„Még legalább tíz év, mire évente piacképes játékosokat termel a magyar futball” – interjú Nagy Sándorral, az MTK preakadémiájának vezető scoutjával

– Az Újpestnél és a Vasasnál is dolgoztál korábban utánpótlásedzőként. Egyből bekerültél a vérkeringésbe, ahogy elvégezted a Testnevelési Egyetemet?

– Még egyetemre jártam rekreáció-sportszervező, majd sportmenedzser szakra, amikor elkezdtem edzőként dolgozni. Nyolctól délután fél háromig tartottak az órák, azután jött az edzés a TF-pályán. Délután irány Újpest, este hattól fél nyolcig tartottam edzést az 1998-as születésűeknek, a csapatban többek között Demjén Patrikkal és Kleisz Márkkal, aztán hazamentem, és nekiláttam a tanulásnak. Ez ment öt évig. Majd 2007 és 2009 között lehetőségem nyílt az Egyesült Államokban nyári focitáborokban is dolgozni edzőként. Az angol már középiskolában jól ment, s amikor 18 évesen Dániában tanultam és fociztam, még jobban csiszoltam, úgyhogy Amerikában már folyékonyan beszéltem.

– Meddig dolgoztál Újpesten, milyen szakmai tapasztalatokat gyűjtöttél?

– 2006-tól 2011-ig. Újpesten jelen volt az a lokálpatriotizmus, ami nagy előnyt jelentett, hiszen a klub az óvodás korosztálytól kezdve be tudta vonzani a környékbeli srácokat. Még most is így működik a rendszer: a 30-40 óvodából korosztályonként 30-40 gyerek beáramlott a klubhoz. Kulcsfontosságú, hogy a nulladik napban legyen meg a széles bázis, amelyből válogatni lehet a gyerekeket. Először másodedző lettem Kun István mellett, aki most a Kelen SC-nek a szakmai vezetője, tőle alapos tudást kaptam stílusról, edzésmódszertanról. 22 évesen bedobtak a mélyvízbe, vezetőedző lettem a 2000-es korosztálynál.

– Ritkán tárgyalt témára kérdezek: hogyan nézett ki az utánpótlásnál működő scouting Újpesten? Az edzők szó szerint elballagtak az óvodába, és nézegették a srácokat? Vagy csak kitették a plakátot az oviban, és a szülők maguktól hozták a gyerekeket?

– Újpesten az akkori vezetők bevezették az ovifoci rendszert, ami később az egész országban elterjedt ovifoci program néven, és ennek köszönhetően a későbbiekben rengeteg óvodai műfüves pálya létesült. Az edzők, és mi, fiatal egyetemisták jártunk be az óvodákba edzést tartani. A legügyesebb nagycsoportosokat már kivittük az Újpest Megyeri úti bázisára, és ott edzettük őket hetente egyszer. Onnan kerültek be hozzánk az U7-es korosztályba.

– A klubnál volt egy egységes Újpest-stílus, amit meghatározott az utánpótlás szakmai vezető, és mindenkinek ebben a stílusban, felfogásban kellett edzést tartani?

– Amikor elkezdtem Újpesten dolgozni, eleinte mindenki úgy tartott edzést, ahogy akart, nem volt egységes, korosztályokon átívelő stílus. Azért a szakmai hátteret illetően tudni kell, hogy abban az időszakban még mindig nagyon rossz gazdasági helyzetben volt a magyar futball. Volt, hogy négy hónapig nem kaptunk fizetést. A vezetők próbáltak piaci alapon bevételt generálni, például az ovifoci programmal, hogy ezzel is segítsenek az edzőknek.

– Miért távoztál 2011-ben Újpestről?

– Több újpesti kollégám átment a Vasashoz, köztük Kun István is, aki magával hívott. Nagyon erős edzői gárdája volt a Vasasnak. Ott volt Komódi László, Késedi Gábor (a válogatott későbbi videóelemzője – a szerk.), Kerekes Barna (a Kecskemét jelenlegi másodedzője), Harmati Tamás, Bordán Csaba. Továbbá Horváth Péter, aki kidolgozta a Puskás Akadémia utánpótlás-filozófiáját, Gáncsos András, aki most az MLSZ edzőképzésben dolgozik, Tóth Csaba a VKLA jelenlegi szakmai vezetője, és Németh Antal, aki szakmai vezető volt abban az érában, az elmúlt években pedig az utánpótlás-válogatottak szakmai vezetője.

