„Messiben éppen az tetszik, amiért mások most támadják” – Interjú Szombathy Pállal

– Argentína–Franciaország. Mint a futball megrögzött híve, elégedett vagy a döntő párosításával?

– Egyértelműen. Valami hasonlóra számítottam az elejétől fogva, abban legalábbis biztos voltam, hogy a franciák döntőig menetelnek, mert annyira sokrétű, változatos és erős a keretük, ráadásul a győzelem know-how-ja is a birtokukban van. Az argentinokat pedig amellett, hogy nagyon szeretem, a legjobb négyre feltétlenül esélyesnek gondoltam, akkor is, ha egyfajta hektikusság mindig jellemzi őket, sosem tudni, az aktuális kapitány hogyan rakja őket össze, legyen bármennyire is acélos a keretük. Lionel Scaloni azonban jól megoldotta a feladatot, és a kezdeti ijedtségen is sikeresen úrrá lett.

– Futballtörténeti élmény részesei lehetünk, elvégre minden idők egyik legnagyobb labdarúgóját, Lionel Messit utoljára láthatjuk világbajnokságon futballozni, ráadásul a fináléban. Meg volt írva? Így kellett történnie?

– Nem abban az értelemben, ahogy a gonoszkodó Zlatan Ibrahimovic gondolja, de van úgy az életben, hogy fentről irányítják a történéseket. Hogy a sors beavatkozik. Messi, annyi válogatottbeli bukdácsolás után, amikor se fiatalként, se a csúcsfutballistaként nem tudta nagy diadalhoz segíteni Argentínát, most visszakapott valamit a kudarcokért, amiért persze jócskán meg is dolgozott. Cristiano Ronaldo is hasonló cipőben járt, hogy utoljára sikerül-e még győzedelmeskednie, ennek az esélye amúgy benne is volt a portugál válogatottban, ám aztán elfogyott az erő, vagy a szövetségi kapitányukból az a készség, ami korábban sikerre vezette őket. Ronaldo eleve elég rossz pillanatában veselkedett neki a tornának, zilált hónapokkal a háta mögött érkezett meg Katarba, Messi pedig a kiböjtölt, szenvedésekkel teli válogatottbeli évek után jutott el a hatalmas lehetőség kapujába, de a végső siker korántsem biztos.

– Hova húzol egyébként az eldönthetetlen Messi–Ronaldo vitában? 

– Se Barca-drukker, se Real-szurkoló nem vagyok, nálam az olaszok a befutók, szóval klubpreferencia nem befolyásol amikor azt mondom, nekem Messi a zárkózott, meglehetősen furcsa személyisége miatt korábban nem különösebben imponált, zsenialitása ellenére sem. Ezen a tornán éppen az tetszik benne, amiért mások támadják, hogy végre feltörtek belőle az érzelmek, van benne vagányság, elképesztő akarat hajtja, az interjú közben visszaszól, mindezek sokkal emberibbé teszik. Már nem csak az introvertált zsenit látom, hanem a szenvedélyt is, hogy mennyire akarja ezt a világbajnoki címet. Szimpatikusabbá vált, Ronaldo meg mindig is az volt. A hajthatatlan sportembert csodálom benne, hogy a nem annyira tökéletes adottságokat valami iszonyatos akaraterővel kompenzálva mégiscsak a csúcsra ért, és hogy ezért a célért mindvégig higgadtan, de roppant elszántan, kitartóan dolgozott, fantasztikus sportemberként. David Beckhamet is éppen azért szerettem, mert egyrészt hatalmas szorgalommal, szerényen dolgozott, másrészt mindig, mindenki iránt tisztelettel viseltetett.

– Ronaldo az átlagnál úgy 20-szor nagyobb egója sem zavart soha?

– Nem, mert épp 20-szor annyi melót fektetett bele a hétköznapokba, mint bárki más. Így meg elfogadom, ha valaki magát helyezi előtérbe. A hisztijeit is épp azért tudom elviselni, mert a győzni akarás megnyilvánulásai. Ettől emberi. Kellenek neki a visszaigazolások, de nem érzem egyéni sportolónak, idegennek a csapatjátékoktól. Ibrahimovic is nagy kedvencem, nála azt bírom, hogy van azért egy kikacsintós önreflexió is a megnyilvánulásaiban, hogy képes magán nevetni. Ronaldo nem, ettől még minden tiszteletem az övé.

