Részünkké váltak, mégis alig tudunk róluk valamit – Dél-Korea

Egy-két általános dilemma – Ázsia és más ügyek

Szon Hungmin először szerepelhet kieséses szakaszban pályafutása során világbajnokságon, pedig arcsérülése miatt az is kérdéses volt, játszhat-e az idei tornán. A Tigrisek végül egy ellentmondást nem tűrő, tipikus Szon-vezényletű kontra után szereztek vezetést a portugálok ellen a 91. percben Hvang Hicshan góljával, majd nyerték meg harmadik csoportmérkőzésüket, bejutva a legjobb 16 közé a világbajnokságon.

Ghána ennek ironikus és szimbolikus jeleként vette a fáradtságot, és örömmel, lelkesen magával rántotta Uruguayt a kiesés mélyébe, voltaképpen akkor kezdtek el újra koncentráltabban jelen lenni mérkőzésükön, amikor megtudták, hogy aktuális ellenfelük továbbjutása ellen tehetnek valamit. (Bár ebben nyilván az is szerepet játszott, hogy a 2010-es vb-ről igazán fájdalmas emlékek kísértették őket mindeddig Luis Suárez felejthetetlen kapussá változása miatt.) Azt döntse el mindenki maga, mi a szimpatikusabb: így kibabrálni a másikkal, vagy eleve feladni egy meccset?

Egyébként azt gondolom, nem a csapatok, nem a szakvezetők, nem a játékosok hibája, kritikája, hogy ilyen kérdéseket tehetünk fel, hanem a labdarúgás konzervatív és adminisztrációs szempontból néha „értelmetlen”, kevésbé átgondolt szabályaira kérdez rá ez az egész, nem holmi sportértékekre. Noha amilyen mértéket ezek a kérdések elérhetnek ezen a világbajnokságon, az azt mutatja, hogy lassan vízválasztóhoz érkezhet a sportág, mert szinte már gúnyértékkel játszadoznak kiskapukkal a csapatok, és annál inkább meg is fogják tenni, minél gazdaságvezéreltebb minden körülmény.

Ha a legtöbben társadalmi gondokra és azok mellett való kiállásra erőteljesen nem is, maximum bohókásan, legalább e játékbeli kiüresedésre képesek felhívni a figyelmet, még ha nem is biztos, hogy ez a céljuk: a lengyelek továbbjutása és a ghánaiak hozzáállás-változtatása az Uruguay-meccs közben mindenképp ezt is szolgálja.

Nem most fogjuk eldönteni a tradicionális futballnemzetek és a fejlődők toxikus, értelmetlen kakasviadalát („kakasviadaloztatását”), amellyel jobb híján lefoglalja magát a közbeszéd, de azért van min elgondolkozni. Odáig jutottunk, hogy nincsenek valódi elméleti vitáink a sportról, a labdarúgásról, annak értelmezésének módszertanairól (az azokra irányuló rákérdezések is hiátusok, de még az igény is – maximum az igazolás jöhet szóba, egy elméleti belterj tüneteként), akár arról, egyes labdarúgás körüli beszédmódok, módszertani praktikák miképpen ágyazhatók be egyik kultúrából a másikba, és esetleg ha nem, vagy nehezen, akkor az miért történik(?).

Hogy aztán minél szerencsétlenebb kérdéseket feltéve minél buggyantabb, de hitelesnek tűnő válaszokat kelljen hallgatnunk viszonylag elegánsan felöltöztetve. Minden nem európai és nem dél-amerikai válogatott hátrányosan megkülönböztetett, szóval ez Dél-Korea kapcsán sem elhanyagolható kontextus.

Az álsznobizmus manipulatív vibrálásai után nézzünk rá kicsit Szonék kultúrájára.