– A Vasas utánpótlásában is volt egységes nevelési filozófia?

– Ekkoriban jött létre a sportban a taorendszer, ez új gazdasági alapra helyezte az utánpótlásfutballt is. A Kubala nevet ekkor vette fel az akadémia, és ezzel párhuzamosan a Duna-menti stílusjegyekre építő katalán stílus ágyazódott be a Vasasnál. Ígéretes volt, Németh Antal lett az utánpótlás szakmai vezetője. Annak idején a Vasas pasaréti edzőközpontja az országban az egyik legfejlettebb utánpótláscentruma volt. Onnan került ki Nagy Ádám, Szegedről érkezett Ádám Martin, Szalai Attila, Vida Máté, Katona Mátyás, Katona Bálint, Németh András. Olyan magyar válogatott játékosok, akiket úgy sikerült megszerezni, hogy a klub célul tűzte ki, hogy a legjobb játékosok megszerzésében versenyben kell lenni a többi budapesti csapatattal.

– Érdekes lehetett összevetni az Újpesten működő rendszerrel, ahol lokálisan, a helyi óvodák bázisából építették az utánpótlást, míg a Vasasnál már sokkal szélesebb körben figyelték a játékosokat.

– Az akadémiának nem voltak scoutjai, de teljesen máshogy nézett ki a csapatépítés, mint Újpesten. Az edző U7-ben elkezdett külön foglalkozni a három legügyesebb játékossal, akikhez minden évben igazoltak további két-három ügyes srácot. Ezáltal néhány év alatt ki lehetett alakítani egy igazán ütőképes csapatot. Újpesten organikusan működött a toborzás: jöttek a gyerekek a környékről, az óvodákból, és az újpesti edzők kezdeményezőkészségén múlt, hogy ki került be a rendszerbe.

– Arról beszélünk, hogy a két klub között különbséget jelentett, hol dolgozott több törekvő edző?

– Nem, inkább arról van szó, hogy a Vasasnál az akadémiai szakmai vezetés kifejezetten kérte, hogy a legkiemelkedőbb képességű játékosokat próbáljuk megszólítani.

– Oké, de ha nem volt országos scouthálózat, honnan tudtátok, hogy Szegeden létezik egy Ádám Martin nevű tehetség, akit meg kell szerezni?

– Pontosan nem tudom, ő hogyan került látóképbe, de az biztos, hogy a legjobb budapesti korosztályos játékosokat már megfigyeltük a Vasasnál. Tornákra, edzőmeccsekre jártunk, és megszólítottuk a legjobb játékosokat. Jelenleg az MTK-nál ezt már rendszerszinten kezeljük, és próbáljuk a legtökéletesebbre fejleszteni.

– A PSV Eindhoven fiataljainak játékos-megfigyelője voltál éveken át (erről az időszakról az interjú második részében kérdezzük Nagy Sándort – a szerk.), hat éve pedig az MTK-nál dolgozol, az U6–U13-as korosztályokba keresed jelenleg a tehetségeket. A protokoll hasonló vagy teljesen más, mint a PSV-nél volt?

– Hadd kezdjem az elején. Amikor idejöttem a klubhoz, az U6-os korosztályoktól a gyerekek nagyjából a XIV. kerületi játszóterekről érkeztek, egészen kicsi volt a merítés. A klubvezetés segítségével és Kővári Péter érkezésével új alapokra helyeztük a preakadémia szakmai rendszerét.

– Hogyan?

– Az MTK preakadémia, vagyis a 12 éveseknél fiatalabbak fejlesztése korábban a Mészöly Focisulinál és a Dalnoki Akadémián zajlott. Zakor Sándor tulajdonos kitűzte, hogy U6-tól a felnőttcsapatig mindenkinek az MTK irányítása alatt kell készülnie, fejlődnie. Ennek szellemében U6-tól elkezdtük figyelni a játékosokat Budapesten és a főváros környékén, nagyjából 100 kilométeres sugarú körben. Ez volt a kiindulási alap. A rendszer második fontos alapeleme az volt, hogy holland mintára mentesíteni kellett a szülőket a játékosok szállítása alól.

