„Senki sem arra szerződött Diósgyőrbe, hogy túl sokáig időzzön a másodosztályban” – interjú Eppel Mártonnal

– Arra lennék elsősorban kíváncsi, hogy milyen most futballistának lenni Diósgyőrben, és milyen volt fél éve?

– Van némi különbség… Az elmúlt szezonban félévkor ugyebár feljutásra állt a csapat, mégsem sikerült osztályt váltani, ami ahogy engem, az egész csapatot, a klubot és a szurkolótábort is alaposan megviselte. Azóta azonban ráléptünk a helyes útra, lett egy kiváló edzőnk, összetartó, jó csapat alakult. Remélem, tanultunk az előző évad hibáiból, és megtartjuk a pozíciónkat.

– Mégis, hogyan képzeljük el a tavasz végi állapotokat? Az utcára sem mertetek kimenni?

– Nem nagyon járkáltam el, de nem azért, mert tartottam volna a népharagtól, hanem mert abban hiszek, a munka szüli az eredményt, az edzésekről, a plusz tréningekről szólt az életünk.

Akkor sem dolgoztunk ugyanis kevesebbet, csak épp nem volt eredménye. Most van, ettől még nem dőlhetünk hátra, s szerintem tanultunk az előző félévből. Mindenki máshogy dolgozza fel egyébként a kudarcot, amit nem könnyű persze kezelni.

– Mennyire magas amúgy a kudarctűrő képességed?

– Eléggé. Amellett ugyanis, hogy nagyon megviselt az a félév, hogy nem sikerült bajnoki címhez segíteni a Diósgyőrt, az azt megelőző periódus sem bizonyult valami fényesnek. A Belgiumból való hazatérésem utáni időszak nem úgy alakult, ahogy terveztem, úgyhogy eléggé magam alatt voltam.

– Tizenhét éves korod óta benne vagy a profi futballban, ennyi tapasztalattal van már recepted arra nézve, hogyan lábalj ki a gödörből?

– A sportpszichológus, vagy a manapság előszeretettel alkalmazott életvezetési tanácsadó, a coach sokat tud segíteni, utóbbi a nyár óta ismételten foglalkozik velem. Leginkább abban segít, hogy magamban rendezzem a dolgaimat, hogy el tudjam engedni azt, amin felesleges marcangolni magam, és arra fókuszáljak inkább, ami lényeges. Fontos megtalálni a helyes hangsúlyokat. Az, hogy egy futballista hogyan teljesít, sok mindenen múlik, ahogyan az is, egy csapat életében minden klappol-e. Nem elég hozzá a sok jó játékos.

– De mi a legfontosabb?

– Az edző.

– És a Diósgyőr megtalálta immár a hozzátok leginkább illőt?

– Igen. Még annál is jobbat, mint amit reméltünk.

Kuznyecov Szergej személyében kitűnő edzőnk van, nagyon örülök, hogy tőle tanulhatok. Ami a sok jó tulajdonsága közt a leginkább tetszik, hogy végtelenül higgadt, rendkívül pozitív személyiség, szakmailag pedig nagyon felkészült, a legapróbb részletekre is alaposan odafigyel, ami meg is látszik a csapaton.

Nem véletlenül nyertünk meg meccseket az utolsó percekben, mert akkor sem kapkodtunk, nem idegeskedtünk, a nyugalma érezhetően átragadt a társaságra. Láthatóan fejlődik a csapat, hétről hétre jobbak vagyunk.

– A saját teljesítményed is javul?

– Szerintem igen. Hosszú idő után az utolsó három mérkőzésünkön kezdtem, és velem is nyertünk. Csapatembernek tartom magam, nagyon fontos a számomra, hogy azt érezzem, tudok segíteni a társaknak. Amit az edzőm kér, hogy megtartsam a labdát, lekészítsem az érkezőnek, megteszem, persze egy csatár gólokkal tudja a leghatékonyabban segíteni az övéit. Szeretnék is többször betalálni, ehhez először is jó formába kell kerülni, ahhoz viszont elengedhetetlen, hogy minél többet legyek a pályán. A lehetőséget megkapom.

– Azért, hogy kudarc milyen gyorsan fordulhat sikerbe: a rossz emlékű tavaszi zárás után fél évvel, a legutóbbi hazai bajnoki, a Nyíregyháza elleni presztízsrangadót követően örömmámorban úszott edző, játékos, szurkoló.

– Ilyen az élet, vereség és győzelem váltogatja egymást, már csak ezért sem kellene szerintem annyira negatívan megélni a rosszabb eredményeket.

A nehezebb pillanatokban is pozitívan kellene hozzáállni a történésekhez, a mi esetünkről szólva, az elmúlt szezonban is küzdöttünk, sajnos nem párosult eredménnyel. De a támogató, pozitív környezet mindig segíti az eredményességet, és el kellene hinni, hogy mindenkinek, játékosnak, edzőnek, masszőrnek, klubvezetőnek, szurkolónak egyaránt az a legfontosabb, hogy nyerjen a csapat.

