Meghalt Ferenczi Attila, a magyar futball Bartók Bélája

Talán most még nem is tudjuk felfogni, hogy mekkora veszteség érte az egyetemes magyar labdarúgást azzal, hogy Ferenczi Attila játékelmélet- és tradíciókutató, labdarúgóedző, futballfilozófus, szakíró, hosszú betegség után, 65 éves korábban meghalt.

Nekem Attila volt, másoknak „a” Ferenczi, de volt, aki Attinak becézte. Életművének lényege, hogy felkutatta, elrendezte, feldolgozta, majd saját módszerein és gondolkodásmódján keresztül újraértelmezte a tradicionális magyar labdarúgás alapvetéseit, stílusjegyeit, és tanításait. Több kötetben jelentette meg riportjait a magyar futball valaha élt filozófiai nagyjaival. Olyanokkal beszélgetett, akik, ha Attila nincs, a sírjukba vitték volna azt a tudást, amivel feléleszthető lenne újra a magyar futballstílus.

Attila az, aki a megfelelő polcra helyezte Varga Zoltán és Verebes József futballszellemi értelemben vett hagyatékát. Úgy, ahogy Varga Zolit és a Mágust sem igazán, Attilát sem ismerték el életében soha úgy, ahogy ő szerette volna, hogy elismerjék.

Attila nem más, mint az egyetemes magyar futballtársadalom padlásán örökre pislákoló gyertyaláng, a tengeri homokban felbukkanó cápafog, és a filozófiai kiindulópont maga: a naivitásban előfeltételezett és a tényleges világ közti különbség. Egyszerre zseniális, fantáziadús, és inspiráló, ugyanakkor ijesztően érzéketlen, bár egyúttal örökké humorral telt, szellemileg kérlelhetetlenül röghöz kötött, közléseiben zavaros.

Ő volt a magyar futball Bartók Bélája, a meg nem értett zseni, aki valóban zseni volt, de valóban nem értették igazán.

Tagadás

„Elkésett a békevágy.”

Amikor az 1980-as és 1990-es évek magyar futball közbeszédjét vizsgálni kellene, akkor egy nagy sivatag kellős közepének érzése keríti hatalmába az embert. Persze, megszülettek az 1986-os mexikói világbajnokságról szóló kommentárok, meg a legendás Vidi menetelése is nyújtott témát, de a szakmai futballközbeszéd sivár mivolta megkérdőjelezhetetlen volt.

Attila színre lépése ezekben az évtizedekben tehát nem volt véletlen. Egy olyan gondolatvilággal toppant be a magyar futballtársadalomba, amely gondolatvilágra akkor sem volt és ma sem igazán nyitott a közeg. De legalább megmozdult valami. Legalább volt egy kavics a pocsolyában. Legalább kinyilatkoztatott, hogy nincs tudás a rendszerben.

Ferenczi Attila jelentőségét nem számokban kell mérni, hanem hatásában. Elindított egy diskurzust, egy értelmiségi beszédmódot, és tette mindezt egy olyan közegben, amely közeg a saját posztkommunista attitűdjével megfertőzve pont a diskurzus és az értelmiségi beszédmód totális ellentétét képviselte. Ezek az ellentétek formálták leginkább Attila jellemét a közeggel szemben.

Aki csak konfliktusain keresztül ismerte, az nem ismerte őt igazán.

Utolsó hónapjaiban, sokaknak, köztük nekem is azzal magyarázta halálának közeledtét, hogy túl sokat foglalkozott azoknak a véleményével, akik nem érdemelték meg figyelmét. Későn jött a megnyugvás és a valódi tanítás időszaka.

Dühösség

„Élősködő hitvány férgek tűnjetek a szemem elől!”

Attilát irritálta, ha egyesek ellopták a gondolatait, majd sajátjukként adták elő. Volt benne egy olyan alapállás, hogy mivel ő maga évtizedeken át énekelte fel a magyar futballtradíció ügyének dalát, miközben mások szóra sem méltatták, akkor, amikor hirtelen mindenki a tradíció értékeiről kezdett el beszélni, nehogy már ne ő legyen szuperpozícióban ebben a diskurzusban.

A tudáslopás valódi probléma. Sőt, az is valódi probléma, hogy a magyar edző fénymásolja Ferenczi könyveit, ahelyett, hogy megvenné. Súlyosabb esetben nem elég, hogy fénymásolja, majd el is olvassa, hanem amikor megkérdezik a Nemzeti Sportban, hogy mivel képzi magát, akkor rögtön egy külföldi edző kiadványát említi meg – Ferenczié helyett. Kíváncsian várom, hogy ez a jelenség miként változik majd most, halála után.

A tudományos világban szabályok, definíciók, és ősrégen kialakult közmegegyezés van arra vonatkozóan, hogy mit kell a tudomány szabályai szerint hivatkozásként megjelölni, mi számít saját gondolatnak és mi nem.

