fanatikust a pálya szélén. Mindeközben több Pacers-játékos is beszállt a bunyóba, élükön Stephen Jacksonnal. Az elszabaduló pokolhoz már a rendőrség is csatlakozott, gázspray-vel akarták ártalmatlanítani Artestet, de akkor már inkább a drukkerek csetepatéja zajlott, Artestet és az egész csapatot dobálták, mígnem a játékosok bemenekültek az öltözőbe.

David Stern, az NBA kommisszárja keményen meg is büntette a három rosszfiút. Artest az egész szezonra szóló (fizetés nélküli) eltitást kapott, Jacksont 30, O’Nealt 25, Wallace-t hat mérkőzésre meszelték el – a Pacers bajnoki álmainak pedig lőttek. Artesték bíróság elé is kerültek, egy év próbaidőt kaptak és közösségi munkára kötelezték őket. A botrány a liga legsötétebb napjaként került be az NBA históriás könyvébe, a Netflix 2021-ben dokumentumfilmet is készített a történtekről. A kosárlabda csúcsligájában mindig is jelen volt a verekedés, de azért ez egy egészen kirívó eset.

(Forrás: Click on Detroit)

Persze a játékosok egymás között azóta is vívnak különmeccseket, tavaly decemberben szintén Detroitban fajultak el a dolgok. Az Orlando Magic elleni alapszakasz mérkőzésen, Mo Wagner, a vendégek játékosa vállal tessékelte az oldalvonalon kívülre Killian Hayest, éppen a detroiti kispad elé. A spontán tömegjelenet legdurvább megmozdulását Hayes maga követte el: a csapattársai közé zuhanó Wagnert úgy tarkón vágta, hogy a Magic német kosarasa rövid időre az eszméletét is elveszítette. Az ominózus 2004-es botrány miatt az ijedtség nyilván hatványozott volt, de a kedélyek egy percen belül lecsillapodtak – a balhézókat kidobták a meccsről. Hayes három, Wagner két mérkőzésre szóló eltiltást kapott.

Na de vissza a labdarúgáshoz. A legnépszerűbb labdajáték története is bővelkedik pályára nem illő jelenetekben, a teljesség igénye nélkül következzen néhány releváns példa.

Háború a futballpályán: a santiagói csata

Az 1962-es világbajnokság Chile–Olaszország csoportmérkőzése minden idők egyik legbrutálisabb futballmeccse volt, bár a csata kifejezés sokkal jobban kifejezi a találkozón történteket. A rendező Chile 1960-ban története legpusztítóbb, 9,5-es erősségű földrengését szenvedte el, városok lettek a földdel egyenlővé, ezrek veszítették életüket. Új helyszín kijelölésére már nem volt lehetőség, a vébére érkező újságírók pedig elhűlve nézték a katasztrofális körülményeket.

Két olasz tudósító, Antonio Ghirelli és Corrado Pizzinelli különösen élesen fogalmazott a dél-amerikai országban tapasztalható állapotokról. A helyi média felkapta írásaikat: népharag gerjedt velük szemben. Azt sérelmezték, hogy miközben ők óriási erőfeszítések árán világbajnokságot rendeznek a romokon, ezek a firkászok a legnaturálisabb őszinteséggel írnak a drámai körülményekről. A két olasz tollforgató ellen hajtóvadászat indult, egy argentin újságírót félholtra vertek, mert összetévesztették egyikükkel – Ghirelli és Pizzinelli kénytelenek voltak visszamenekülni Olaszországba.

A chilei nép azonban bosszúért kiáltott, az olasz válogatottnak úgy kellett 66 000 fanatizált hazai néző előtt pályára lépnie, hogy vereség esetén nagy valószínűséggel ki is esik. A házigazdák ráadásul nem pusztán legyőzni, hanem megsemmisíteni akarták őket. Verbálisan már a kezdő sípszó előtt háborúban álltak a felek, nyolc perc után jött is az első kiállítás: Giorgio Ferrini rúgta szét Honorino Landát. Az olasz nem volt hajlandó tudomásul venni a verdiktet: rendőrök kísérték le a pályáról. A bosszúra éhes Landa Altafinibe szállt bele durván, de Ken Ashton játékvezető továbbot intett. Innentől kezdve pedig futballt csak nyomokban láthatott a közönség, igaz ezúttal elsősorban nem is arra vágyott a nagyérdemű.

