Mémmé lettem, mémmé leszek – vélemény

Mindenekelőtt persze azt kell röviden meghatároznunk, hogy mit is jelent a mém kifejezés. Talán sokakat meglephet, de a fogalom az evolúcióbiológus Richard Dawkinstól származik, ezt követően több jelentésmódosulás következtében jutottunk el addig a kifejezésig, amit ma a netes kultúra vizsgálata során használunk. És egyébként még ez sem egy kifejezetten szigorú fogalom, néhány közös jellemző alapján tudunk csak definíciót alkotni; ezek közé tartozik a humoros tartalom, illetve a viralitás. Utóbbi nyomán ráadásul a mémmé vált szóösszetételt már jóval tágabb értelemben használjuk, mémesülhet egy mondat, vagy akár valakinek a jellegzetes szófordulata.

Kicsit közelebb kerültünk tehát az igazsághoz (ami tulajdonképpen ebben az esetben még csak a kiindulópont), megjelentek a szemük előtt azok a vicces képek, amelyek először angol nyelven tesznek szert nagy népszerűségre, majd szépen lassan látjuk, hogy a saját ismerőseink is kezdik megosztani őket.

Bár korábban is léteztek mémek, előállításuk és terjedésük a közösségi oldalak megjelenésével – azon belül is leginkább a Facebookéval – gyorsult fel igazán. Kialakulásuk okai sokfélék, egyaránt említhetők pszichológiai (verbalizálás, traumafeldolgozás), illetve esztétikummal és az információáradattal kapcsolatos szempontok is – annyi inger éri a felhasználót, hogy a mém szükségszerűen szelekciós funkciót is betölt, kiválasztja az adott kultúrkör legérdekesebb, legfontosabb, legviccesebb eseményeit. Létrehozza azt a közös tudást, ami az egyes területek fejlődésével és az információmennyiség növekedésével egyre nehezebben jön létre.

Úgy fogalmaztunk: előállítás és terjesztés, ez a fogalompár pedig azért is tartozik össze szorosan, mert a mémkultúrának fontos jellemzője a részvételiség, azaz a fogyasztó és készítő nem válik el élesen. Ennek nyomán tehát nem valamiféle tudatipari elit határozza meg, miből lehet mém (bár nyilván keretezi és befolyásolja, mi jut el egyáltalán a fogyasztóhoz), hanem bárki alakíthatja az aktuális trendeket. Eredet, kialakulás, előállítás; mind szóba kerültek már, de vajon kinek is szólnak a mémek?

És innen már konkrétan tudunk ráfordulni a sportmémekre, hiszen az, hogy ezek hogyan csapódnak le valakiben, bizony erőteljesen függ attól, hogy az illető egyébként milyen viszonyt ápol a sporttal vagy az adott sportággal. Rajongóként könnyen sértőnek érezhetjük, ha kedvenceinket kifugázzák, mémmé teszik, míg másokat szórakoztat, ha egy sportoló illusztrálja a reggeli felkelés nehézségeit.

Ám a másik oldalról, a sportolók felől vizsgálva közel sem ennyire egyértelmű ez a helyzet. A népszerűségnek mind örülünk, legalábbis ha a szórakoztatóiparban tevékenykedünk, így nyilván a legtöbb sportoló is szívesen veszi, ha egy mém nyomán az arcát az egész világ megismeri.

Ám könnyen el tudjuk képzelni azt a szituációt is, hogy valakinek ez rosszul eshet, hiszen zavarhatja a sztársportolót, hogy nem a teljesítményéről, hanem egy-egy rossz grimaszáról emlékeznek rá. Vannak persze versenyzők, akik képesek a mémszerű megszólásaikat a karakterük részévé tenni. A legjobb példa talán Kimi Räikkönen aki folyamatosan úgy kommunikál (és ösztönösen már korábban is úgy kommunikált), hogy abból mém készülhessen – a népszerűsége így közel sem csak a sportteljesítménynek, hanem ennek a részben ösztönösen, részben idővel minden bizonnyal tudatosan felépített karakternek volt köszönhető.

Bárki és bármi képezheti tehát mém tárgyát, ám egyáltalán nem mindegy a megközelítés és a megvalósítás minősége (utóbbi esetében nem a technikai, hanem az intellektuális szintre gondolunk). Ennek kapcsán pedig bőven fel lehet vetni morális (és akár jogi) kérdéseket is, hiszen ezek a képek nagyon gyakran egyszerű felhasználók munkájából születnek, ami egyrészt örömteli az internet demokratikussága szempontjából, másrészről viszont megkérdőjelezhető, hogy mennyire jogszerű a folyamat.