Hallyu

Valamennyi be- és kilégzésünk ma már a Koreai Köztársaság produktumaival kezdődik és ér véget. Koreai ápolási, szépségipari szereket alkalmazunk, koreai öltözékeket viselünk, rengeteg koreai háztartási, hétköznapi használatban lévő eszközünk van, koreai popzenéket hallgatunk, koreai filmművészettel művelődünk, vagy épp annak révén gazdagodunk felszabadulásérzettel, mert megmosolyogtatnak, elgondolkodtatnak rengeteg társadalmi szorongásunkkal kapcsolatban. És a legfontosabb: koreai nyelvre állítjuk át cinkosaink telefonjait, ha egy vendéglátóegységben mulatva az asztalon felejtik azokat, amíg kimennek a mosdóba, hogy kicsit incselkedjünk.

Dél-Korea idegenbeli mezének pszeudo-művészi, klisés, könnyen befogadható dizájnja, az ecsetvonásokkal tarkított szerelés a hallyura játszik rá.

A hallyu a koreai hullám, amely az 1990-es évek végéhez közeledve lett meghatározó jelensége a világnak. A popkultúra, a gasztronómia, a gazdaság, a diplomácia, valamint a hétköznapok minden területén egyre meghatározóbbá vált a koreai hatás, jelenlét, befolyás. Nem csupán Amerikában és Európában lett ez tapintható, meglepő módon sok ázsiai ország is, köztük például a korábban az amerikai popkultúra hatásában lélegző Japán átkódolta magát Korea ízeinek, színeinek, hangjainak, áramlatainak, gondolatainak befogadására és az azokkal való teljes azonosulásra.

A hatalom egy puha formájába csöppentünk, amelyet a kultúra révén lehet kiterjeszteni. Dél-Korea – mely egyébként közel ugyanakkora méretű, mint Magyarország – világszerte növelte nemzeti imázsát, nemzetközi ügyekre való ráhatását annak révén, hogy kulturális attribútumai függéstárggyá váltak mindenki számára. Az is fontos, hogy a technológiai iparban és az internetes fejlesztésben nélkülözhetetlenné tették magukat, élen járnak, de ezáltal csak még nagyobb kultúrájuknak való kitettségünk. Épp ezért a koreai nyelv tanulása iránt is folyamatosan növekszik az érdeklődés világszerte, már nem csak japánokat és kínaiakat foglalkoztat a nyelvük, hanem számos európai és amerikai diákot is. Egyre többen mennek tanulni koreai egyetemekre.

(Koreára évszázadokig remete királyság volt a jellemző, teljesen elzárkóztak a külkapcsolatoktól és mondhatni, befelé fordultak, köszönhetően annak, hogy két nagyhatalom, Kína és Japán közé szorultak, ez pedig veszélyeztette identitásukat, létüket.)

Mindez persze azt a végső célt szolgálja, hogy világviszonylatban és belföldön is kormánya a saját javára tudja fordítani nemzeti egyediségét.

Ez persze az egyediség rovására ment (a filmipar egyes szereplőit nézve amúgy ez nem igaz), felemésztette azt, de azért a koreai férfi labdarúgó-válogatott margójára mégiscsak megfogalmazhatunk sajátos történeteket.

Szon vezette a legjobb 16 közé a koreai válogatottat az idei vb-n (Forrás: VOI)

A múlt maradandó ecsetvonásai a jelen és a jövő számára – Csha Bomgun és egy nagy projekt víziója

Csha Bomgun (Bum Kun Csa) a legfiatalabb profi játékosként érte el a 100 válogatottbeli szereplést a labdarúgás történetében. Mindössze 24 éves és 35 napos volt (19 évesen mutatkozott be a nemzeti csapatban), amikor sikerült ez neki Dél-Korea színeiben.

Egészen lenyűgöző ebbe belegondolni, a legtöbb labdarúgó ennyi idősen fele- vagy harmadennyi mérkőzésszámnál szokott járni hazája válogatottjában, és az teljesen normálisnak számít.

Ő Dél-Korea első nemzetközileg elismert játékosa, az Eintracht Frankfurtban és a Bayer Leverkusenben összesen 307 Bundesliga-bajnokin lépett pályára, melyek alkalmával 98 gólt szerzett. Összesen 121-szer zörgette meg az ellenfelek hálóját a két német csapatban, ha minden sorozatot figyelembe veszünk, ráadásul mind a Frankfurttal, mind a Leverkusennel megnyerte az UEFA-kupát. Németországi karrierje különben Darmstadtban indult – volna –, de ott mindösszesen csak egyszer léphetett pályára, mert visszarendelték Koreába kötelező katonai szolgálat miatt. Érdekesség, hogy eredetileg Dieter Schulte fedezte fel Cshát, aki a Frankfurtnál dolgozott, de mégsem ott kezdte németországi karrierjét a koreai.

