Rosszul jár az, aki ebből a csapatból igazol játékost

A nyári átigazolási piac egyik főszereplője lehet Szergej Milinkovics-Szavics, az SS Lazio 27 esztendős box-to-box középpályása. A hírek szerint a Manchester United szívesen látná a szerbet Paul Pogba pótlásaként, de hallani érdeklődést Párizsból és Madridból is. A római klub elnöke, Claudio Lotito 100 millió euró alatt senkivel sem tárgyal, így, ha bárki szeretné megszerezni a világbajnokságra készülő középpályás játékjogát, mélyen a zsebébe kell nyúlnia, illetve mérlegelnie azt is, hogy érdemes-e a Lazióból igazolniuk.

Ugyanis az elmúlt évtizedben gyakorlatilag egyetlen olyan korábbi Lazio-játékos sem akadt, aki a következő állomáshelyén értékelhető produkciót tudott volna nyújtani. Az utolsó ilyen mohikán a svájci Stephan Lichtsteiner volt, aki 2012 nyarán csaknem 10 millió euróért igazolt a Juventushoz, és nyújtott hosszú éveken át remek teljesítményt a pálya jobb oldalán. Azóta azonban gyakorlatilag teljes csőd volt bárkinek a rómaiaktól igazolni – anyagi és szakmai értelemben egyaránt.

2014 telén az Inter 18 millió euróért megszerezte a fővárosiak középpályása, a brazil válogatott Hernanes játékjogát. Rómában 2010 és 2014 között 254 mérkőzésen lépett pályára, ezeken negyven gólt szerzett, és huszonkét gólpassz osztott ki. Abszolút vezére volt a Laziónak, bombagólokat szerzett, ám ahogy távozott, a karrierje hanyatlásnak indult. A Nerazzurrinál másfél szezon jutott neki, mindössze hét gólt szerzett, majd onnan a Juventushoz került, ahol egy, a Bajnokok Ligájában összeszedett emlékezetes és buta piros lapon túl finoman szólva sem váltotta meg a világot. Később Kínában és a hazájában vezetett le. Hernanes a Lazio színeiben talán az egész liga egyik legjobb középpályása volt, azonban ebből a milánói és a torinói közönség szinte semmit sem láthatott. Nem csoda, hogy mindkét helyen olyan gyorsan szabadultak meg tőle, ahogy csak tudtak.

2016 nyarán az Inter újfent a Laziótól igazolt játékost, ezúttal az olasz válogatott szélsőt, Antonio Candrevát, aki Hernaneshez hasonlóan szintén 29 éves volt, és szintén remek római szezonokkal a háta mögött érkezett meg Milánóba. Négy és fél év alatt csaknem kétszáz mérkőzést játszott a Sasoknál, ezeken 45 gólt szerzett, és 43 gólpasszt osztott ki, gyakorlatilag minden második mérkőzésére jutott egy kanadai pontot. Milánóban négy szezont húzott le, azonban 151 mérkőzésen már csak tizennyolc gól és harmincegy gólpassz jött össze. Ugyan a fent említett braziléhoz képest az övé szakmai értelemben kisebb mértékű bukás volt, de az is tény, végül mindössze 2,5 millió euróért sikerült őt elpasszolni a Sampdoriához, ahol azóta is játszik. Candreva – Hernaneshez hasonlóan – közelébe se tudott jutni a római teljesítményének, ráadásul nem is nyert semmit a fekete-kékekkel. A sornak azonban itt közel sincs vége.

Hernanes és Candreva (Fotó: Getty Images)

2017 nyarán három játékost is nagyobb összegért adott el Claudio Lotito klubelnök. Keita Baldé játékjogát az AS Monaco vásárolta meg 30 millió euróért. A spanyolországi születésű, de szenegáli származású játékos 17 évesen érkezett meg a Lazióhoz, és egy évvel később debütált is a felnőttek között, ahol alapember lett, 2013 és 2017 között 137 mérkőzésen harmincegy gólt szerzett és huszonkétszer hozta kihagyhatatlan helyzetbe társait. Utolsó római szezonjában tizenhat gólt lőtt az általában „secunda puntaként” pályára küldött játékos. Mindössze 22 esztendős volt, amikor a Hercegségbeliek szerződtették, amit talán azóta is bánnak. Keita egyáltalán nem tudta megváltani a világot a francia bajnokságban, kétszer is kölcsönadták őt, először az Interhez, majd a Sampdoriához, azonban mindkét állomáshelyéről visszapostázták őt Monacóba. Idén a Cagliariban próbálkozott, ahová ingyen érkezett, azonban itt sem nyújtott kiemelkedőt, mindössze három gólt szerzett, a szárdok pedig némi meglepetésre kiestek a Serie A-ból.