– Tudom, és említetted is, hogy az olaszoknak szurkoltál volna, ha nem baltázzák el a selejtezőket. Ha őket nem is varázsolhatod oda Dohába, ha megtehetnéd, módosítanál a finálé résztvevőin?

– Valóban nagyon szeretem az olaszokat, tavaly nagyon tetszett a csapat, óriási egyéniségek nélkül, átgondolt futballal, erős kohézióval nyert Eb-t. Ha már játszunk, az lenne az álmom, hogy egyszer olasz–magyar vb-finálét élvezhessünk, mondjuk 2038-ban, az 1938-as döntő centenáriumán. Amúgy pedig nem változtatnék a döntős szereplőkön. A brazilok sokaknak hiányozhatnak, persze ízlés dolga, kinek mennyire, és preferenciáé, attól függően, kit milyen hatások értek gyerekkorában. Bizonyos nemzetek futballját jobban kedveljük, másokét kevésbé, én sosem rajongtam a brazilokért, még ha csodáltam is a játékukat. Ezen a világbajnokságon mindjárt az elején úgy éreztem, túlságosan is sokat gáláznak, nem törődnek a rájuk leselkedő veszélyekkel, közben pedig azt éreztem, lehetnek hátul gondjaik. A franciák egységesebb képet mutattak. A portugálok elleni kapitulációjukig Svájc volt például az a válogatott, amelyikről azt gondoltam, az a típusú csapat, amelyik kiejtheti Brazíliát. Nem voltak szerintem eléggé résen a brazilok, túl korán elhitték, hogy őket ünnepli a világ, és hogy ez meglesz. Létezik szerintem a győzelmi genetika, vegyük csak Luka Modricot és Neymart. Neymar az elképesztő képességei dacára is csak egy BL-győzelemnél tart, Modricnak van öt, Modric játszott vb-döntőt, Neymar nem, van Aranylabdája, Neymarnak nincs. Szóval ez a győzelmi genetika és rutin azt sugallta nekem, a horvátok nem fognak elbizonytalanodni a tizenegyespárbajban. Ez inkább metafizika, az a része a futballnak, amit nem lehet mérni, algoritmusokkal alátámasztani, mégis rendkívül fontos összetevő. Ettől is csodálatos ez a játék. A brazilokban hiába van meg az iszonyatos tudás, ez a fajta erő hiányzott belőlük.

– Nem lehet, hogy csak azon múlt, a brazilok – akikre összehasonlíthatatlanul nagyobb teher hárult, mert nem csak a 200 milliós ország, hanem az egész világ döntőbe várta őket – nehezebben viselték a nyomást, mint az esélytelenebb nyugalmával nekikészülődő horvátok?

– Csakhogy éppen azért, mert egy hatalmas futballnemzet gyermekei, kiskoruktól fogva viselik a terhet, a tét súlyát, az állandó nyomást, erről szól az életük, nekik ez természetes kellene, hogy legyen. De létezik az általad képviselt megközelítés is, szóval nagy kérdés ilyenkor, kinek könnyebb.

– Ha már a horvát siker. Azt szereted, ha minél több a meglepetés, ha a kiscsapatok messzire jutnak, vagy a minél több klasszikus, történelmi futballpárharc híve vagy? Én például rettenetesen bántam, hogy a horvátok bravúrjukkal megfosztottak minket a brazil–argentin elődöntő élményétől, ami persze nem a déli szomszéd bűne.

– Nem tudok ebben a kérdésben dönteni. A pillanat szabja meg, egy-egy villanás, egy epizód, egy meccs. Közben persze hajlok afelé, amit mondasz, és azt gondolom, az Argentína–Franciaország döntő érdekesebb lesz, mint lett volna a horvát–marokkói. Miközben olyan nagyon az sem zavart volna, ha Marokkó az egyik finalista, mert korántsem csak védekezik, illetve amikor védekezett is, innovatívan tette, bátran, a védők mertek cselezni, szellemes megoldásokkal hozták ki a labdát. Az, hogy elmaradt a brazil–argentin, nem zavart, az bántott volna, ha a döntő nem egy kiegyensúlyozott párharc.