Az angol bíró teljesen elveszítette a kontrollt – bár igen valószínűtlen, hogy bárki más jobban helyt tudott volna állni ebben a szélsőséges helyzetben. A 41. percben az olasz Mario David rúgott oda keményen Leonel Sáncheznek, aki válaszcsapásul egy balegyenest mért rá ki. A játékvezető ezúttal sem ítélt semmit, Davidot kiszámolták, aztán az oldalvonal mellett magához tért, majd vissza a pályára. Benne is a revansvágy dominált: amikor legközelebb Sánchez közelébe került a labda, lendületet vett, és egy repülőrúgással rúgta fejbe a chileit. Ezúttal Ashton sem maradt tétlen, őt is kiállította, és ez még mindig csak az első félidő jegyzőkönyve.

A második játékrész hetedik percében már a rendőrség is nagy erőkkel vonult fel, ugyanis egyre több szurkoló csatlakozott be a pályán zajló mix-küzdősport őrületbe. Sánchez – ezúttal egy horoggal – eltörte Humberto Maschio orrát, de maradhatott a pályán, majd Enzo Robotti vívott állóharcot Jorge Toróval. A rendőrök további két alkalommal léptek még színre. Chile végül a hajrában szerzett gólokkal 2-0-ra nyert, az olaszok kiestek. A hazaiak történetük legnagyobb sikerét aratva egészen a bronzéremig meneteltek, így nyújtva némi vígaszt a katasztrófa sújtotta ország népének.

Botrányok Angliából, az El Clásicókon, és Zidane „búcsúfejese”

1990. október 20-án az angol élvonal rangadóján tömegverekedés tört ki a Manchester United–Arsenal talákozón, miután a londoniak védőjét, a belépője után földre került Nigel Winterburnt Brian McClair és Denis Irwin rugdalni kezdte, majd kisvártatva az összes pályán lévő játékos egymásnak esett. Sokak szerint a két csapat igazi rivalizálása ezzel az afférral vette kezdetét.

Éric Cantona kivételes képességein túl a balhéiról is nevezetes, a futballpályán elkövetett legdurvább sztorija az 1995. január 25-i Crystal Palace–Manchester United mérkőzésen történt. A francia klasszis végig frusztráltan játszott, Richard Shaw, a hazaiak bekkje nagyon keményen fogta. Cantona a második félidő elejéig bírta idegekkel, amikor is egy előreívelt labdánál megrúgta az angol védőt. Villant is a piros lap egyből, a United 7-ese éppen kullogott lefelé, amikor is egy Palace-huligán, bizonyos Matthew Simmons rohant felé a lelátón, hogy az első sorból ordíthassa Cantona arcába:

„Takarodj haza Franciaországba, te mocskos francia!”

Nem kellett sok a rosszfiú Éricnek, nekifutásból lerúgta a hazaiak drukkerét, majd elkezdte ütlegelni – végül a rendezők kísérték be az öltözőbe. Az eset nem maradt következmények nélkül: nyolchónapos eltiltást és 30 000 font pénzbüntetést szabott ki rá az angol szövetség (FA), Aimé Jacquet, a francia válogatott szövetségi kapitánya megfosztotta csapatkapitányi szalagjától – a MU pedig elbukta a bajnoki címet a Blackburn Roversszel szemben.

(Forrás: BBC)

A játékosok rendre az ellenféllel kakaskodnak, rosszabb esetben azok szurkolóival, de olykor bizony saját csapatársukkal csapnak össze! 1995-ben a Blackburn két játékosa David Batty és Graeme Le Saux verekedett össze a Szpartak Moszkva elleni idegenbeli mérkőzésen (3-0), így is emlékezetessé téve klubjuk történetének egyetlen Bajnokok Ligája-szereplését.

2005. április 2-án a Newcastle United–Aston Villa (0-3) Premier League találkozón Lee Bowyer és Kieron Dyer esett egymásnak a hazaiaktól – mindketten piros lapot kaptak. Bowyer elismerte, hogy ő ütött először, ezért őt hat meccsre tiltották el, 30 000 fontos pénzbüntetést kapott az FA-től, valamint hat hétre szóló fizetésmegvonást a klubjától. Az övéből rendőrségi ügy is lett: a közrendvédelmi törvény megsértéséért (fenyegető magatartás vádjában bűnösnek is vallotta magát) 600 font pénzbírságot és 1000 font járulékos költséget kényszerült befizetni. Dyer három meccsel megúszta.

