Meglepetés az FA-kupa-döntőben – Ten Hag győztes búcsúja?

Az mondjuk teljesen nyilvánvaló volt, hogy a Citynek nem lesz sétagalopp a finálé, több okból sem.

Egyrészt bizonyosan elképesztő energiákat szipolyozott ki a játékosokból a bajnoki hajrá, a tökéletesség igénye, hogy egész egyszerűen nem hibázhatnak, különben oda a PL-arany; március végétől a bajnoki szezon végéig (május 19.) márpedig két szabad héttel kellett ezt a brutális menetet letudni. Hozzá van ehhez persze szokva a kék garnitúra, így nem is feltétlenül fizikailag fáradhattak el, sokkal inkább mentálisan. Hogy baromira koncentrálni kell, minden egyes 90 percben, mindvégig, s amikor ennek vége, elérted a célt, bajnok lettél, óhatatlanul kiengedsz. Ezen a szinten pedig elég csak egy csöppet ahhoz, hogy azt az ellenfél kihasználja. Jöhet persze a riposzt, hogy akkor tavaly miért nem engedtek ki, miért tudták a bajnokság után, a BL előtt az FA-kupát is behúzni, de (egyrészt) éppen ezért: mert nem lehetett kiengedni, hisz tudvalevő volt, van hátra még egy finálé, a BL, amelyik akkor a legfontosabbnak számított. Ezért aztán nem lankadhatott a koncentráció, egy pillanatra sem. Másrészt pedig, ahogy tavaly a triplázás jelentette a történelmi célt – s amíg azt nem érte el a City, tökéletesen motivált és fókuszált maradt –, idén már az FA-kupa-finálé előtt történelmet írt: zsinórban negyedszer is megnyerte a bajnokságot, ami az angol bajnoki rendszer 136 éves históriájában addig egyetlen klubnak sem sikerült. Csoda, ha ezek után egy picit, tényleg csak egy jottányit csökken az energiaszint, kornyad az összpontosítás?

Ez persze csak az egyik olvasata a City vereségének, van még néhány. Például az, hogy a United meccsterve inkább ült: kivárni, a 4–2–4-es felállásban (4–2–2–2, ha jobban cizelláljuk) középre zárva megakadályozni Rodrit abban, hogy szabadon osztogathassa a labdákat (felváltva Scott McTominay és Bruno Fernandes feladata volt), ügyelni Kevin De Bruynére és a rendre középre bemozgó Phil Fodenre (Szofjan Amrabat és Kobbie Mainoo ezt remekül meg is oldotta), labdaszerzés után mielőbb támadásba dobni a szélekről induló Alejandro Garnachót, illetve Marcus Rashfordot, labdavesztés után pedig előbb visszatámadni, de ha nincs meg néhány másodpercen belül a labda, felvenni a sündisznóállást.

„Azt hiszem, nem jó meccstervet gondoltam ki – fogalmazott önkritikusan Josep Guardiola az összecsapás után. – A második félidőben már sokkal jobbak voltunk, intenzívebbek, ezt persze a kétgólos hátrány is megkövetelte. Az első gólt mondjuk odaajándékoztuk, a másodikért viszont dicséret illeti a Unitedet, jó volt az átmenetük. A második félidőben mindent megpróbáltunk, akadt néhány tiszta helyzetünk, a gólt viszont sajnos elég későn szereztük. De mindent megtettünk, ahogy bármikor máskor, ha veszítünk. Van úgy, hogy elveszítesz egy döntőt, ettől még ez is egy különleges szezon volt, mindhárom fronton remekül küzdöttünk. Most pihenünk egyet, aztán a nyáron nekifeszülünk az új idénynek.”

Létezik aztán egy harmadik aspektus is, amelyikbe Erik ten Hag az egész szezonban előszeretettel kapaszkodott bele, a gyatra futball, illetve a szerény eredmények közepette azonban senki nem akart neki hinni. Nevezetesen, hogy ez a United egész más, ha mindenki hadra fogható. Csakhogy szinte az egész szezonban nélkülöznie kellett Luke Shaw-t, Lisandro Martínezt, és nagyon sokáig Raphael Varane-t is, azaz tulajdonképpen a teljes kezdő védősort. Így azért – meg hogy André Onana saját bevallása szerint is fél év után kezdte csak igazán komfortosan érezni magát a United kapujában – nehéz teljesíteni, a Unitednek a döntőig nem is sikerült. Hanem azt profin lehozta, még ha egy kis szerencsével is (a Cityn szerencse híján persze képtelenség felülkerekedni). És hogy mennyit ér egy kupát érő diadal a városi rivális ellen: a BBC a mérkőzés végén megszondáztatta a United híveit, akarnák-e, hogy Ten Hag maradjon? Az eredmény: 16 728 igen válasz, 2520 nem. Elég szignifikáns különbség, s ezt a fajta megerősítést az a Ten Hag kapta ugye, akit azért rendesen szapultak a szezonban.

