„- Úgy érted, hogy télen jég van? - …lehet…” - Jég veled! (filmajánló)

Mielőtt valakit visszatartana a Jég veled! megtekintésétől az, hogy egy Disney-alkotásról beszélünk, szeretném megnyugtatni, hogy egyáltalán nem egy öncélúan giccses film. Csak annyira nyúl a sztereotípiákhoz és a klisékhez, amennyire szükséges – például akkor, amikor jamaicai életérzést, vagy éppen az egyes élsportolókra, sportvezetőkre jellemző arroganciát mutatja be.

A film elrepít minket a közép-amerikai földi paradicsomba, ami kiváló rövidtávfutók sokaságát is adja a sportvilágnak. Az egzotikus karibi szigeten vidám, bohém emberek sokasága él. Megismerjük a rasztafürtös Sankát, a csupamosoly görkocsiversenyzőt, és Derice-t, a tehetséges sprintert, aki az olimpiai kvalifikációs versenyre készül. Sőt, arról álmodozik, hogy az ötkarikás játékokról aranyéremmel tér haza. Tervei azonban meghiúsulnak: a válogatón az egyik versenytársa, Junior Bevil elesik, magával rántja Derice-t és a kopasz, robosztus testalkatú Yul Brennert. Derice szeretné elérni a jamaicai atlétikai szövetségnél, hogy rendezzék újra a kvalifikációs futamot, de a sportvezetők nem meggyőzhetőek. Szomorúság fogja el, viszont meglát egy fényképet, amelyen a szintén sikeres sprinter édesapja látható Irv Blitzer amerikai bobversenyzővel. Blitzer párját ritkítóan sikeres karriert tudhatott magáénak, de csalás miatt kizárták az 1972-es téli olimpiáról, ami után Jamaicára költözött. Megkeseredett ember vált belőle, sportfogadásokkal próbálja eltartani magát.

Derice fejébe szöget üt ez a történet, és elhatározza, hogy

ha már a nyári olimpiára nem sikerült, a télire ki fog jutni – bobversenyzőként.

Mivel négy emberből kell állnia egy csapatnak, Derice a legjobb barátját, Sankát győzi meg először, hogy tartson vele. Úgy gondolja, a görkocsiversenyeken szerzett tapasztalatai kamatoztathatóak a bobozás során.

Megkeresik Blitzert, hogy legyen az edzőjük. Abban bíznak, hogy rögeszméjének köszönhetően (a rövidtávfutókból lesznek a legjobb bobosok) elvállalja a felkészítésüket. Az amerikai először hallani sem akar az egészről, indulatosan visszautasítja a felkérést, de később elvállalja a négyes irányítását. Derice és Sanka mellé csatlakozik a rövidtávfutó kvalifikációs versenyen elbotló Junior Bevil és a már említett, testalkata miatt komoly tekintélyt parancsoló, az olimpiai válogató futamon szintén elbotló Yul Brenner is.

Amint azt sejteni lehet, az első edzések egyáltalán nem zökkenőmentesek. Blitzer egy négy kerékkel felszerelt ütött-kopott járművet nevez el bobnak, és bocsát a csapat rendelkezésére. Komikus, burleszkfilmekbe illő esések, bukások követik egymást. A gyakorlásokat figyelők hangosan nevetnek a négyes szerencsétlenkedésein. A kezdeti nehézségek után azonban egyre biztatóbb időeredmények születnek a tréningeken. A kívülállók számára őrült kihívást vállaló edző egyre inkább reménykedik abban, hogy a nagy álom elérhetővé válik a keze alatt egyre ügyesedő jamaicai bobosok számára. Igen ám, csak hát a jégen száguldó valódi bob teljesen más kávéház, mint a Blitzer által összeeszkábált négykerekes „jármű”. A téli olimpiára hatalmas büszkeséggel készülő csapat pedig a jeget és a havat illetően a legminimálisabb tapasztalattal sem rendelkezik. Egy korábbi, Sanka és Derice közti párbeszéd ezt érzékletesen alátámasztja:

• ...tudniillik ez téli sport.


• Úgy érted, hogy télen jég van?


• …lehet…

Vagyis meg kéne ismerkedni a téli időjárás adta, a sportágat alapjaiban meghatározó körülményeivel, de mivel Jamaicába képtelenség havat importálni, az olimpiai kvalifikációs verseny marad, mint egyetlen lehetőség.

A részvétel viszont jelentős költségekkel jár, és mind a helyi sportszövetségek, mind az üzletemberek könnyesre röhögik magukat, amikor támogatáshoz folyamodnak hozzájuk. Marad hát a saját szervezésű adománygyűjtés. Rengeteg befektetett munkával csak a szükséges költségek töredékét sikerül előteremteni. Így Junior Bevil (édesapja tudta nélkül) eladja az autóját, ezzel kárpótolva a többieket azért, mert gáncsolása miatt azon a bizonyos korábbi válogatón elestek a nyári olimpiától.