A Real–Barca párharcok történelme is bőséggel kínált muníciót, túl a különös módon „feltálalt” disznófejen is. A 2011-es Szuperkupa-döntő visszavágóján a madridi 2-2-es döntetlen után a Camp Nouban Lionel Messi a 88. percben beállította a 3-2-es végeredményt, de a java csak utána jött. A ráadás perceiben a kispadok előtt Marcelo kaszálta el a barcelonai Fabregast, nem kellett sok hozzá, és a pályán lévők mellett a cserék és a szakmai stábok is azonnal beszálltak a buliba, végül Marcelo, David Villa és Mesut Özil is piros lapban részesült.

Aztán jött José Mourinho, aki akkor a Real edzője volt (de korábban dolgozott Barcelonában is, Bobby Robson majd Louis van Gaal mellett) és hátulról belenyúlt Tito Vilanova Barcelona-másodedző szemébe. Az eset után a Special One azt mondta, fogalma sem volt, kit támadott meg. Mindketten 600 euró pénzbírságot kaptak (vicc a köbön!), plusz Mourinho két, Vilanova egy Szuperkupa-mérkőzésre szóló eltitást, amit később eltöröltek (a vicc n-dik hatványa)! A következő nyáron már Vilanova volt a Barcelona edzője, amikoris megint egymás ellen vívhattak ugyanezen trófeáért – immár úriemberekként.

2014. március 23-án bajnokit játszottak a felek Madridban (3-4). A Messi 42. percben szerzett gólja utáni tömegjelenet csúcspontjaként Sergio Busquets rátaposott a Fabregasszal való civakodás miatt földre került Pepe fejére. Utóbbi kettőnek felmutatták a sárga lapot, Busquets megúszta.

Alighanem mind közül a leghírhedtebb balhé a 2006-os Olaszország–Franciaország világbajnoki döntő hosszabbításában történt. Tudvalévő volt, hogy Zinédine Zidane-nak, minden idők egyik legnagyobb játékosának ez lesz az utolsó tétmérkőzése, és szépnek is ígérkezett a búcsú: a hetedik percben Franciaország az ő góljával szerzett vezetést – Marco Materazzi azonban hamar kiegyenlített. Több találat nem született, ők ketten azonban abszolút főszereplőkké avanzsáltak. A 110. percben az olasz láthatóan hosszasan provokálta a franciát (később bevallotta, hogy a húgát szidalmazta) majd Zidane elésétált és egyszerűen lefejelte a betonkemény középhátvédet. A stílszerű karrierfinálé igazi királydrámába fordult: Zidane-t kiállították, a világbajnokságot Olaszország nyerte – tizenegyesekkel.

(Forrás: Tribuna.com)

Summázat

Minden jó szándék, preventív intézkedés, és az utólagos szankció dacára az erőszak és az agresszió nyilvánvalóan nem száműzhető a versenysportból sem. Az idő múlásával a retorziók szigorodnak ugyan, de még azt sem mondhatjuk, hogy kevesebb precedens volna manapság. A fentiekhez hasonló esetek továbbra is bármikor előfordulhatnak, bízni legfeljebb abban lehet, hogy az újabb elkövetők arányosabb büntetésben részesülnek, mint dicstelen elődeik.

Ahány ország és sportág, szinte annyiféle szabályrendszer és regula, a következetesség sem magától értetődő, és a részrehajlás is gyakorta előfordul. A fenti szemelvényekben is több nonszensz, nevetséges ítéletettel találkozhatott a kedves olvasó. A leggyakrabban a pénzbüntetés mértéke az, ami kiveri a biztosítékot, bár tulajdonképpen nem is számít, éppen mennyi az annyi. Ha nagyon kevés, akkor az a ciki, olyan hatalmas léptékű azonban sosem tud lenni, ami ne férne bele egy dollárban vagy euróban éves (vagy akár havi) szinten milliókat kereső élsportolónak, vagy az ennél is nagyobb összegek fölött diszponáló kluboknak.

Vannak persze igazságos, és az üzleti szempontokat ridegen negligáló döntések is szép számmal, talán egyre több, hiszen korunkban a szavak szintjén annyira polkorrekt, erőszakellenes és egyenlőségpárti az euro-atlanti világ, hogy bizonyos esetekben már kommunikálhatatlanná válik, ha kilóg a lóláb. Márpedig az így is kilóg eleget, legalább a sportban legyen béke, igazság és tisztesség – ahogyan Coubertin báró ódába is foglalta.

Kiemelt fotó: ESPN