A Financial Post például egy Michael Jordannel kapcsolatos mém nyomán elmélkedik erről. Valószínűleg sokan találkoztak már a képpel, amelyen Jordan sír a 2009-es Hall of Fame-avatás alkalmával. A kosárlabdasztár meghatódott arcából hamar mém lett, használták többek között Donald Trumpot kritizáló posztok illusztrálására is, de sportcsapatok is kommentálták így a saját vereségüket. A mémnek két szempontból is negatív hatása lett: több NBA-játékos beszélt arról, hogy fél kimutatni az érzelmeit nyilvánosság előtt, mert nem szeretne ő lenni a következő „síró Jordan”, illetve az előbb említett lap által megszólaltatott szakértők szerint akár jogi eljárás is indítható az ügyben, amennyiben Jordan arcát valaki profitszerzésre használja. Arról nem is beszélve, hogy az eredeti fotót birtokló AP ügynökség szerzői jogait is sérti jóformán minden ilyen felhasználás.

A dilemmák sora azonban ezzel sem ért véget, hiszen kérdés, hogy vajon a hatásukat elérik-e a sporttal kapcsolatos mémek. Ebből a szempontból pedig még ambivalensebbek lehetnek a benyomásaink. A mém ugyanis alkalmas lehet arra, hogy a már egyébként is bevonódott közönség számára további szórakoztatási faktort jelentsen, ám véleményem szerint abban a tekintetben kudarcot vall, hogy új befogadókat szólítson meg.

A mémkultúra korábban említett alapjellemzői között szokták emlegetni, hogy a mém minden esetben reflektál az adott szubkultúra közös tudására.

A sport viszont ilyen szempontból különleges helyzetben van, hiszen a belépési szint a legtöbb esetben jóval alacsonyabb. A sport, és azon belül is főleg a futball egy ingerküszöböt már átütött. Ha azzal nincs is mindenki tisztában, hogy mi a gegenpressing, Lionel Messi és Cristiano Ronaldo jellegzetes mozdulataira mindannyian emlékszünk. Épp ezért egy futballmémnek könnyebb dolga van nagy népszerűségre szert tenni, viszont talán az ilyen produktumok rövidebb ideig maradnak igazán aktuálisak. Időről időre később is feltűnnek persze az idővonalunkon, de már közel sem ütnek akkorát. Ebben az esetben a beavatott befogadó erőtlennek és önismétlőnek érzi a humort, de az újonnan érkező sem gazdagodik valódi ismerettel.

Természetétől fogva nagyon szubjektív annak a megítélése, hogy mit tartunk viccesnek, épp ezért csak a saját véleményemről tudok autentikusan nyilatkozni. Szerintem a jó mém nem ragad le az egyszerű reflektálásnál; túloz, karikíroz, kifordít, akár kontextusba helyez. Azért nevetünk sokadjára is azon, ha egy jóval gyengébb képességű edző SMS-ben kóklerezi le Josep Guardiolát, mert tudjuk, hogy a spanyol a világ egyik legjobb trénere, akinek a csapata szökőévente kap ki. Nem tudunk ellenállni a lefegyverző abszurditásnak, a közös tudás inverzzé fordításának.

Nézzünk három további konkrét példát, amelyek a tavalyi foci Eb kapcsán születtek, és amelyek a mémek alapvető típusait mutatják abból a szempontból, hogy a megvalósítás hogy tehet emlékezetessé, unalmassá, vagy akár teljesen célt tévesztetté egy alkotást.

Tökéletes illusztrációja annak, hogy egy mém miképp tud tudásmegőrzőként szolgálni. Az alkotók Michelangelo Ádám teremtése című képét használták fel a döntő egy emlékezetes pillanatának ábrázolására. Az újragondolás humora elsősorban azért működik, mert a reneszánsz műveltség remek ellentétet képez a szabálytalanság pőreségével.

Ennél a mémnél az önismétlés problémája áll fenn, épp ezért nem működik igazán. Majdnem minden sportesemény vagy esetleg sorozat befejeztével megkapjuk, ezért elveszti az erejét.

Ebben az esetben már sokkal inkább etikai, illetve kontextusbéli problémákat vetnék fel. A 13 okom volt című sorozat súlyos témáról, a tinédzserkori öngyilkosságról szól, a képen is látható lány, Hannah meséli el, hogy mi vezetett a döntéséhez. Ezt a mozzanatot tehát ízléstelen összehozni a meccs bármely jelenetével.

Mém és mém között óriási tehát a különbség, és mint minden kulturális termék esetében, itt sem úszható meg az elemzés. Az azonban biztos, hogy sok szempontból érdekes és valóban szórakoztató jelensége ez korunknak.