„Tizenegy önálló személyiség alkot egy csapatot, előfordul, hogy nem minden klappol” – interjú Kasper Larsennel

– Dánia meglepetésre már a csoportkörben elvérzett, miután egy nullra kikapott Ausztráliától. Sokkolt az eredmény és a búcsú?

– Mondhatni. De ilyen az élet. Előfordul, hogy nem úgy alakulnak a dolgaink, ahogy terveztük. Hatalmas várakozás előzte meg a dán válogatott katari szereplését, elsősorban a tavalyi Európa-bajnoki remeklés miatt, amikor az elődöntőig masíroztunk. Ehhez képest feltétlenül csalódás a világbajnokság, akkor is, ha egy-két sérüléssel is meg kellett küzdeni.

– Azon túl mi csúszott félre?

– Nehéz erre felelni. Tizenegy önálló személyiség alkot egy csapatot, előfordul, hogy nem minden klappol. Lehet, nem mindenki játszott élete formájában, és a szerencse sem szegődött mellénk, mert azért a második félidőben rendesen hajtottuk Ausztráliát, mindhiába.

– A három kaput eltaláló lövés a dán válogatott szintjén édeskevés.

– Igen, az azért sokat elárul a történtekről. Az Eb, valamint a Nemzetek Ligájabeli két, Franciaország elleni győzelem után sokan többet reméltek ennél, de sajnos a válogatott nem tudta megismételni a tavaly nyári teljesítményét. A valóság mást mutatott, mint amit elképzeltünk.

– Gyerekként amúgy ez volt az álmod? Egy nap világbajnokságon képviselni a dán válogatottat?

– Persze. Szerintem mindenkinek ez az álma. Anélkül kár is elkezdeni futballozni.

– Egyelőre azonban nem adatott meg, hogy magadra öltsd a felnőtt válogatott mezét, holott a korosztályos csapatokban folyamatosan számítottak rád. Csalódás, hogy a nemzeti együttes öltözőjébe nem nyertél még bebocsátást?

– Igen, muszáj azonban reálisan gondolkodni. Az én pályafutásom egybeesik a dán válogatott történetének egy amúgy igen dicső szakaszával, amelyben históriája legkiválóbb belső védőit képes felvonultatni.

Elég csak Simon Kjaer, Andreas Christensen és Joachim Andersen nevét megemlíteni. Topbajnokságokban szerepelnek, többen topcsapatban. A Premier League-ben is játszanak olyanok, akik hiába vártak a meghívóra, szóval mivégre panaszkodhatnék én, aki nem a legnívósabb ligák egyikében szerepel.

Hatalmas a verseny, a legmagasabb szinten kell játszanod ahhoz, hogy esélyed legyen válogatottnak lenni, ahhoz a dán vagy a magyar bajnokság sajnos nem elég. Minimum az öt topliga egyike kell hozzá.

– Az azért ott motoszkál a fejedben, hogy ha nem is ezen a vébén, de az elmúlt hét-nyolc évben legalább egy esélyt megérdemeltél volna?

– Korábban előfordultak téli összetartások a dán bajnokság legjobbjaiból verbuvált csapatnak, ezzel a ligaválogatottal egyszer egy amerikai túrán részt is vettem, és jó tapasztalásnak gondolom, de ismétlem, muszáj két lábbal a földön járni. Jobbnak kell lennem ahhoz, hogy kiérdemeljem a behívót. Amikor jó szezont futottam Hollandiában, és a Groningennel az Európa-ligában játszottunk, talán lett volna sanszom a kerettagságra, de hátvédposzton magasan van most a léc Dániában, aminek persze nagyon örülök. Ez azt jelenti, remek futballistákat nevel a dán labdarúgás.

– Arra emlékszel, miért a futballt választottad egykor? Dániában azért más sportágak is csábíthattak.

– Az édesapám futballozott, a nagyapám szintén, hároméves koromban már én magam is rúgtam a labdát. Ötévesen pedig egyesületben, akkor vitt le a helyi csapatba édesapám. Kipróbáltam mellette néhány sportágat, de a foci volt a mindenem. Nagyon szerettem játszani, talán annál is jobban versenyezni. Összemérni magam az ellenfelemmel, megpróbálni legyőzni, ez mindig is nagyon inspirált.