Fotó: Nagy Sándor

– Holland mintára?

– Ahogy elkezdtük kiválasztani a budapesti és a főváros környéki legügyesebb játékosokat, meg kellett oldanunk, hogy hozzánk jöjjenek focizni. Ahogy a PSV is csinálta, kisbuszokat vásárolt a klub, amely suli után felveszi az agglomerációban lakókat, és edzés után hazaviszi őket. A harmadik fontos lába a rendszernek, hogy U8-tól évente 50 nemzetközi meccset kell játszania egy MTK játékosnak, de nem a szomszédos országok kisebb egyesületeivel. Az nem ad valós képet arról, mit tud az MTK, ha a Budapestről és agglomerációjából kiválasztott srác alkotta csapat játszik egy 20 000 lakosú szlovák városból verbuvált csapat ellen. A valódi verseny ugyanis akkor kezdődik, amikor egy hasonló méretű populációból kiválasztott, legjobb genetikájú játékossal mérheti össze a tudását a mi futballistánk. Ezt jelenti a nemzetközi megméretés, ez a valós mérce. Ebben a közegben tud fejlődni a játékos.

– Az említett kisbuszos rendszert te honosítottad meg itthon?

– Korábban is volt erre példa itthon, talán nem képezte ennyire fontos részét a toborzási rendszernek. Több akadémia már nem luxuskiadásként tekint erre, hanem logisztikai segítségként. Ha ezt a támogatást nem kapják meg a szülők, akkor nincs semmi. Nem lehet komoly célokat kitűző, nemzetközi értelemben versenyképes akadémiát építeni, nem lehet nagy merítésből kiválasztani, és centralizáltan edzeni, képezni a kicsiket.

– Nem is vállaltad volna el a munkát az MTK-nál, ha ezeket a cölöpöket nem veritek le?

– Dehogynem, de a buszprogram egy biztos lába a minőségi kiválasztásnak, így nekem is sokkal több sikerélményben van részem a munkám során.

– Más klubnál is működik preakadémiai, 12 éves kor alatti játékosmegfigyelés? Áldoznak erre a nagy egyesületek, a Ferencváros, az Újpest, a Debrecen?

– Minden akadémiának megvan a saját filozófiája a kiválasztás terén. Már ez is nagy előrelépés a magyar utánpótlásban. Van, aki a nagyon sikeres partneregyesületi programján keresztül választja ki a legjobbakat, mint például a Honvéd. Van, aki a korábban említett ovifoci programján keresztül toboroz, ilyen az UTE, az FTC pedig rendszeresen toborzókat rendez több száz gyerekkel.

– A buszos rendszerrel nagyobb populációból válogattok, és leveszitek a szülők válláról a gyerekek utaztatásának a terhét. Mi volt a preakadémiai rendszer építésében a következő lépcsőfok?

– A Sándor Károly Akadémia képzési filozófiájának az átültetése a kis korosztályokba.

– Kihez köthető, hogy ragaszkodik a klub ehhez a stílushoz?

– Székely Zsolthoz, az akadémia vezetőjéhez és Kővári Péterhez, a preakadémia vezetőjéhez. U7-től U17-ig ugyanabban a stílusban edzünk, játszunk, nem térünk el tőle.

– Meg kellett tanulnod ezt a stílust?

– Nem, a Vasasnál már a Duna-menti stílust játszottuk a kicsikkel, amikor odakerültem. A PSV-nél ugyan a pozíciós játék az alapfelfogás, de a játékosság, a ball mastery, hogy minden gyakorlatot labdával csinálnak, ugyanúgy megvolt, mint nálunk, az MTK-nál.

Egyeztek az alapvető stílusjegyek. Magyarországon sokáig izolált módon tanulták a gyerekek a technikát, csapattechnikát sokáig nem is tanítottak az edzők, és sok gyakorlat ment labda nélkül. Az MTK-nál ez már nagyon régen megszűnt. A Duna-menti stílus ismerete miatt könnyebbség volt, amikor az MTK-hoz kerültem, az első pillanattól egy nyelvet beszéltünk az edzőkkel, amikor a játékosok kiválasztásáról, stílusról, módszertanról volt szó.

