„Szívesen igazoltam volna a Honvédba, de nem illettem bele a kispesti koncepcióba” – interjú Vadócz Krisztiánnal

– 17 évesen mutatkoztál be a Honvédban, 37 vagy most, azaz ha pimasz akarok lenni, remek és kerek 20 évnyi profi futballkarrierrel magad mögött akaszthatnád szögre a stoplist. Úgy fest azonban, képtelen vagy rá.

– Mert futballozni akarok addig, amíg van hozzá erőm. És még van bőven. Kétségtelen, a csapatok nem úgy szokták böngészgetni az adatbázisokat, hogy „na, nézzünk szét a 37 évesek közt”, pláne, hogy sokan ebben a korban már rég abbahagyták. Mások viszont olyannyira karban tartják magukat, hogy simán eljátszanak, én például ugyanolyan elánnak végzek el egy edzést, és megyek bele a meccsekbe, mint bármikor máskor a pályafutásomban. A korom előnyeit és hátrányait is élvezem.

– Mik a hátrányai?

– Elsősorban maga az évszám. Hogy ma már sokszor 23 évesen is idősnek számítasz. Persze van egy természetes körforgása az életnek és a sportnak, lehet, egykor engem is épp egy 37 éves helyett tettek be a csapatba.

– Megvannak ugyanakkor az előnyei is, nem? A hatalmas tapasztalat, hogy nagyon sok mindent tudsz erről a játékról.

– Szerintem egy futballista mindig azt gondolja, tudja a dolgát, fiatalon, csendesebben szemlélődve ezt nem feltétlenül osztod meg a többiekkel, idősebben, hangosabban már igen. Kétségtelen, sikerült elég sok tapasztalatot gyűjtenem.

– Azért az, hogy ennyire kitolódott a futballisták életkora, hogy sokan tapossák a gyepet közelebb a 40-hez is, egyebek mellett az egészséges életmódnak, a megfelelő táplálkozásnak, a pihenés és a regeneráció hangsúlyossá válásának köszönhető. Még mindig mindent alárendelsz a futballnak?

– Egyértelműen. Élvezem a futballista létet, hogy járhatok edzésre, és ha a napi tréningnek vége, fejben készülök is már a következőre. Az írott és íratlan szabályokat be kell tartani.

Az tud sokáig játszani, aki odafigyel magára. Csak nem gondolják azt, azért játszom még mindig, mert kevés meccs van a lábamban, és a megkímélt állapotom az erényem. Elvégre töltöttem elég időt a gyepen, ahonnan súlyos sérülés nem szorított le soha.

A 20 év alatt, ha 20-30 meccset veszítettem el sérülés miatt, de mindig odafigyeltem a prevencióra, még ha a futballban bármikor érhet is baj.

– Szóval mindig fegyelmezett profi voltál, és Montevideóban sem a steakhouse-okat kerested.

– Hívhatjuk ezt profizmusnak is, a lényeg, hogy mindig szerettem edzeni, meccset játszani még inkább. Az foglalkoztatott, hogy a pályán senkivel szemben se érjen hátrány amiatt, hogy nem edzettem, vagy nem erősítettem úgy, ahogy kellett volna. Nyilván vannak a labdarúgásban összefüggések: ha nem alszod ki magad, nem vagy elég kipihent, nagyobb eséllyel döntesz rosszul, illetve válsz sérülékenyebbé. Régen azt hangoztattam, áldozatokat kell hozni, ma már azt gondolom, ez nem áldozat, a futball része. Természetes velejárója, ami miatt vétek sírni. Hogy mit eszel, mennyit alszol, az a munkád része. Korábban a futball elbírt olyanokat is, akik nem a megfelelő felkészültségi fokot mutatták, ma már mindenkinek ügyelnie kell az apróságokra.

– Mi hajt még mindig?

– Hogy szeretek focizni. Ezért nem akarom abbahagyni. Mert ha egyszer abbahagytad, akkor végérvényesen vége, én meg még ezt nem akarom.

Cristiano Ronaldo egy évben született velem, nagyjából ennyi is bennünk a hasonlóság, és esetében is rendre felvetik, milyen bajnokságban játszik, miért itt és miért nem amott, noha mindent elért, minden idők egyik legnagyobbjává emelkedett.

