TAA: Totális Támadás az Anfielden

Hogy mit jelent ő a Liverpoolnak, annak igazolására a 34. percig kellett csupán várni Lisszabonban, amikor is Alexander-Arnold a rá oly jellemző csodás rúgótechnikával és remek helyzetfelismeréssel a félpálya közeléből a bal oldalon megiramodó Luis Díaz fejére varázsolta a labdát – 40 méteres hajszálpontos átadás, mi az neki –, amit aztán a kolumbiai az érkező Sadio Mané elé bólintott – 0-2. Hogy micsoda labda volt, arról tökéletesen árulkodott Mohamed Szalah elismerő grimasza: az ismétlésnél lehetett látni, ahogy pacsit adva, száját elhúzva aprócska fejbiccentéssel adja a társ tudtára nagyrabecsülését. Alexander-Arnold meg úgy fest, hálás fajta, ha már a kolléga nem volt rest kifejezni elragadtatását, hát őt is megkínálta egy hasonlóan pazar passzal: a 45. percben jártunk, amikor egy átlépős csel után a saját térfeléről, az oldalvonal mellől tette a jobbösszekötőben megiramodó egyiptomi elé a labdát, Szalah kivételesen kihagyta a ziccert. A két Alexander-Arnold átadással el is dőlt volna a párharc, nem mintha a 3-1-gyel olyan sok kérdés maradt volna.

De hát pontosan ezért imádja őt az Anfield, Jürgen Klopp, a futballt szerető szélesebb publikum: mert ezekkel a már-már hanyag, magától értetődő természetességgel a társ elé vagy fejére varázsolt labdákkal visszacsempészik valamit a régmúlt futballjából, amikor sokkal inkább művészek gyakorolták ezt a sportágat, mintsem tökéletesen képzett, kétségtelenül szupertechnikás gladiátorok.

Ha pusztán a nyers erőt vesszük, a liverpooli jobb-bekknek sincs miért szégyenkeznie: az egykori vékonydongájú nebuló ma már csupa izom harcos, aki ennek ellenére képes volt megőrizni légiesen könnyed mozgását. Az a típus, akinek minden egyes labdaérintését élmény nézni, játéka maga a gyönyör. Nem mellesleg pedig legalább annyira hasznos.

Ha a Premier League idei számait böngésszük, jó néhány mutatóban listavezető. Először is, övé a legtöbb gólpassz (hogy a 11 assziszttal jelentkező angol mögött Andy Robertson és Szalah sorakozik, még büszkébbé teheti a Mersey-partiakat); a progresszív passzokat tekintve – azok az átadások, amelyek a saját térfélről indítva legalább 30 méter hosszúak, az ellenfél játékteréről megrúgva minimum tíz – ugyancsak első, azokból 238-at mutatott be a szezonban (200 fölé egyedül Joao Cancelo jutott rajta kívül, 219-cel); ami a védők mögé betett labdákat illeti, ugyancsak első a maga 17 pontos átadásával (ebben az összevetésben Harry Kane követi 15-tel); de beadása is neki van a legtöbb (102-szer kanyarított nagyszerűen középre), a lövéssel befejeződő akciók előkésztéseit tekintve sincs nála jobb (kilenccel veri Bruno Fernandest, 11-gyel Szalahot), és épp Fernandessel holtversenyben ő teremtette a legtöbb helyzetet idén a PL-ben (77-et). Jobbhátvédként…

Az persze árulkodó, hogy mindahány felsorolt mutató támadóstatisztika, ami nem csak abból következik persze, hogy Alexander-Arnold kora egyik legtámadóbb szellemű szélső védője, hanem abból is, hogy a Liverpool ugyancsak rettenetesen offenzív felfogású együttes. És ezekben az akciókban rendkívül fontos szerep jut a ma már nem csak az oldalvonal mellett, hanem beljebb, a jobb oldali félterületeken futballozó játékosnak, aki bizony irányítókészségét is rendre megmutatja. A komplett futballista, aki minden hangszeren játszik: az egész pályát lefedi, szervezi a támadásokat, előkészíti a gólokat és még a védőmunkáját is becsülettel ellátja – bár az utóbbi gondolatnál érdemes kicsit elidőzni.