„Mindenki láthatta, milyen játékra vagyunk képesek, ha majdnem mindenki bevethető – hangsúlyozta a holland. – Nem mindenki volt még meccsfitt, de így is remekül produkáltunk. Egész évben ezt szajkóztam, ha egészségesek a futballistáink, képesek vagyunk jól futballozni. Nagyon jól játszottunk a világ legkiválóbb csapata ellen. Egy derbi mindig különleges, ezúttal azonban nem az volt a legfontosabb, hanem hogy bizonyítsunk.”

Amikor a riporter megkérdezte, igazságtalannak tartja-e a sok bántást, amit a csapat kapott, határozottan felelt: „Igen. Azokat a kritikákat is, amiket én kaptam személyesen. Kétségtelen, nem mindig játszottunk az elvárásoknak megfelelően, de nem voltak meg hozzá a játékosaink. Sok kompromisszumot kellett kötnünk, nem tudtuk azt a futballt játszani, amit szerettünk volna. Talán ha háromszor-négyszer számíthattam a teljes keretre a két manchesteri idényemben. Sőt, még ma is nélkülöznünk kellett néhányakat, Harry Maguire-t, Luke Shaw-t, Casemirót.”

Az viszont, hogy lesz-e módja a legjobbjaival újra harcba szállni, erősen kérdéses. Bár talán kijelenthetjük, nem lesz. Megbízható sajtóinformációk szerint ugyanis a klubvezetés eldöntötte, a finálé eredményétől függetlenül meneszti trénerét.

A United 1990 óta idén szerepelt a legpocsékabban a bajnokságban (nyolcadik hely), és ugye nagy kérdés, a visszaesést, ami elég látványos volt az első Ten Hag-szezonhoz képest – öttel több vereség, öttel kevesebb győzelem, 15-tel több kapott gól, a mezőnyben a második legtöbb engedett lövés (660) –, lehet-e pusztán a védelem hiányának számlájára írni?

Elfogadja-e az új, a szakmáért felelős klubmenedzsment, hogy az okok objektívek, és nem Ten Hag az egyértelmű felelős a kudarcokért? A hírek szerint nem fogadja el, és keresi az utódot, aki a Thomas Tuchel, az Ipswich-et ragyogó munkával az élvonalba juttató korábbi manchesteri pályaedző, Kieran McKenna, Mauricio Pochettino hármasból kerülhet ki, bár képben lehet Gareth Southgate, Graham Potter és Thomas Frank is.

A halovány eredmények dacára sem mutatkozott szerénynek a szezonban Ten Hag, a saját felelősségét ritkán vetette fel, ami azt illeti, a kupafinálé után sem fogta vissza magát: „Akkor máshol nyerek trófeákat, mert én ezt teszem”, felelte arra a kérdésre, mi lesz, ha nem marasztalják. Szó mi szó, az Ajaxszal nyert hat serleget, és mindkét manchesteri szezonjában hazavitt egyet-egyet (tavaly a ligakupát).

„Ebben a projektben pont ott tartunk, ahol akartunk, a jövő csapatát építjük – folytatta. – Egy romhalmazt vettem át. A csapat azóta azonban fejlődik, trófeákat nyer, megvan az identitása, a folyamatos eredményességhez azonban szükségünk van a játékosainkra. Sok munka vár még ránk, de ez egy értékes keret, nagy benne a potenciál, fejlődőképes. A két kupagyőzelem két év alatt nem rossz, a három kupadöntő szintén nem az.”

(Forrás: deccanherald.com)

Valóban, csak azt az idei úgy 20 meccset tudnák feledni a United hívei, amelyeket végig kellett szenvedniük a kedvencek küszködését látva. Ettől még Ten Hag érvei valahol validak. Hogy elfogadják-e fent, bíznak-e még benne, afelől lehetnek kétségeink. A holland irányításával mindenesetre a United története 13. FA-kupa-győzelmét aratta – egyre van már csak a listavezető Arsenaltól. Hogy kellett hozzá a talált gól? Tény. Hogy a két csapat jelen állapotában ha tízszer játsszák újra a meccset, a City úgy hétszer nyer? Ez is nagyon valószínű. De a kupadöntő már csak olyan, hogy nem igazán számít a papírforma. Akkor pláne nem, ha a gyengébbnek véltnek is van amúgy néhány klasszisa. Varane, Martínez, Mainoo, Garnacho, Fernandes, Rashford márpedig bizonyította, az – vagy legalábbis azzá válhat.

Kiemelt fotó: Sky Sports