Ha a magam alacsonyabb szintjét veszem, velem kapcsolatban is rendre felvetődik, bírom-e még, hogy milyen nívójú bajnokságban kellene futballoznom. Ott játszom, ahol esélyt kapok erre, és nekem is megfelel. Sosem voltam túl gyors, azóta sem váltam gyorsabbá, minden másban maradtam viszont ugyanolyan, ha nem lettem jobb. A játékintelligenciám vagy a futómennyiségem mit sem kopott.

– Uruguayban is elismerhették, minthogy a Penarol után előbb a szintén első osztályú Montevideo Wanderers, majd a második ligás Central Espanyol is igényt tartott a szolgálataidra.

– A világjárvány miatt kilenc helyett 15 hónap alatt ért véget a 2020-as uruguayi bajnokság, 2021 áprilisában lett vége, amikor már bezárt a nemzetközi piac. A Penarolban nem maradhattam, de csak Uruguayon belül válthattam. A Wanderers augusztusig szerződtetett. Akkor viszont szívesen igazoltam volna új országba, akár haza is.

A Honvédba, nem illettem bele azonban a kispesti koncepcióba. Azt mondjuk furcsálltam, hogy az uruguayi első osztályból, az ottani BL-nek megfelelő Libertadores-kupából érkezve sem kellek, de el kellett fogadnom, hogy ez az álláspont. Ettől függetlenül továbbra is mozgatja a fantáziámat a Honvéd.

– Meg akartad mutatni Kispesten, hogy igenis képes vagy segíteni?

– Négy éven keresztül úgy ötször jelentkeztem, sosem engedtek a kérésemnek.

– Bánt?

– Minden csapat szíve joga eldönteni, milyen játékost akar magának, és készséggel el is fogadnám, hogy nem kellek, feltéve, hogy a Honvéd sikeres. Csak hát nem az. Lehet, így is jobb játékosok futballoznak a Bozsik-stadionban, mint én… Ám hogy Libertadores-kupa-szerepléssel, vagy 400 külföldi mérkőzéssel a hátam mögött egy próbajátékot sem lehet összehozni, az legalábbis érdekes.

– Maradt hát a Central Espanyol.

– Hányszor hallottam, hogy már csak Afrika hiányzik a palettámról, hát megpróbáltam egy dél-afrikai szerződést nyélbe ütni, akkor robbant be azonban az omikron variáns. Dél-Afrika kiesett, minthogy pedig nem vagyok naiv, és tudom, a korom immár nem jelent előnyt, azzal is tisztában voltam, ha bármilyen esélyt kapok, érdemes megragadni.

A Central kínált egyet azután, hogy ugyancsak óvatosságról tanúskodva azt kérte, küldjek videót arról, hogyan edzek, hogyan dolgozom. Én pedig úgy vagyok vele, nem szívesen veszítek el egyetlen esélyt sem, úgyhogy ha azt kérik, készítsek arról videót, ahogy fára mászom, megteszem. Ha az U19-cel kell edzenem ahhoz, hogy lássák, tudok-e még passzolni, beállok a fiatalok közé.

Nem csinálok ebből presztízskérdést, mert tudom, sokakat elriaszt az életkorom. És bár imádom Montevideót, az uruguayi életformát, nem gondoltam, hogy visszatérek Dél-Amerikába, mégis így történt.

– A játékintelligenciáddal érvényesültél leginkább a helyi Primera Divisiónban?

– Az erőmmel szintén. Ezt igazolja, hogy sokat fújtak ellenem, ami ugye azt jelzi, rendre belementem a csínes helyzetekbe. Ebből lettek aztán azok a mémek, amikben a Terminátor jelzőt akasztották rám. Majdnem 190 centi vagyok, megvan a súlyom is, simán belevetem magam a párharcokba.

– A küzdelem mellett még valami jellemző az uruguayi labdarúgásra, nevezetesen, hogy minduntalan nagyszerű tehetségek sora bukkan fel. Honnan jön a sok Darwin Núnez meg Federico Valverde?

– Pedig egy hárommillió lakosú országról beszélünk, mégis ad vagy 30 játékost a világ élvonalának. Többek közt azért, mert iszonyatosan erős motiváció dolgozik a fiatalokban: aki kiscsapatban játszik, nagycsapatban akar, aki uruguayi nagycsapatban, külföldibe vágyik. Idehaza a jó fizetés miatt kevésbé munkál a játékosokban ugyanez az elszántság. Ma már hozzánk jönnek különböző országokból labdarúgók, de hát jó az infrastruktúra, jó a pénz, kulturált az ország, jó a konyhája, szépek a városai.