Merthogy ugye ha kritika érheti Alexander-Arnoldot, az ismétlődően a védőjátéka, hogy a saját kapuja előtt nem mindig elég határozott, becsúszik egy-egy helyezkedési hiba, alkalomadtán túl nagy terület marad mögötte. Mármost a Liverpool legutóbbi PL-rangadóján, az Arsenal ellen Gabriel Martinelli néhányszor valóban megfirkálta, Jürgen Klopp hamar védelmébe vette azonban játékosát: „Ha bárki még egyszer azzal jön, Trent nem tud védekezni, lépjen csak oda elém, és biz’ isten leütöm. Nem akarom ezt többet hallani. Nem tudom, mit kéne még tennie ahhoz, hogy bizonyítsa ennek az ellenkezőjét. Néhány helyzetet leszámítva Trent hihetetlenül védekezett Martinellivel szemben, pedig a brazil igazán tehetséges fiú, roppant nehéz vele szemben helytállni.”

Ennek ellenére az utóbbi, vagyis a rendre felvetődő védekezésbeli hiányosságok miatt ejtette 2021 márciusában Gareth Southgate angol szövetségi kapitány, ami azért adott okot a homlokráncolásra.

Az előzetes Eb-keretben már újra szerepelt Alexander-Arnold neve, sajnálatos sérülése megfosztotta azonban az Európa-bajnoki szerepléstől. A játékosa helyét kereső Southgate amúgy a középpályán is kipróbálta a liverpoolit (Andorra ellen), amikor ezzel szembesítették Kloppot, a német úgy reagált: „Egy olyan meccsen, amikor ennyire dominál Anglia, végül is lehet a középpályán szerepeltetni, de akkor már talán inkább hatosként, mintsem nyolcasként. Felötlik bennem ugyanakkor a kérdés: miért akarnál a világ legnagyszerűbb jobbhátvédjéből középpályást faragni? Ez nekem magas.”

Másoknak szintén, Liverpoolban nem is kérdés, mi a posztja, bár a szerepköre, ahogy azt már említettük, sokkal összetettebb immár. De hogy máris kulcsembere, leendő ikonja és csapatkapitánya a Liverpoolnak, az nem lehet kérdés, persze pont erre a szerepre vágyott, amikor kisiskolásként a melwoodi edzőközpont falán át leste a klub nagy játékosait, illetve várta meg a tréningről luxusjárgányaikban kiguruló klasszisokat. Nem csak ő szúrta ki a kedvenceket, a Liverpool is őt hatéves korában, amikor focitábort szervezett helyi iskolásoknak. Amikor Alexander-Arnold osztályában feltették a kérdést, ki szeretne részt venni a táborban, naná, hogy mindahány fiú nyújtotta a mancsát, de hát minden osztályból minden egyes gyerek nem mehetett, így aztán sorsoltak. A kalapból Alexander-Arnold nevét is kihúzták. Mindjárt a legelső foglalkozás első 30 perce után odament az egyik edző Trent anyukájához, afelől érdeklődve, le tudná-e vinni gyerekét a Liverpool edzéseire. Eleinte heti két-három tréningre járt, aztán egyre többet, az utánpótlás-együttesek kapitánya lett, mígnem 18 évesen bemutatkozhatott a Liverpool első csapatában. Azóta nincs megállás: nyert BL-t és PL-t, idén akár mind a négy klubsorozatban az élen végezhet.

A Benfica ellen kisebb combhajlítósérülésből jött vissza – nem nagyon látszott persze a játékán. Hogy aztán a válogatottban eléggé értekelik-e teljesítményét, más kérdés. Azóta, hogy 19 évesen bemutatkozott a háromoroszlános dresszben, többször volt csere, mint kezdő, jóllehet első válogatottsága napjától 43 gólpasszal jelentkezett az élvonalban, mindenki másnál többel az angol első osztályból.

És az az igazán szenzációs, hogy az elmúlt szezonok különleges produkcióit is képes idén überelni: 39 idei válogatottbeli és klubfellépésén 20 gólpasszt jegyez!

Eközben a pálya közepén is varázsol, Szalah-val és Jordan Hendersonnal félelmetes háromszöget alkot a jobb oldalon, méltán jegyzik a Premier League egyik legjobbjaként – 23 évesen. Ennek ellenére sem garantált azonban a helye az angol válogatottban. Személyes pechje, hogy a két „öreg”, Kyle Walker és Kieran Trippier egyáltalán nem akar visszavenni, valamint hogy mellettük egy ugyancsak kiváló kortárs (Reece James) is konkurenciát képez, valahogy mégis igazságtalan lenne, ha Alexander-Arnold nem kapná meg ugyanazt a megbecsülést a nemzetközi (értsd: válogatott) színtéren, mint amit a klubfutballban. Azért persze, hogy soha, senki, semmilyen szempontból se vitathassa nagyságát, elsősorban neki kell tennie.