Keita mellett az akkori csapatkapitány, Lucas Biglia is távozott, őt az AC Milan vásárolta meg közel 20 millió euróért. Az argentin válogatott játékosnak egészen remek szezonjai voltak Rómában, négy éven át volt alapembere a Laziónak, azonban a Rossonerinél közel sem tudta azt hozni, amit az előző állomáshelyén. Árnyéka volt csak önmagának, gyakorlatilag az első pár hónapját leszámítva nem is volt alapember. A harmadik, egyben utolsó milánói évében csupán 683 játékperc jutott neki, majd 2020 nyarán ingyen csatlakozott a török Fatih Karagümrük csapatához, a következő idényben pedig már az Istanbul Basaksehir játékosa lesz.

A 2017-es nyár harmadik komolyabb eladása Wesley Hoedt volt. A fiatal holland védő két évvel korábban ingyen érkezett Rómába az AZ Alkmaartól, aztán egészen hamar alapemberré vált, amihez Stefan de Vrij sérülése is kellett, és bár bőven akadtak kapitális hibái, a Southampton vezetőségét mindez nem zavarta, 16 millió eurót fizettek érte. Nem volt jó ötlet. Hoedt másfél évvel később kölcsönbe Spanyolországba került, 2020 nyarán – szintén kölcsönben – visszatért egy évre a Lazióhoz, majd végül ingyen lett a belga Anderlecht játékosa. A Szenteknél egyáltalán nem nyújtott megbízható teljesítményt, ráadásul ahogy az AS Monaco Keita esetében és az AC Milan Biglia távozásakor, úgy ők sem láttak egy garast sem a játékosból a későbbiek során.

Biglia ás Hoedt (Fotó: Getty Images)

A sornak azonban még itt sincs vége. 2018 nyarán a West Ham United fizetett ki 38 millió eurót Felipe Andersonért. A brazil játékos ekkor 25 esztendős volt, gólokban és gólpasszokban gazdag római szezonokkal a háta mögött. A villámgyors szélső első angliai éve egészen jóra sikerült, a mélyrepülés azt követően jött: 2020-ban a Portóhoz adták kölcsön, hogy aztán 2021 nyarán potom hárommillió euróért visszatérjen a Lazióba. Itt aztán ott folytatta, ahol távozása előtt abbahagyta, minden bajnokin pályára lépett, hat gólt és nyolc gólpasszt tett be a közösbe a Sarri-féle gárdában. Róla elmondható, hogy csak a Sasok mezében tud igazán jól szerepelni.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Joaquín Correa cirka 30 millió euróért igazolt az Interbe, ahol első szezonjában mindössze hat gólt szerzett, és csak egyetlen gólpasszt osztott ki (ráadásul kis túlzással többet járt az orvosi szobában, mint a pályán), akkor talán vele folytathatnánk a sort, azonban egyetlen idény alapján még korai lenne ítélkezni, akár még az is előfordulhat, hogy Correa lesz a kivétel.

Igaz, nem az egyetlen kivétel, ugyanis a Wolves viszonylag jól járt Pedro Netóval, akit 17,9 millió euróért vettek meg a rómaiaktól, az már más kérdés, hogy a csomaghoz járt 8,9 millióért Bruno Jordao is, akire talán a farkasok szurkolói sem emlékeznek, belőle közel sem lett alapember az angol csapatban.

Pedro Neto, a szabályt erősítő kivétel. (Fotó: Getty Images)

Mi lehet az oka annak, hogy 2012 óta – talán Pedro Netót leszámítva – nem akadt egyetlen Lazio-játékos sem, aki a távozását követően jó teljesítményt tudott volna nyújtani?

Az egyik magyarázat az lehet, hogy a játékosok többségéből épp a legjobbkor szálltak ki a sasok, Candreva és Hernanes közel harmincéves volt, Biglia pedig már harmincegy. Épp akkor adták el őket, amikor még realizálhattak értük valós bevételt, azonban a teljesítményük csökkenése az életkoruknál fogva predesztinálható volt, ahogy az is, hogy hasonló áron eladni őket a jövőben gyakorlatilag lehetetlen lesz. Tulajdonképpen ez a három üzlet egyértelműen a milánói klubok rossz üzletpolitikai döntése, akik drágán vettek idősödő játékosokat. Felipe Anderson esetében nehéz megérteni, hogy az első egészen jól sikerült londoni szezonját követően mi történt, focizni biztosan nem felejtett el, hiszen ahogy visszatért Olaszországba, gyakorlatilag rögtön a Lazio egyik vezére lett. Keita például Simone Inzaghi 3-5-1-1-es rendszerében villogott, ráadásul a klub saját neveléseként némi védettséget is élvezett a kritikákkal szemben – értelemszerűen ez Monacóban elveszett –, míg Hoedt távozását különösebben a római szurkolók sem bánták, pláne annyiért, amennyit a „szentek” kifizettek érte.