Még OB Odense játékosként, az FC Midtjylland elleni bajnokin Tim Janssennel harcban a labdáért (Fotó: Lars Ronbog/FrontzoneSport via Getty Images)

– Ahogy az egy jó védőhöz illik.

– Pedig tizenöt-tizenhat éves koromig csatárt, illetve támadó középpályást játszottam, talán ezért is volt mindig Zinedine Zidane az idolom. Az utánpótlás-válogatottban azonban hátra vezényeltek, mert mindig is jól fejeltem, és az eredeti posztom miatt lábbal sem jöttem zavarba. És ott ragadtam.

– Nem bántad meg soha a posztváltást?

– Nem rajtam múlt. Eleinte persze nehéz volt elfogadni, mert a középpályán akartam játszani, gólt lőni, illetve helyzetbe hozni a társakat, utólag mégis azt gondolom, jó volt ez így. A válogatott után a klubomban is belső védőt kezdtem el játszani.

– De nem az Odense a nevelőegyesületed, ugye?

– Nem, Odensétől öt kilométerre születtem, ott kezdtem el futballozni, tizenkét éves koromban szúrt ki az OB, én pedig odaigazoltam.

Igazán sok különleges tehetséggel játszhattam együtt, mindenekelőtt Christian Eriksennel, vele két évig szerepeltem egy csapatban, az U15-ben együtt lettünk bajnokok.

– És már akkor látszott, hogy világklasszis lesz?

– Persze. Már tizenhárom-tizennégy éves korában le akarta igazolni a fél világ, tizenhat évesen aztán szabadon elszerződhetett külföldre. Az Ajaxot választotta. Én egy évvel fiatalabb voltam nála, de egy ideig fent játszottam, majd amikor a saját korosztályomban folytattam, a legjobbak közé verekedtem magam, ezért szerepelhettem a korosztályos válogatottakban.

– Mennyire volt nehéz megugrani a felnőtt szintet?

– Eléggé. Elsősorban azért, mert az OB akkoriban kevésbé alapozott a fiatalokra, a saját nevelésekre. Bajnok akart lenni, minden évben az európai kupaporondon szerepelni, olyan futballisták játszottak akkor a csapatban, mint a korábbi manchesteri Eric Djemba-Djemba.

Ezért is számított nagy dolognak, hogy egy másik csapattársammal egyetemben bekerülhettünk az első csapatba, és tizenkilenc évesen a felnőttek közt játszhattam a dán Szuperligában.

Ma már más a klubpolitika, minden évben feljön valaki az akadémiáról, a tapasztalt labdarúgók mellett igyekeznek minél több fiatalt beépíteni, aztán a legjobbakat jó pénzért értékesíteni.

– Te is egész fiatalon álltál tovább, huszonkettő voltál, amikor elvitt a Groningen.

– És nagyon fontos tapasztalatokat szereztem abban a három évben.

Az Európa-ligában játszottunk, a Braga, a Marseille, a Liberec társaságában, nagyszerű futballisták ellen mérethettem meg magam, sajnos az utolsó szezonomban megsérültem.

Az utolsó fél évben nem nagyon játszottam, ezért sem sikerült feljebb lépnem, noha a sérülésem előtt a Bundesligából kerestek. Azután már nem. De sok mindent megtanultam légiósként: odafigyelni magamra, felelősséget vállalni a döntéseimért, vezérré válni. Persze éppen ezt akartam.

– Mi jelentette a legnagyobb különbséget Dánia és Hollandia között?

– A tempó. Hogy más sebességet követelt meg az Eredivisie. Hollandiában a technikai felkészítés is nagyon hangsúlyos, muszáj technikásnak lenned, az egyéni kvalitások nagyon fontosak, meg kell tudnod mutatni, hogy képzett játékos vagy. És ott is kiváló támadók ellen kellett felvennem a harcot, elég csak az amszterdami Hakim Zijest vagy Klaas-Jan Huntelaart megemlíteni.