Később a Kicker világklasszisnak minősítette, miután Frankfurtban tündökölni kezdett rögtön az elején.

Válogatottjában végül 136 mérkőzésnél és 58 találatnál állt meg a támadó. Edzőként jelenleg nem aktív, de korábban több csapatot is irányított, köztük egy éven át a dél-koreai válogatottat is vezette: az 1998-as világbajnokságon ő ült ott szövetségi kapitányként a Tigrisek kispadján, de a második körben elszenvedett 5–0-s hollandiai vereség miatt menesztették, és a harmadik csoportmérkőzésen, Belgium ellen már nem ő ült a padon. Nem mindennapi futballista volt Csha, az sem mindennapi, hogy valakit edzőként egy zajló világbajnoki csoportkör közben rúgjanak ki. Csha nyíltan támadta a szövetséget, és végül akkora konfliktus kerekedett ki az egészből, hogy előbb 5 évre szóló eltiltást kapott, majd az országot is elhagyta családjával (Csha Duri, Bomgun második gyermeke apja nyomdokaiba tudott lépni, ő is szerepelt hazája válogatottjában, ráadásul ugyanúgy volt a Leverkusen, valamint a frankfurtiak játékosa is). Nem tudom, a 2019-ben megkapott Érdemkereszt, amelyet a német kormány adott neki, mennyire oldja régi fájdalmait, de az biztos, hogy a közösség, közösségi fejlődés érdekében bármit hajlandó félretenni hívő, vallását gyakorló keresztényként, ugyanis játékoskarrierjét követően akadémiát nyitott az ázsiai országban a fiatalok fejlesztésére, s a nehézségek sem törték meg motivációjában.

Nem csoda, hogy a megfelelő környezet megteremtését ennyire szívügyének érezte, hiszen neki annak idején elég nehezen indult be a pályája. Ifjú korában gyeplabdázóként kezdte, ám nem pusztán akkori iskoláját (Kyungshin), sportágát is lecserélte, mert az idősebbektől rendszeresen agresszív viselkedést tapasztalt. Eleve kényszerből kötött ki a gyeplabda mellett, a Yeongdóban szeretett volna tanulni, ahol labdarúgást oktattak, ám amikor felvették, épp akkor oszlott fel az iskolai csapat.

Ha valaki, ő tudja, milyen nehéz a pályakezdés és hogyan kell megszólítani a fiatalok igényeit, miképpen érdemes szervezni nevelésüket.

Nézeteivel sokat adhat még nem csak hazája, de az ázsiai, valamint a nemzetközi labdarúgásnak is, mert olyan jövőképet lát maga előtt, amely felzárkóztatáson alapszik.

Akadémiáját az egész kontinens minél több országára kiterjesztené, nem csak az lenne a célja, hogy a dél-koreai labdarúgás számára nagy tehetségeket adományozzon, hanem az is, hogy minél több ázsiai ország bajnoksága és válogatottja gazdagodjon folyamatosan minél több korszerű tehetséggel. Ennek révén megerősödne a kontinens és nem pusztán egy versenyhelyzet nélküli zónából származna a saját futballjuk sem. Ázsiát ugyanis Dél-Korea és Japán nagyjából monopol módon uralja, de ez hosszú távon egyre kevésbé fog nekik is kedvezni, ilyen körülmények között egy idő után nincs fejlődésre való késztetésérzet.

Csha úgy gondolja, az európai futball presztízse főként azért tart ott, ahol, mert nagyobb eséllyel játszanak egyenrangú félként egymással a nemzetek többségükben.

A hallyuval párhuzamosan a labdarúgásban is meglendül Dél-Korea?

Kiemelt fotó: These Football Times