Mindenki ezt akarja, mindenki ezért tesz meg mindent a maga területén. Csak hát van úgy, hogy minden erőfeszítés ellenére sem születik siker. Például azért nem, mert egy másik csapat is van a pályán, amelyiknek ugyanez a célja.

– Vagy mert nem az a tréner dolgozik a csapattal, amelyik a leginkább passzol hozzá…

– Mindig lutri, hogy meglesz-e az összhang csapat és edzője közt, azt tudom, Szergej nagyon illik ehhez az együtteshez. Ettől még bőven van hova fejlődnünk.

– Már így is elég nagyot léptetek előre, elvégre amíg az első öt fordulóban háromszor kikaptatok, az edzőváltás óta tizenegy győzelmet jegyeztek egy döntetlen és egy vereség mellett.

– A számok magukért beszélnek, de messze még a vége, igyekszünk két lábbal a földön maradni.

– Az idénykezdés azért is lehetett meglepő, mert gondolhatnánk, a csalódást keltő szezonvég után egyfajta csakazértis hangulatban duráltátok neki magatokat az új idénynek.

– Azon kevesek, akik megmaradtak a balsikerű előző idényből, nagyon motiváltan csaptak bele a munkába, de a nyáron alaposan kicserélődő keret új és a régi tagjai egyaránt azzal veselkedtek neki a felkészülésnek, hogy vissza kell jutni az NB I-be. Senki sem arra szerződött Diósgyőrbe, hogy túl sokáig időzzön a másodosztályban. Én sem. Most nagyon pozitív a hangulat, ezt kell megőriznünk.

– Kuznyecov Szergej személyiségéről már szóltál, de milyen típusú tréner a játékfelfogást tekintve?

– Szereti, ha nálunk a labda, ha birtokoljuk, ha hátulról építkezünk, nem szereti a feleslegesen előrevágott labdákat. A Manchester City stílusát szoktuk elemezni, nyilvánvalóan csak a mi szintünkön, de igyekszünk abban a felfogásban futballozni, mint az angolok, az alapelveket onnan szedjük.

Fiatal, tanulni vágyó játékosok alkotják a keretet, mindenki nagyon fogékony az újra, s a szezon elejéhez képest szerintem rengeteget fejlődtünk. 

A békéscsabai vendéglátóknak sem kegyelmezett (Fotó: dvtk.eu)

– Ha más is a szereped, és sokat kell a csapat alá dolgoznod, egy csatár nyilván akkor érzi magát igazán jól, ha gólt szerez.

– Persze, és szeretnék is mindig betalálni, ez lenne a legfontosabb, ezzel tudom a leghatékonyabban segíteni a csapatot. De a futball csapatsport, és ha lekötöm két védő figyelmét, ha az elmozgásommal helyet csinálok a társaknak, s azzal segítem a másikat góllövéshez, lehetek hasznos, az edző dolga persze megítélni, mennyire vagyok az.

– Ha nem találsz be, emészted magad?

– Attól függ. Ha nem nyer a csapat, borzasztóan. Ha győzünk, kevésbé.

– Ehhez kell tehát a coach, hogy ne agyald túl a történteket, hogy ne rágódj feleslegesen azon, ami már elmúlt?

– Igen. Hogy ne azzal az érzéssel vágjak bele az új hétbe, összedőlt a világ, amiért nem rúgtam gólt a hétvégén. A futballban az a szép, hogy mindig adódik egy újabb esély, rendre lehet javítani.

– Csak hát ha valaki lelkizős alkat…

– Márpedig én az vagyok. Csapatembernek gondolom magam, számít, hogy jóban legyek a srácokkal, hogy szeressek hülyülni velük, de legalább ennyire lényeges, hogy azt érezzem, a csapat fontos tagja vagyok. Számít, mennyire bízik bennem az edzőm, az ad nekem egyfajta nyugalmat.

– A légiósélet – hogy egyedül vagy, egy idegen helyen, ahol nagyobb konkurenciával kell megküzdened – lelkiekben is megedzi az embert?

– Hogyne. Nagyon. A Honvédban hozzászoktam, hogy akkor is én kezdtem, ha nem ment az edzésen, hogy akkor sem cseréltek le soha, ha a hetvenedik percig nem rúgtam gólt.

Kispestről Kazahsztánba szerződve szembesülnöm kellett azzal, ez korántsem lesz mindig így. Almatiba a riválisom után érkeztem meg, ezért aztán némi hendikeppel indultam, eleinte ő kezdett a meccseken, de megküzdöttem a helyemért, és a teljes szezonomban tizenhat góllal zártam. Diósgyőrben is van azonban hat-hét támadó, éles a verseny, erős a konkurencia.

– A miskolci szerepváltozásra visszatérve, mondhatni, hogy „szalaiádámos” a feladatköröd?