Az is szempont lehet, hogy a Laziónál 2016 és 2021 között Simone Inzaghi irányítása alatt állandó volt a struktúra, a játékosok pontosan tudták, hogy mi a dolguk a pályán, a végletekig begyakorolt volt a 3-5-1-1-es formáció. Aki Inzaghi regnálása alatt távozott, annak jellemzően valami teljesen új és más hadrendet, struktúrát és szerepkört kellett megtanulnia az új állomáshelyén, ami soha nem könnyű. Fontos szempont lehet továbbá, hogy a Lazio jellemzően olcsón, kisebb csapatoktól vásárolta meg a fenti játékosokat, Biglia Belgiumból, Candreva egy kisebb olasz csapattól, az Udinesétől, Hernanes és Felipe Anderson Brazíliából, Hoedt pedig egy holland középcsapattól érkezett. Komoly elvárás igazán egyikőjük irányába sem volt Rómában, nyomás nélkül szokhatták meg a közeget. Hernanes érkezett egyedül 10 millió eurónál nagyobb összegért, Candreva például egy csalódást keltő téli átigazolási időszak végén esett be kölcsönbe Rómába, mindenfajta elvárás nélkül. Ezzel szemben az új állomáshelyeikre már viszonylag drágán érkeztek, tulajdonképpen kész játékosokként, jelentős Serie A-s tapasztalattal a hátuk mögött, természetes, hogy sokkal nagyobb volt az elvárás az irányukba, mind az edzői stábok, mind a vezetőségek, mind a szurkolók részéről. Ennek jóval nehezebb megfelelni, úgy, hogy közben egy új közeghez kell az adott játékosnak alkalmazkodnia, egy új szisztémát kell megismernie.

Simone Inzaghi a legjobbat hozta ki játékosaiból (Fotó: Getty Images)

Látható tehát, hogy minden eset más és más, és tulajdonképpen mindegyik transzfer magában hordozta a bukás esélyét, azonban az, hogy mindegyik tényleges bukás lett, több, mint érdekes. Pláne annak fényében, ha megnézzük a Lazio városi riválisát, az AS Romát, amely a vizsgált időszakban eladta a náluk hatalmasat bukó Patrik Schicket, aki azóta a Bundesliga egyik legjobb támadója lett; Leandro Paredes Párizsban futott be karriert; Mário Rui Nápolyban lett kirobbanthatatlan csapattag; Antonio Sanabria a Betisnél és a Torinónál is remekel(t); Miralem Pjanic is remek szezonokat tudott produkálni a Juventusszal, Alessio Romagnoli a Milan csapatkapitánya lett, hogy a Liverpoolhoz szerződő Alissonról és Mohamed Szalah-ról ne is beszéljünk.

Schick, Paredes vagy épp Mário Rui egyáltalán nem játszott jól a farkasoknál, azonban a következő állomáshelyein remekelt, míg Pjanic, Alisson vagy Szalah kész klasszisként távozott, azonban egyikőjük sem bukott meg, sőt. Pjanic Rómában semmivel sem tűnt jobb játékosnak, mint Biglia, Paredes sem kerekedett Hernanes fölé, ahogy Schick sem volt eredményesebb, mint például Keita, ám ők amint elhagyták az Örök Várost, mindannyian teljesen ellentétes utat jártak be.

Ezek után felvetődik a kérdés: mi legyen Szergej Milinkovics-Szavics sorsa, aki évek óta kiemelkedő teljesítményt nyújt a Lazio középpályáján, kiváló fizikai paraméterekkel rendelkezik, és még mindig csak huszonhét éves. Mellette szól, hogy Hoedtnál vagy Keitánál idősebb, nem csak egy fiatal tehetség, aki amilyen gyorsan fellángol, olyan gyorsan el is aludhat, míg Candrevához és Bigliához képest fiatalabb, mondhatni a legjobb korban van. Ellenben amíg a fenti játékosokat 15-30 millió euró közötti összegért meg lehetett szerezni, addig a szerbért ennél jóval mélyebben zsebbe kell nyúlnia a potenciális kérőknek, és vélhetően a huszonhét éves játékosért sem fognak a későbbiekben már őrületesen nagy összegeket kifizetni. Hiszen az nagyjából borítékolható, hogy aki most megveszi őt 100 millió euróért, az ennek az összegnek csak a töredékét fogja látni érte egy későbbi transzfer során. Mindez, megspékelve a „laziós átokkal” azt vetíti előre, hogy nem feltétlenül jó ötlet csillagászati összeget kifizetni a szerb játékosért, két év múlva nyáron ugyanis ingyen igazolhatóvá válik (ha addig nem hosszabbít szerződést vagy nem vásárolja meg valaki mégis a játékjogát), és még akkor is csak huszonkilenc éves lesz: néhány jó éve még akkor is biztosan lehet a Serie A egyik legjobb játékosának.

Kiemelt kép: laziostylestore.com