Nem vallott szégyent Uruguay legsikeresebb klubjában sem (Forrás: CA Peñarol)

– Utóbbira büszkék lehetünk, a légióskontingensünkre kevésbé. Hanem te mennyire vagy büszke arra, hogy 37 évesen is a kétszeres világbajnok ország bajnokságában futballozhattál?

– Nagy dolog, de sosem a tegnap foglalkoztatott, hanem a holnap. A jövő motivál. Az persze érdekes, hogy 35 évesen sikerült a Libertadores-kupában bemutatkoznom.

– Szép is egyben, nem?

– Az. Kellett hozzá, hogy Diego Forlán, mint egykori indiai és hongkongi csapattárs ismerje a játékomat. No meg hogy elismerje, és már mint vezetőedző, a Penarolba csábítson.

Dacolva a rizikóval azt gondolta, működhetek Montevideóban is. Mert azért a Penarol közönsége, ha nem tart megfelelőnek, hamar eléri, hogy elpostázzanak, és gyorsabban hazaérjek, mint DHL-lel. Bebizonyítottam azonban, képes vagyok a csapat hasznára válni.

A múlt azonban teljesen hidegen hagy, sokkal jobban foglalkoztat a következő lépésem. Hogy merre vezet most a karrierem.

– Tizenhét évesen Kispesten nem biztos, hogy ennyire kalandosnak álmodtad.

– Persze, hogy nem. Visszatérő dolog velem kapcsolatban, hogy félév, egy év után csapatot váltok, ami sokszor a körülményeken múlik. Előfordult, hogy elküldtek, máskor én akartam eljönni, mert az edzőben nem láttam azt az oltári tehetséget.

Az elmúlt években rájöttem, egy csapat életben a jó játékosoknál sokkal fontosabb a jó edző. Egy jó edző képes 30 százalékot hozzátenni a csapat eredményességéhez, a rossz elvehet ugyanannyit. Azaz akár 60 százaléknyi különbséget is jelenthet az edző személye.

Játékosként rendre jó visszajelzéseket kaptam a trénereimtől, talán azért is, mert mindig azok közé tartoztam, akik megtolták a csapat szekerét, és nem visszahúzták. Előfordult, hogy nem játszottam, olyankor megkérdeztem az edzőt, mit csináljak másképp, ő azt mondta, semmit, egyszerűen csak mást preferál a posztomon. El kellett fogadni, és továbbra is lelkiismeretesen tenni a dolgom.

– Kevés szeglete van a világnak, ahol ne jártál volna, Ausztráliától Uruguayig, Indiától Hongkongig megfordultál számos helyen. Ha választanod kellene közülük egy országot, ahol életed hátralévő részét kell leélned, melyikre böknél?

– Többet is meg tudnék jelölni. Imádtam Hongkongot és Uruguayt is, szívesen élnék Spanyolországban, és természetesen odahaza Magyarországon is. Ausztráliában kevésbé: egyrészt, mert él ott néhány halálos állatfaj, másrészt mert Perth a világ legizoláltabb városa. Minden más helység irtózatosan messze esik tőle.

– De hazaköltözöl egyszer?

– Néhányszor már bedobtam, egy nap azért szeretnék edző lenni, hogy megmutassam, milyen egy jó tréner. Nyilván nem mondtam teljesen komolyan, mert nagyon nehéz szakma, de biztosan sok mindenről tudnék beszélni a játékosaimnak. S mert még nem vagyok az, lehet nagy a szám…

– De meddig még? 40 éves korodig kihúzod most már a játékoskarriert?

– Nem lenne rossz. Most épp a csapatkeresés fázisában vagyok. Nagyon szeretek futballozni, jó dolog labdarúgónak lenni, amúgy is ehhez értek, ebben a világban vagyok benne 20 éve. Sokféle helyzetet megéltem, és tudni is szoktam rájuk a válaszokat. Nincs már messze a 40, és ha futballozva jutok el addig, miért ne lehetne annál tovább is?

– Ahhoz mondjunk nem szabadna most túl hosszú szünetet tartani…

– Ez a napnál is világosabb. Ha nem lennék olyan izgága, lehet, lenne csapatom. Keresem a megoldást, és ha külföld felé orientálódnék is, a Honvéd továbbra is piszkálja a fantáziámat. Szívesen venném ki a részem a felemelkedéséből. De ne ijedjenek meg a Honvéd-szurkolók, továbbra sem kapkodnak értem Kispestről…

Kiemelt kép: Central Español Fútbol Club