– Ádám tipikus kilencese volt a válogatottnak, olyan erőcsatár, aki amellett, hogy megtartja a labdát, rengeteget fut, dolgozik a csapatért, amelynek a lelke is egyben. Ugyanakkor én is tipikus kilencesnek tartom magam, igyekszem megtartani a labdát, jól fejelek. Lukács Dani pont nem ilyen, ő valamivel alacsonyabb, de sokkal mozgékonyabb, iszonyatosan gyors, és ez pont jó, mert mást játszhat a csapat vele és velem, de ha együtt vagyunk fent a pályán, ugyancsak jól kiegészítjük egymást.

– Azért is vetettem fel a nemzeti együttestől búcsúzó csatár személyét, mert a magát közönségkedvenccé küzdő center visszavonulásával akár te is betölthetnéd, vagy tölthetted volna ezt a szerepkört. Szóval marcangol-e a gondolat, hogy „valójában nekem kellene ott lennem”?

– A Cercle-ben játszva ez volt a tervem, azért is igazoltam Bruges-be, hogy nívós bajnokságban szerepelve bekerülhessek a válogatottba, de ugyanez vezérelt, amikor visszatértem onnan a Honvédba. Az NB II-ből ez nyilván nem reális cél, de szép feladat újra válogatott játékossá válni, bármennyire is hosszúnak tetszik az e felé vezető út.

– A nyolc címeres mezes szereplésre is felettébb büszke lehetsz, mégis, ha felteszed magadnak a kérdést, miért nem Eppel Márton a válogatott centere, mire jutsz?

– Ha Bruges után maradok külföldön, az talán segített volna, de biztosan nem segített a két évvel ezelőtti bokasérülésem. Elég sokat kellett kihagynom akkor, de az ember életében akadnak törések, az sem mindegy, mikor áll melléd a szerencse, nekem a járvány megjelenése és a Cercle után nem alakultak valami jól a dolgaim. Nem sikerült hamar klubot találnom, hiba volt kivárnom, már az átigazolási periódus elején meg kellett volna lelnem az új csapatomat.

– Azért is vetettem fel, mert a Marco Rossival közös, emlékezetes kispesti múlt alapján a válogatottságra mutatkozott volna éppen esély. Hanem a közös élmények apropóján, hogy annyira jól ismered a szövetségi kapitányt érdekelne nagyon, miért lehet szerinted ennyire sikeres a válogatottal?

– Először is azért, mert remek vezető. Tökéletesen tudja, hogyan kell irányítani egy csapatot, hogy a játékosoknak mire van szükségük. Temperamentumos tréner, aki minden héten vagy háromszor tartott nekünk hegyi beszédet, de mindegyik elképesztően inspirálóan hatott.

Nagyon érzi, mivel lehet az embert motiválni. Mindig jobb teljesítményre ösztönzött bennünket, nagy célokat felfestve. Akarjunk bajnokok lenni, válogatott játékosokká válni, erősítette bennünk akkor is, amikor arra nem sok esély mutatkozott, mi pedig azok lettünk. És mint jó olasz edző, taktikailag ugyancsak roppant felkészült.

– A vele együtt megnyert bajnoki cím karriered csúcspontja?

– Igen. Főként, ha azt veszem, hogy az utolsó fordulóban a bajnoki aranyról döntő Vidi elleni összecsapást az én gólommal nyertük meg egy nullra. Ennél szebbet álmodni sem tudnék. Szakmai szempontból hasonló büszkeség a bennmaradás kivívása a Cercle-lel. Amikor odaszerződtem, kilenc pontra voltunk ettől, Bernd Storck irányításával mégis megtartottuk első osztályú tagságunkat.

– A Rossi-féle Honvédban két szezon alatt szereztél harminc gólt, karrieredben egyedül Almatiban voltál hasonlóan eredményes. Mitől ment annyira az első kispesti korszakodban?

– Rossinak köszönhetően. Látta, mi az erősségem, ahogyan minden más futballistának is megtalálta a legfőbb erényét, s aszerint rakta össze a csapatot és alakította ki a játékát. Nem kellett mást csinálnom, mint amiben jó voltam, azaz a góllövésre koncentrálni. Nem kellett fölöslegesen futkároznom, ha úgysem az az erősségem, minek, gondolta. Megtartottam a labdát, letettem, érkeztem a kapu elé, ennyi. Egyszerű volt a játékom, de annál eredményesebb.

– Mennyire múlik a csatárteljesítmény azon, lélekben rendben vagy-e? Hogy bízik-e benned az edződ, elfogad-e a közönség, rendben van-e a magánélet; mindezek alaposan befolyásolják a teljesítményt?

– Persze. Ezek alaposan rányomhatják a bélyeget a játékodra. A legfontosabb az edzői bizalom. Én most megkapom, és sokat dolgozom azért, hogy megtartsam, ehhez kellenek immár a gólok is. De akkor lehet egyenletesen jól teljesíteni, ha a kezdőcsapatban vagy.

Kiemelt kép: dvtk.eu