Attila mindezeket nem ismerte, vagy ha ismerte, nem akarta őket tudomásul venni. Gyakran az volt az érzésem, hogy maga a tradíció vagy stílus szó is Attila találmánya volt saját meglátása szerint. Ha bárki véleményt formált a magyar futballstílus kérdésében, ő nem értett vele egyet. Nagy mulasztás, hogy a hozzá szakmailag, korban, és érzelmileg közelebb állók nem tudták meggyőzni arról, hogy a tudomány nem a véleményt szolgálja. Az is igaz, hogy Attila soha nem igényelte a meggyőzést.

Alkudozás

„Gyarló az ember – igazat mindig annak ad, ki többet ígér.”

Mi lett volna, ha akkor és ott, dr. Mezey György meglátja az értékeset Attilában és vele együtt kézenfogva alkotják meg a magyar futball jövőjének tervét? Képzeljük el: Ferenczi Attila, mint futballfilozófus, Tamás Gáspár Miklós gondolatait átszerkesztve, megalkotja a futballcselekvés filozófiai alapját és a magyar tradíció üzenetét feldolgozva és modernizálva, egy új magyar futballvalóságot kreál a posztszocialista homályban.

Nem lesz Andorra, nem jön Georges Leekens, és nem ordítja a nagyvilágba soha többet a megcsömörlött MTK-szurkoló, hogy „harcoljatok”.

Mi lett volna, ha 2010-től kezdődően (ami még most sem késő), az elérhető 100 forintnyi egységből a nulla helyett tíz egységet egy minden ízében magyar futballtudásközpont kialakítására szánt volna a sportfinanszírozás? Képzeljük el: Ferenczi, mint a Magyar Futball Metodikai Intézet vezetője, a Magyar Futballkönyvtár igazgatója, vagy éppen kormányzati futballtanácsadó.

Alkalmas lett volna ezekre a szerepekre Attila? Attól tartok, hogy nem. Méghozzá azért nem, mert kérlelhetetlenül kitartott saját elvei mellett – ezáltal gyakran nevetségessé téve önmagát, ráadásul nyilvánvaló antiszociális mivoltát is kiemelve. A világ meg már csak olyan, hogy a szent elvhűséget már magánál Jézus Krisztusnál sem díjazták, akkor meg miért díjaznák abban a magyar futballban, ahol bunda, szerencsejáték, abúzus, büszke tanulatlanság, politika, és a „proli” életvitel minden hozadéka jelen volt és van? És miért díjaznák pont azt a Ferenczit, aki tudatosan, de ezzel sikert soha el nem érve személyeskedő, szellemi fölényében fölényeskedő, ráadásul néhol kifürkészhetetlenül szerkesztett könyveire hivatkozva tudományoskodó hangvételben kéri számon egyébként teljes igazságban és jogosságban védett elveit?

Az elvhű embereknek gyakrabban jár megvetés, mint elismerés. Főleg, ha az csak egy halandó ember és nem az Isten fia.

Depresszió

„Én most esküszöm, hogy számíthatsz reám. E sír el nem temet, én őrzöm lelkedet. Míg élek, folytatom a művedet.”

Az a fájdalmas igazság, hogy Ferenczi Attila úgy halt most meg, hogy nagyon fontos kérdések megválaszolatlanul maradtak. Attilát nem sokan vállalták fel a szakmán belül. Úgy halt meg, hogy futóbolondnak nézték sokan és biztos vagyok benne, hogy ma is csak legyintenek halálhírét olvasva.

Mi az a magyar futballtradíció? Létezik még? Ha igen, akkor mi az? Mitől az, ami? Mit üzennek nekünk a legendáink? Ha nincs, akkor mikor halt el és miért? Érdemes lenne feltámasztani? Csak lenne már valaki, akinek lenne bármiféle válasza ezekre kérdésekre! Attila kérdései továbbra is válaszra várnak, ideje lenne rájuk válaszolni, kedves magyar futballértelmiség.

Az embernek egy olyan életet kell magával cipelnie, amiről tudja, hogy biztosan vége lesz. Ennek a lényegi résznek a súlya alatt pedig az élet szépségeit és csúfságait csak és kizárólag ennek a keretrendszerében tudja értelmezni. Nincsen apelláta, Ferenczi Attila felelősségvállalása, e léti súly alatt, a magyar futball históriájának és tradíciójának megőrzése mellett önmaga személyiségéből adódó állandó teherviselés volt.

Ő felelősséget vállalt saját magáért és a saját munkájáért. Ő megbűnhődött, nem egyszer, nem kétszer. Ő saját magát taszította szellemi emigrációba, csak azért, mert szerinte neki volt igaza. Ez valódi felelősségvállalás, még ha bolondságnak is fel lehet fogni.

Elfogadás

„Szállj fel a csillagokba

Szél könnyű szárnyán szállj

Kárpátok gyűrűjéből

Szállj fel, szabad madár!”

Attila hagyatéka az, hogy a múltunk tisztelete szent és sérthetetlen.

Isten veled, nyugodj békében!

Kiemelt kép: MTK Hungária