Szombathy Pál a szaúdiak szövetségi kapitányával, Hervé Renard-ral szívesen beszélgetne (Forrás: przegladsportowy.onet.pl)

– És ha a brazilok nem szúrják el, elmondhattuk volna, hogy a vb-elődöntők, de alighanem az egész világbajnokság három legnagyobb sztárját, Messit, Neymart és Mbappét a PSG adja. Erre mondanák a grundon a csapatválasztáskor, hogy így nem ér. Ez mennyire zavar?

– Semennyire, mert így sem nyert a PSG egyszer sem BL-t. Történelmet, tapasztalatot nem lehet vásárolni, a sikernek márpedig megvan a maga képlete vagy titka. Nagyon nehéz lehet megtalálni azt az edzőt, aki képes egy ilyen kerettel bánni. A PSG-t a katari szál külön is érdekessé teszi, de hiába az anyagi fölény, nem ér a csúcsra.

– „Ki hallott már hosszúnadrágos labdarúgó-világbajnokságról? Számomra a focivébé ugyanis nyári műfaj, teraszokon terjedő, sörsátrak alatt tomboló közösségi esemény”, írtad egy másik Facebook-bejegyzésedben. Megbékéltél immár a téli vb gondolatával?

– Sok meccset nézek otthon, alapvetően a családommal, fiammal és a feleségemmel, néha édesapámmal, de az egyik este, amikor elindultam, zuhogott az eső, korom sötét volt, bőrig ázva sétáltam el a közeli pubba, s nem ehhez szoktunk, ugye. Egy dologban mégis korrigálnom kell magam. Nyári ember vagyok, nyáron születtem, ha van az évnek elviselhetetlen időszaka, az a november közepe és december közepe közti periódus, amikor már hideg, borongós az idő, sötét van, előttünk a hosszú tél; számomra ez az év legdepresszívebb időszaka. Mármost ezt alaposan feldobta a világbajnokság. Ebből a szempontból, hangulatjavítónak megérte a szokatlan időpontban rendezni.

– Azzal viszont, hogy Katar rendezhette, sosem fogsz megbékélni?

– Nem. Értem, hogy a pénz, meg hogy minden irányba terjeszkedni kell, de nem tudom, mennyit lendít a futball népszerűségén, amikor egy ilyen miniállam a házigazda. Ahogyan elnyerte a rendezést, az önmagában is felháborító, de az még nevetségesebb, hogy a válogatottak a torna előtt közvetlen kezdtek el csak tiltakozni. Amelyik ezen túl sokat agyalt, mint a német, pórul is járt. Ennek az ott is vagyok, meg nem is, tiltakozom, de nem úgy, hogy megbüntessenek érte magatartásnak nem volt sok értelme. Ha kijelentették volna, ebben nem veszünk részt, abból lett volna valódi konfliktus, de ha már elutaztak, nem így kellett volna reagálni.

– Fel lehet sorolni néhányat, mégis, mi volt a legsúlyosabb kifogásod a katari rendezéssel szemben?

– A világért sem szeretném a mi társadalmi berendezkedésünket másokra ráerőltetni, kell lenni bennünk toleranciának a más kultúrákkal, törvényekkel, szokásokkal szemben, szóval nem innen közelíteném meg, egyszerűen csak felteszem a kérdést, azon túl, hogy a futball, illetve néhány ember nagyon sok pénzhez jutott, mi indokolta, hogy ezt a világbajnokságot Katar rendezze?

– És mi indokolta vajon, hogy a FIFA-elnök Gianni Infantinót minden meccsen kötelezően megmutassa a kamera?

– Nem tetszett a torna előtti monológja sem, hogy most ő is katari. Mert oké, hogy jóban van a helyi hatalmasságokkal, meg ott van lakása, de ezt azért túltolta.

– Kvázi-vb volt tehát? Merthogy az előbb idézett bejegyzésedben ezzel a jelzővel illeted a tornát.

