Messi és Ronaldo aranylabdás elődje 50 éves koráig játszott profiként
„Iszik? Nem. Dohányzik? Nem. Drogozik? Na, azt tényleg nem!” Az anekdota egy profi pilóta üzemi orvosi vizsgálatáról maradt fenn, de megannyi hivatásos labdarúgóval is megtörténhetett volna. Az első aranylabdás viszont tényleg nem ivott és nem dohányzott, gentlemanként élt és úgyis játszott. Sir Stanley Matthews a képességeit az Aranycsapat elleni 6:3 során is megcsillogtatta, bár erről nem szoktunk beszélni; miközben 38 évesen generációkkal idősebbnek számított Puskás Ferencnél és a magyaroknál. Három évvel később kapta meg a legrangosabb egyéni díjat a korát hetven-nyolcvan évvel megelőző szélső.
A Messi-Ronaldo-korszakban is nehéz elképzelni, hogy valamelyikükhöz 41 éves korában is hozzá vágják az Aranylabdát, pedig nem lehet azzal vádolni a szavazókat, hogy a 21. század információözönében szakmai alapon döntenének a legrangosabb egyéni címről. Cristiano Ronaldo történetesen ugyanúgy 41 most, mint Stanley Matthews volt 1956-ban, a díj első odaítélésekor. CR7 csapatkapitányként, állandó tizenegyesrúgóként vehet részt a soha nem látott meccsmennyiséget hozó 2026-os észak-amerikai világbajnokságon. A földkerekség egyik, ha nem a legerősebb keretében még mindig a főszerepre készül, így ebből még bármi lehetne – csakhogy az elmúlt húsz év világbajnokságain nem produkált maradandót (egy mesterhármas becsúszott a 2018-as csoportkörben, a nyolcaddöntőben már semmi). Persze a nagy ellenlábas Lionel Messi sem volt sokáig a vb-k nagymestere, 2022-ben aztán minden megváltozott. Ő ugyanakkor csak három év múlva lesz 41, és várhatóan már Amerikában sem tud úgy ragyogni, mint Katarban.
Matthews éppen 38 volt, mint most Messi, amikor az angol kupadöntő hőse lett: vele minden idők egyik legnagyobb fináléját fordította meg 1-3-ról a Blackpool a Bolton ellen. Az alábbi képsorokon egy csodálatos korszakba léphetünk be, nem utolsósorban a tudósítás hangulatának, minőségének köszönhetően, miközben a Wembley légköre fekete-fehérben is legalább olyan varázslatos, mint a 6:3 során. Stanley Matthews korábban átélt két elbukott kupadöntőt, és a harmadikon is bukásra állt egy potyagólok sorát hozó ütközetben.
Mintha egyszerre járnánk a brit birodalom fénykorában és az angol humor legjobb éveiben. A kapusok talán azt hihették, hogy a Monty Python forgatásán járnak, de idővel megjelenik a futball, mindenekelőtt Matthews mozdulataiban. A cselezés, az előkészítés, a gólpasszok művészét látjuk, nélküle aligha születik meg a 92. percben a győztes gól.
Sorra ránk köszönnek a majdani 6:3 angol kulcsemberei, a középhátvéd Harry Johnston – akit fél évvel később villámcsapásként ér Hidegkuti Nándor játéka visszavont középcsatárként – és a középcsatár Stan Mortensen, aki aztán Grosics Gyula kapujába is betalált. Mortensené a Wembley-ben tartott kupadöntők egyetlen mesterhármasa, benne egy bombasztikus szabadrúgásgóllal, a meccs embere azonban Matthews. Az angol futball pedig a teljes pompájában tündököl.
Így még inkább megérthetjük, hogy az év novemberére összehozott angol–magyart milyen drámai leckeként éli meg a szigetország – hogy idővel rengeteget tanuljon belőle. A News Chronicle alapján ez lesz az Évszázad Mérkőzése, az angolok évszázados hazai, a magyarok többéves nemzetközi veretlenségi sorozatból jönnek; Matthews a Blackpool bajnokija helyett is inkább pihen három nappal a meccs előtt.
A házigazdák csak kétszer edzenek együtt, de nem ezért éri őket felkészületlenül az Aranycsapat játéka. A taktikai és stílusbeli hatalmas különbség lehet a hátterében annak, hogy Matthews egyéni képességei sokáig nem bontakoznak ki.
A képsorok alapján nála jó helyen van a labda a jobb szélen, Lantos Mihálynak és a magyar védelem bal oldalának a legtöbbet kell kihozni magából, hogy megállítsák. Mert a technikája alapján hozzánk is beférne (lásd: elsősorban a második félidőt, például 1:01:22-től).
Ma, amikor néha már unhatjuk a tükörszélsőket, élmény visszanézni Stan Matthews klasszikus előadását. Álló helyzetből virtuóz módon muzsikál a jobb lábával, amely szinte folyamatosan érintkezik a labdával, máskor a kétlábas produkcióval táncoltatja meg a hátvédeket. És mindezeket zseniális ritmusokkal és ritmusváltásokkal díszíti.
Bár az első Aranylabdát 41 éves korában talán egy legendának járó életműdíjként ítélték neki oda az európai újságírók, az előélet és az utótörténet alapján feltételezhetjük, hogy még 1956-ban is megütötte a csúcsjátékosok szintjét. Akkor már huszonkét éve szolgálta klubjai, a Blackpool és a Stoke City mellett Anglia válogatottját, és még közel egy évtizedig, ötvenéves koráig profinak számított.
És úgy is élt. Az aktív évei végén, első labdarúgóként lovaggá ütött Sir Stanley Matthews a pályán igazi gentlemanként szolgálta ki a csapattársait, azon kívül pedig nem ivott, nem dohányzott és egyébként húst sem fogyasztott. Sportszerű játéka és életvitele hetven-nyolcvan évvel a Messi-Ronaldo-korszak előtt, a gyerekcipőben járó sporttudomány, edzéstudomány, táplálkozástudomány, teljesítményfokozás korában is elégnek bizonyult, hogy bőven kitolja negyven fölé a pályafutását. Olyan világban, amelyben Hidegkuti Nándor harminc körül már az „Öregnek” számított az Aranycsapatban.
Borítókép: thefa.com
Szerző