– Abban nincs ugye semmi meglepő, ha egy dán játékos Hollandiába vagy Svédországba igazol, de ha az NB I-be, az továbbra is szokatlan. Mi győzött meg afelől, jó helyen leszel Fehérváron?

– Rákerestem a klubra, megnéztem a történelmét.

Kiderült, a Vidi nagy klub, amelyik minden évben szeretne elöl végezni, az európai kupasorozatban szerepelni, nekem ez imponált, azt pedig, hogy egy merőben más stílusú bajnokságban, új helyen folytathatom, kihívást jelentett.

Nagyon vonzott a lehetőség, hogy ismét európai kupasorozatban futballozzam, egy olyan csapatban ráadásul, amelyik minden meccsét meg akarja nyerni, a tabella elején zárni, mindig jobb védőként játszani. Úgyhogy nem gondolkodtam, két és fél év odensei futball után a családdal együtt kétségek nélkül fogadtuk el az ajánlatot.

– Csakhogy amint a dán válogatott vb-szereplése, a Fehérvár bajnoki teljesítménye is nagy csalódás.

– Ez így van. Fehérváron is nagyok az elvárások, ezzel a produkcióval végképp nem lehetünk elégedettek, de optimista vagyok: jó játékosok alkotják a keretet, ez egy jó csapat, van egy új edző, új sportigazgató, ez egy új kezdet, és szerintem sokkal jobbak is leszünk.

– Mégis, mi nem stimmelt az elmúlt hónapokban?

– Nehéz erre válaszolni, nem is azon kell már gondolkodni, mert az olyan, mintha mentségeket keresnénk, pedig nincs helye kifogásnak. Mindenki tehet többet ezért a klubért, tisztában kell lenni azzal, hogy mindig lehetsz jobb, ehhez még keményebben kell edzeni.

– Valami hasonlót gondolhatott Huszti Szabolcs is, amikor a hajrában egyesek hozzáállását kifogásolta. Nem az az edző, aki hímez-hámoz, kérdés, bírod-e ezt a fajta őszinteséget?

– Igen, nekem ez nagyon tetszik, tiszta helyzetet teremt. Nincs mellébeszélés, tudod, mit akar az edződ. Szeretem az egyenességet, én is ilyen vagyok, ha valamit el akarok mondani, elmondom, egyenesen, direkten, szerintem egy csapat életében erre van szükség.

– Ugyanez az őszinteség jellemez, ha a saját teljesítményedet kell értékelni?

– Remélem. Sosem vagyok elégedett, főleg nem lehetek az, ha gólokat kapunk. Márpedig mi sok gólt kaptunk. Két edzés után úgy estem be a csapatba a Köln ellen, de az ugye a németországi győzelemmel nagyszerű start volt. Azóta hullámvasutazunk. Szeretnék kiegyensúlyozottan jól futballozni, ehhez jó csapatteljesítményre is szükség lesz, az egyik hat a másikra.

– Januárban harminc leszel. Ha mintegy leltárt készítve végigfutsz életed első harmadán, mire jutsz? Elégedett lehetsz?

– Ami a családomat illeti, egyértelműen. A feleségemmel és a kislányommal megosztva a mindennapjaimat kerek az életem.

Ami a szakmai oldalt illeti, voltak fénypontjai, mint az utánpótlás-válogatottság, a riói olimpiai részvétel, hogy az Európa-ligában Marseille szintű csapat ellen játszhattam, no meg a kölni győzelem a Vidivel, ami a kiesés dacára felejthetetlen marad.

Nem minden alakult persze tökéletesen, ha nem sérülök meg a húszas éveim elején az Asztanába igazolva, és megmutathatom magam a Bajnokok Ligájában, lehet, más irányt vesz a pályám. Nem tudhatom. Azt viszont tudom, szakmai értelemben sosem leszek elégedett, mert mindig többre vágyom, egyre jobb futballistává akarok válni, s van is még jó néhány évem az igényeimnek megfelelni.

– Öt-hat biztos.

– Lehet, tíz is.

Kiemelt kép: molfehervarfc.hu