Mi a baj Kínával?

Az elmúlt néhány év nem szólt másról a kínai klubok számára, minthogy ki tud nagyobb nevet igazolni, emellé pedig „plusz pontot” ért, ha közel a legjobb éveiben járt az adott játékos, de a minimum az volt, hogy legalább 30 év alatti legyen. Ehhez a szűk körhöz tartozott anno az olasz Graziano Pelle, a belga Axel Witsel vagy éppen a brazil izomkolosszus, Hulk is.

MINDEN CSAPATBA EGY VILÁGSZTÁR

A kínaiak terve ezekkel a sztárigazolásokkal a helyi futballrajongók megszólítása volt, a stadionok kihasználtságának és az átlagnézőszámok növelése mellett először az ázsiai piacot szerették volna meghódítani az európai mellett. A számításaik azonban hibásak voltak.

Miután feltöltötték a kereteket a nagynevű játékosokkal, úgy gondolták, hogy nyitott lesz a piac a CSL közvetítési jogaiért, a piackutatással és felmérésekkel (ha végeztek egyáltalán ilyet) viszont valahol nagyon mellé lőttek.

A térség két nagyágyúja, a Koreai Köztársaság és Japán köszönték szépen, jól meg voltak (és vannak) a saját, remekül működő bajnokságaikkal, a nemzetközileg is sikeres klubcsapataikkal és a világeseményeken is többnyire helyt álló válogatottjaikkal. Európa pedig egyértelmű választ adott: totális érdektelenség és megvetés érkezett a kontinensről a Kínába igazoló játékosok és az egész bajnokság iránt.

None

Pedig öt éve a kínaiak nem kisebb célt tűztek ki 2050-re, mint azt, hogy világbajnokságot nyernek Ázsia legjobbjaként. A terv meglehetősen bátor volt: Kína történelme során egyetlen alkalommal, 2002-ben járt világbajnokságon, ha pedig senki nem emlékszik rájuk, az nem csoda, miután három vereséggel, kilenc kapott és nulla szerzett góllal távoztak Dél-Koreából. Hibáztatni nem lehet őket, hiszen a későbbi győztes Brazíliával és a bronzérmes Törökországgal voltak egy csoportban.

Azért, hogy a csúfos vb-szereplést egy jobb teljesítménnyel feledtessék évek múlva, komoly infrastrukturális fejlesztésekbe kezdtek, aminek értelmében 2020-ig 20 000 futballra specializálódott iskolát építenek, 70 000 új futballpálya mellett. Ettől legalább 30 millió iskolás korú igazolt labdarúgót reméltek.

TOTÁLIS FEJETLENSÉG

Noha bizonyos adatok szerint a fent említett célokat nemcsak elérte Kína, de bőven túl is szárnyalta, mégsem lehet elégedett a helyi szövetség. Miután fenntarthatatlanná vált a mérhetetlen pénzköltés és légiósáradat, 2018-ban merész döntést hozott a szövetség:

Ugyanannyi külföldi lehet egyszerre a pályán, mint ahány U23-as korú, kínai játékos.

Mindezt tetézte az a szabály is, amely meghatározta a külföldi légiósok számát a csapatokban, a hab a tortán azonban az időzítés volt: az átigazolási időszak felén ekkor már túl voltak a klubok. Ez nem csak a legjobbnak tartott kezdőcsapatok összeállítását akadályozta meg, de a már szinte kész kereteket is teljesen át kellett alakítaniuk a kluboknak.

A Shandong Luneng 2020 decemberében a kupagyőzelmet követően (Fotó: news.cgtn.com)

2020 decemberében ismét módosítottak: az első két osztályban többé nem szerepelhetnek a szponzorok a klubok neveiben, címereiben, ezzel újabb anyagi csapást mértek a nem túl jó helyzetben lévő egyesületekre. Ennek ékes példája a Kádár Tamást és Marouane Fellainit is a soraiban tudó kínai kupagyőztes Shandong Luneng, amelyet az ázsiai szövetség pénzügyi okok miatt kizárt a Bajnokok Ligájából.

Az áprilisban kezdődő bajnoki szezonra megszüntették a szabad pénzköltést és mindenféle átmeneti időszak nélkül, fizetési sapkát vezettek be, ismét kellemetlen helyzetbe hozva ezzel klubokat. A külföldi labdarúgókra 3,3 millió dollárt költhet maximum egy csapat, miközben a Shanghaiban futballozó brazil Oscar legjobban fizetett játékosként 27 milliót tehetett zsebre egy év alatt, de a 2019-ben 29 találattal gólkirályi címet begyűjtő izraeli Eran Zahavi is tízmillió dollárt kapott, amivel toronymagasan a legjobban kereső izraeli sportoló lett. Meghatározták a klubok éves költségvetését is, ennek értelmében nem költhetnek többet 1,1 milliárd jüannál és ennek az összegnek csak a 60%-át fordíthatják fizetésekre.

HIÁNYZÓ FUTBALLKULTÚRA

Minden jószándékú szabályozás ellenére nem árt tisztában lenni a kínai nép és a sport, azon belül is a labdarúgás különös és felületes kapcsolatával. A már fentebb is említett téves döntések mögött a legegyszerűbb ok mégis egyszerű:

Kína nem szereti a futballt, főleg nem a helyi bajnokságot.

A térség futballnagyhatalmaival összehasonlítva, a kínai bajnokság csak a harmadik helyet foglalja el Kelet-Ázsiában a klubversenyek között, köszönhetően az évek óta az országba érkező külföldi játékosoknak. Most, hogy ők a pénzcsap elzárása miatt elmennek a kommunista országból, itt az ideje a minőségi szinten fejleszteni az utánpótlást, ahogy Japánban és a Koreai Köztársaságban is teszik.

A Beijing Guoan szurkolói meccs közben (Fotó: roadsandkingdoms.com)

A három országban hasonló módon élnek az emberek, megpróbálnak komoly karriert építeni a versenyszférában és a sok munka-kevés pihenés ritmusban alig jut idejük a szórakozásra. De amíg Japánban és Dél-Koreában társadalmilag is elfogadott a profi sportkarrier, ez Kínára nem teljesen igaz.

Hiába a rengeteg utánpótlásközpont, akadémia, ha a szülők inkább a gyerekek taníttatását részesítik előnyben ahelyett, hogy sportolásra biztatnák őket.

Ezen különösen nem segít az sem, hogy nincs meg bennük az a fanatizmus egy-egy csapat iránt, amit Európában vagy Dél-Amerikában megszokhattunk. Nem élik a mindennapjaikat kedvenceikkel, sokakat csak a Bajnokok Ligája vagy a nagyobb európai bajnokságok csillogása és marketingje vonzza a tv-k, monitorok és kijelzők elé, a 90 perc után viszont elfelejtik az eseményt, nem beszélik ki egymás között egy-két sör mellett a meccseket, és nem téma a hétköznapokban a munkahelyeken a futball.

Pedig, ha van olyan ország a 21. században, amelyben óriási, kiaknázatlan potenciál van a labdarúgást illetően, az pont Kína, de mindez hiába, ha nincs hozzáértő szakember, aki felvirágoztathatná a világ legnépesebb országának futballját.

Kiemelt Fotó: Getty Images

Kapcsolódó cikkek:

[su_posts template="templates/list-loop.php" posts_per_page="5" tax_term="733" offset="1" order="desc"]