Minden, amiről eddig beszéltem hozzájárult ahhoz, hogy nagyon gyorsan tudott fejlődni a preakadémiai rendszer, és ennek sok-sok bizonyítéka van. Az elmúlt években például volt szerencsénk többször is játszani a PSV U10-es, U11-es, U12-es csapataival. Minden meccset megnyertünk ellenük, szigorúan MTK-stílusban.

– Hogyan?

– Kibővítettük a játékoskiválasztás bázisát, a szülők válláról levéve a terhet buszokkal szállítjuk a gyerekeket….

– Oké, de a hollandok több gyerekből válogathatnak, és több buszuk van.

– Igen. Írta is a PSV vezető játékosmegfigyelője, a volt főnököm WhatsAppon, hogy gratulál a munkánkhoz, küldi a PSV korosztályos csapatait a Budapest Youth Cupra.

– Tudsz rá racionális választ adni, miért nyertetek minden meccsen a PSV ellen?

– Tartottuk magunkat az alapelvekhez. Kiválasztottuk a legügyesebb gyerekeket, egységes stílusban képeztük őket, és játszottunk velük minimum 50 nemzetközi meccset évente. Az is fontos, hogy a srácok mindezek révén olyan magabiztosságra, mentális stabilitásra tettek szert, hogy ha a Benficával vagy az Ajaxszal játszanak, az nekik ugyanolyan, mintha a Vasas vagy az FTC volna az ellenfél. Mentálisan, fizikálisan és technikailag is készen állnak a nemzetközi megméretésekre. Ennek is köszönhető, hogy a tavaly óta megrendezett Budapest Youth Cupon az Anderlecht preakadémiai vezetője a fülem hallatára azt mondta az FC Bruges edzőjének: az MTK az új Dinamo Zagreb. Aztán hozzátette: softer but more beautiful. Vagyis puhább, de még szebb focit játszik.

Fotó: Szvoboda Péter

– Pedig felteszem, a kezdet nem volt ilyen felemelő.

– Amikor 2018-ban elindítottuk a preakadémiai képzést, írtunk a Rapid Wiennek, hogy szívesen mennénk hozzájuk edzőmeccsre. A diplomatikus válasz-e-mailben azt írták, nem lenne sok értelme. Annyira nagy volt a különbség a javukra. Hat év elteltével ott tartunk, hogy a Sparta Praha, a Dinamo Zagreb, a Lokomotiv Zagreb, a Rapid Wien, a Sturm Graz szívesen jön Budapestre, és örömmel játszik az MTK ellen, mert tudja, hogy fejlődhet általa a csapata.

– Magasabb polcra került a klub.

– Nagyon nem mindegy, hogy milyen a szakmai megítélése egy preakadémiának a nemzetközi mezőnyben. Ahogy említettem, a topklubok akadémiái, mint a PSV-é, válogathatnak az évi 100-200 tornameghívás között, ami azt jelenti, hogy ha őket valahova elhívják, az utazási és egyéb költség nem a klubot terheli. Ez hatalmas előny, hiszen ingyen fejlesztheted a gyerekeket a legjobb európai klubok csapatai ellen. Eddig a régióban a Rapid Wien, a Ruh Lviv, a Crvena Zvezda, a Partizan Beograd, a Dinamo Kijev, és a Dinamo Zagreb volt ezen a polcon, ők válogathattak a meghívások között. Ma már az MTK-t is rendszerint meghívják a rangosabb tornákra, és egy-egy alkalommal a szervező fizeti a költségeinket. Ez óriási dolog, hiszen olyan minőséget képviselünk, amire a tornaszervező azt mondja: ez a csapat emeli majd a rendezvény színvonalát, meghívom!

– Ha 10-12 évet visszautaznál az időben, és összeveted a PSV scoutrendszerét, kiválasztási folyamatát a hazai klubokéval, lesújtó eredményt kapnál? Vagy volt itthon olyan csapat, amelyik próbált már akkor lépni a profi megfigyelésben, kiválasztásban?

– Teljesen más a holland rendszer, mint a miénk, szinte nem is lehet összehasonlítani az ottani és a magyar kiválasztási rendszert. Beszélünk majd róla az interjú másik részében: ott 60 000 gyerekből kell választani, itthon nagyjából 5000-ből korosztályonként. Ebből az ötezerből én scoutként nagyjából 300 gyereket látok, aki valóban ott van az edzőmeccseken, tornákon.