– A Katart övező anomáliák, a feszültség, a viták sora napirenden maradt, a pályán tapasztalható nagy drámákra azonban nem emlékszem. Fékezett habzású vébét élvezhettünk. Amúgy is létező jelenség a futballban az unalom, hogy a sablonokat amúgy magas színvonalon játszó csapatok kiszámíthatók, hogy pontosan tudjuk, mikor mi fog történni. Nincs meglepetésfaktor, amitől izgalmasabbá válhatna a játék. Ha például a magyar NB I-et nézed, az átlagmeccseken meghalsz az unalomtól, mert a rizikót minimalizáló nemzetközi sablonfutballt látsz. Keresed a játékost, aki színt vinne bele, de a vébén sem mindig találtuk meg. Ezért is tetszettek a japánok és a dél-koreaiak, mert eltértek a sablontól, ők másképp voltak fegyelmezettek. Volt bennük bátorság, lelkierő, képességük megfordítani a mérkőzéseket. A szerbek a kiesés határán táncolva úgy futballoztak, mint akiknek jó az iksz, de a spanyolok tiki-takájáért sem voltam oda. A kapusok játéka viszont nagyon tetszett, hogy mennyire megmutatkozott az utóbbi évek változása, hogy lábbal is magabiztosan be kell tudni kapcsolódniuk a játékba, ezzel szemben viszont feltűnt, sokan mennyire nem akarnak vagy tudnak kijönni, hogy a középre tett labdákat egyértelműen a védők dolga lett kifejelni, a kapusok az ötösig sem nagyon mozdulnak ki, és ha igen, akkor is mindent ütnek, ahogy azt Csank János is megfigyelte. 

– Mindezek ellenére, ha a torna résztvevői közül hármat vendégül láthatnál az egykor volt Reggeli startban, kiket hívnál meg? 

– A szaúdiak francia mestere, Hervé Renard nagyon érdekes figura, őt arról faggatnám, mi a különbség a kapitányi és a klubedzői munka közt, különös tekintettel arra, hogy amíg klubedzőként megbukott, szövetségi kapitányi karrierje sikersztori. Scaloni is érdekelne, hogy hogyan oldotta meg a tradicionális argentin problémát, nevezetesen, hogy bivalyerős a keret, mégsem képes vébén jól szerepelni. Hogyan építette fel együttesét? A harmadik viszont egy játékos lenne, a marokkói kapus Bono, vele szívesen eldiskurálnék a csapatlélektanról. 

– Rendszeresen posztoltál a világbajnokság történéseire reflektálva, korábban évekig vezettél műsort a DIGI Sporton, de honnan a futball iránti rajongás? 

– Az apámtól ered. Az 1978-as vébé az első élményem, kilencéves koromból. Szóval kora gyerekkori vonzódás, remélem, a fiamnak is át tudom adni. A feleségem is futballrajongó, talán menni fog. Apám amellett, hogy diplomás ember, futballozott, és abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a mi rendszeresen focizó baráti társaságunkban ma is a csapattársamnak tudhatom. 79 évesen. És még mindig gólokat rúg. A Fradi-drukkerség is tőle való. Gyerekként miatta kezdtem el focizni Kecskeméten, nem szerettem azonban azt a bunkó közeget, ami a nyolcvanas években ráborult a honi labdarúgásra. A fiam Kápolnásnyéken focizik, alig várja, hogy a következő edzésen is ott lehessen, és ez már egy olyan közeg, amelyikben én is szívesen játszanék.

– És miért épp Olaszország és az AS Roma a nagy kedvenc?

– 1982-ben még utáltam a színészkedő olaszokat, ahogy négy évvel korábban az argentinokat is, a hollandokért rajongtam akkor. Az 1974-es és 1978-as holland válogatott az iskolapéldája annak, amikor a másodikat sokkal inkább megjegyzed, mint az elsőt. Francesco Tottin keresztül vezetett az út az olaszokhoz. Az ország kultúráját, történelmét, klímáját amúgy is imádtam, de Totti miatt, akinek zsenialitása mellett a klubhűsége is megfogott, a válogatott ugyancsak a kedvencem lett. A Roma szintén. Fradi-szurkoló vagyok és Roma-szimpatizáns, ez így pontos.

– Még egy játék a végére. Katarban újra csak képet kaphattunk a nemzetközi erőviszonyokról, szóval csak hogy négy év múlva számonkérhessünk: ha meg kellene tippelned a 2026-os világbajnokság két döntősét, mit mondanál?

– Az a kérdés, melyik nemzet bír olyan fiatal generációval, amelyik akkor kitűnhet. Szerintem a franciák ereje megmarad, a dominanciájuk tartós. Brazília lehet talán akkor a kihívó. De ami lényegesebb: egyre közelebb leszünk a remélt magyar–olasz fináléhoz…

Kiemelt kép: 24.hu