Minden akadály elhárul tehát, a csapat elutazik a válogatóversenyre. Először sem a hideggel, sem a jéggel nem tudnak mit kezdeni, a többi versenyző hüledezve fogadja őket, de végül sikerül a kvalifikációs szintidőn belül végezniük. Mindenki meglepetésére valóra válik az az álom, amiben csak a négy megszállott fiú és edzőjük hitt:

a jamaicai bobcsapat kijutott az 1988-as, calgary-i téli olimpiai játékokra!

A film cselekménye megtörtént eseményeken alapul, viszont több ponton eltér attól, ami valójában a jamaicai bobcsapattal történt a nyolcvanas-kilencvenes években. Aki már látott Disney-alkotásokat, annak ez egyáltalán nem meglepő. A gigastúdió által készített filmekre általánosan jellemző, hogy erőteljesen hatnak az érzelmekre: egyszer megmozgatja a rekeszizmokat, máskor megnyitja a könnycsatornákat – akár olyan áron is, hogy kiszínezi az eredeti történetet.

A csapat alakulásának megható-megmosolyogtató elemekkel tarkított megjelenítése például egyáltalán nem tükrözi a valóságot. A bobcsapatot ugyanis egy bizonyos George B. Fitch üzleti tanácsadó és politikus szervezte, akinek a jamaicai fővárosban, Kingstonban töltött évei alatt valamiért szívügye lett, hogy az ország a téli olimpiákon is képviseltesse magát. Meggyőződése volt, hogy a megfelelő sport a bob lehet. Beszervezett két kiváló sprintert, Mike White-ot és Devon Harrist (úgy gondolta, hogy a rövidtávfutás jó alap ehhez a sporthoz), valamint egy helikopterpilótát, Dudley Stokest.

Nem kevés pénzzel is támogatta őrültnek tűnő tervét.

Egészen pontosan 92 ezer dollárt áldozott arra (a nyolcvanas évek végéről beszélünk), hogy az addig hóval és jéggel szinte egyáltalán nem találkozó pártfogoltjai kijussanak egy ausztriai világbajnokságra, ahol megismerkedhetnek a megfelelő időjárási körülményekkel – még a Calgaryban rendezett téli olimpia előtt.

Jon Turteltaub filmjében Sanka a bobhoz némiképp hasonló görkocsizásban szerzett tapasztalatai miatt kerül be az 1988-as négyesfogatba. A valóságban nem volt a csapatban görkocsiversenyző, habár a tagok kedvelték a sportágat, ami inspirációt adott a megalakuláshoz is. A Disney ennek ellenére mégsem rugaszkodott el nagyon a történeti hűségtől. Négy évvel később, 1992-ben már az Ricky McIntosh is tagja lett a bobnégyesnek, aki korábban indult néhány görkocsiversenyen (igaz, két év múlva el is hagyta a csapatot).

Az, hogy a filmben a csapat edzője egy korábban világversenyeken aranyérmeket szerző „bobisten” volt, bátran minősíthető költői túlzásnak. A vonatkozó sporttörténelmi tény az, hogy a négyesfogatot vezető Howard Siler „csak” egy olimpiai ötödik hellyel büszkélkedhet, amit 1980-ban szerzett.

A film megtekintése közben hamar megszeretjük a bohém jamaicai srácokat, így kinyílhat a bicska a zsebünkben, amikor látjuk a bobozás akkori nagyjainak lekezelő hozzáállását, és a sportvezetők ellehetetlenítő szándékát. A valóságban sem örült mindenki a jamaicai bobcsapat színre lépésének.

Az olimpiai részvételüket a FIBT (Nemzetközi Bob- és Szánkószövetség) meg akarta akadályozni, mondván, „a tapasztalatlan játékosok majd úgyis tönkreteszik a jeget, ami nekik ugyebár munkaeszköz.” A kirekesztő hozzáállást magyarázhatta az, hogy a jamaicaiakkal kapcsolatos kritikák legfőképpen az NSZK bobosaitól érkeztek, a szövetség elnöke pedig a nyugatnémet Klaus Kotter volt. A FIBT akkori alelnöke, a kanadai Robert Storey viszont nem látott semmi kivetnivalót az ország részvételében, és minden igyekezetével azon volt, hogy a bobkvartett elindulhasson az 1988-as téli olimpián.

Aki kíváncsi arra, hogyan szerepelt – disney-sítve – Calgaryben a négy sprinterből, illetve görkocsisból lett jamaicai bobos, feltétlenül nézze meg ezt a jópofa, szerethető filmet!