– És a másik 4700?

– Az MLSZ ugye 8000-10 000 igazolt játékosról ír korosztályonként, az elmúlt hatéves tapasztalatom alapján mondom, hogy ennek töredéke, akik élsportra predesztináltak. Azért vagyok ennyire magabiztos a számokkal, mert mi tényleg az ország szinte minden szegletében ott vagyunk. Az MTK-nak van 30 partneregyesülete, az ottani edzők mind figyelik a gyerekeket. Több száz olyan kollégám van itthon, akit bármikor fel tudok hívni, ha szól, hogy látott egy tehetséges srácot. Tehát tisztán látjuk a hazai képet. A saját véleményem szerint az U10-esektől indulva korosztályonként van 300 gyerekünk itthon, aki valóban versenysportra készül, ez körülbelül 20 egyesületre koncentrálódik. Ennyi a versenysportra készülő merítési lehetősége a magyar labdarúgásnak.

– Egészen lesújtó, egyúttal így érthető talán legjobban, hogy miért szinte lehetetlen küldetés elérni mondjuk Horvátország szintjét az utánpótlásnevelésben.

– Ez a valóság. Ezért nincs szükség több tucat scoutra egy hazai up-klubnál. A 300 gyereket korosztályonként két-három játékos-megfigyelő is meg tudja nézni. Látni kell, hogy amikor én elkezdtem a PSV-nél dolgozni, még ennyi gyerek sem gyűlt össze a magyar utánpótlásban. Iszonyatosan fontos szerepe van, hogy azóta a gazdasági háttér rendbejött a magyar futballban, amiből lehetett fejleszteni az infrastruktúrát, az up-klubok hátterét. Enélkül még nagyobb lenne a lemaradásunk.

Amióta elkezdtem a munkát az MTK-nál, azt látom, hogy évről évre fejlődik itthon az utánpótlás rendszere, és ez jórészt az állami támogatásnak köszönhető. Jó irányba haladunk, de ez rettentő lassú folyamat, szerintem még legalább tíz év lesz, mire rendszerszinten évente fog tudni piacképes játékosokat termelni a magyar futball.

– Ez a hazai futballkultúra korábbi hanyatlása miatt van, aminek egyenes következménye, hogy sok szülő egyszerűen nem akarja focizni küldeni a gyermekét?

– Így van. A focista gyerekek szüleiről amúgy nagyon sok negatív véleményt lehet hallani amiatt, ahogy néhányan a pálya szélén viselkednek, és hogy beleszólnak az edzők munkájába. Én viszont azt látom, hogy sok szülő óriási erőfeszítést tesz, hogy a gyerekek ott legyenek edzésen, meccsen. Számomra csoda, hogy ezek a szülők naponta három-négy órát arra áldoznak, hogy elviszik a srácokat edzésre, végignézik a tréninget, hazaviszik a gyerekeket, hétvégente pedig ott vannak a meccsen is – akár külföldi tornákon is. Elképesztő mennyiségű idő, energia és pénz mindez.

– Hollandiában másképp hárul ez a teher a szülőkre?

– Igen. A PSV-nél, az Ajaxnál, a nagy kluboknál az a filozófia, hogy a korosztályonként 60 000 fiúból nem veszíthetnek el több ezret csak azért, mert a szüleinek nincs pénze, ideje edzésre, meccsre vinni a gyerekeket. A holland klubok ezért megcsinálták az Egyesült Államokban működő iskolabusz-rendszer mintájára a saját logisztikai rendszerüket a minibuszokkal, ezt vezettük be mi is. Így nem állhat elő olyan helyzet, hogy a Philips-gyár menedzsere gond nélkül meg tudja vásárolni a felszerelést, ki tudja fizetni a tagdíjat, és hétvégente is tudja meccsre utaztatni a gyerkőcét, míg az Eindhovenbe költözött marokkói család sráca mindezt nem kapja meg, mert a szülei két műszakban dolgoznak ugyanabban a gyárban. A tehetségek nem esnek ki a rendszerből. A klub megoldja, hogy az anyagi különbségek ne ártsanak a tehetséggondozásnak.

– Itthon viszont a legtöbb klub nem engedheti meg magának, hogy erre a célra mikrobuszokat vegyen, sofőröket fizessen. Nincs ennyi pénz a magyar fociban, nem?

– Ez így van. Minden relatív. Ami idehaza kiemelt költségvetésnek számít egy futballakadémián, az Németországban egy másodosztályú klub utánpótlásra szánt büdzséjével egyenértékű. Viszont itthon kistelepüléseken is épültek a műfüves pályák, van pénz felszerelésre, labdára, ezen a téren szinte nyugat-európai szinten állunk.

– Szóval már csak a gyereklétszámot kellene növelni?

– Lehetne, de azt hiszem, hogy az markánsan nem fog változni, ebből kell főznünk. Abban látok fejlődési lehetőséget, hogy miután a gyerekek öt-hat éves korukban kijönnek az oviból, ne tűnjenek el a scoutok szeme elől. Véleményem szerint a hat-hét éves korosztályban minden évben van 150 kisfiú, akik kiváló képességűek, bármi lehet belőlük. Ám mire elérik a 10-11 éves kort, a 150 srácból marad 30.

– Miért morzsolódnak le?

– Talán ez az egyik nagy különbség a holland és magyar rendszer között: itthon későn emelik ki őket a saját közegükből. Egy jó képességű gyerek az átlagos képességűek között beleszürkül a közegébe, nem lesz neki kihívás az ott eltöltött idő. Akármilyen jó edzője lehet, megfelelő társak és ellenfelek nélkül nem tud megvalósulni a magas szintű képzés.

– Ugyanaz a kérdésem: miért?

– Mert itthon elterjedt, hogy ráérünk 12 éves kortól elkezdeni a kiemelést az egyesületekből. Ezzel szemben a hollandok már a hatéves srácokat kiemelik, és elviszik heti egy edzésre a nagy klubokhoz. Hétévesen már két edzésük van, nyolcévesen pedig már igazolják a klubok ezeket a játékosokat. U9-től náluk elindul a nemzetközi versenyeztetés, ami azt jelenti, hogy a nagy kluboknál a nyolcéves játékosok már 80-100 nemzetközi meccset játszanak a tornákon. A PSV-nél évi 200 tornára kap meghívást az U9-es csapat. Válogathatnak, hova mennek el – ingyen.

– Azt mondtad a 2014-es Nemzeti Sport-interjúdban, egy 17 éves magyar játékosnak akkor van esélye komoly csapathoz szerződni, ha elmegy Magyarországról, mert aki az NB I-ben játszik a bajnokság alacsony színvonala miatt csökken az értéke. Mára ez változott?

– Az elmúlt tíz évben fejlődött a bajnokság színvonala, de alapvető változás a fiatalok magasabb jegyzett bajnokságba igazolásával nem történt. Egy-két kivétel mindig van, 10-15 évente jön egy Dzsudzsák Balázs vagy egy Lisztes Krisztián. A fiatalszabályként emlegetett előírás egyetlen évre vonatkozik, ami nem túl szerencsés. Legalább két évre ki kellene terjeszteni, hogy az utánpótlás és félprofi harmadosztály után az első élvonalbeli évben fel tudja venni a tempót a fiatal, majd a második évben valóban magáévá tudja tenni azt.

– Profi kiválasztás, a gyerekek kiemelése, a szülők tehermentesítése, a futballkultúra felélesztése. Sokáig sorolhatjuk még, miben kellene előrelépnünk, igaz?

– Három kérdésre kell választ adnunk a magyar utánpótlásképzésben, ahhoz, hogy fel tudjuk venni a versenyt a magasabban jegyzett futballkultúrákkal. Az első: hogyan tudjuk minőséggel csökkenteni a mennyiségi különbséget a 20-szor, 30-szor több igazolt játékossal rendelkező Nyugat-Európával szemben? A második: milyen karakterű és milyen piacképes játékost kell nevelnünk, ha nálunk értelemszerűen hiányzik az a kevert nemzetiségű és genetikájú populáció, mint ami a legerősebb futballnemzeteknél adott. A harmadik pedig a nemzetközi versenyeztetés: hogyan érjük el, hogy egy azonos képességű magyar és holland gyermek között U13-as korra ne legyen közel 200 nemzetközi meccsnyi különbség? Ha ezekre a kérdésekre kidolgozunk egy jó rendszert, akkor csökkenni fog a különbség.

Kiemelt fotó: Nagy Sándor