„Mi azt mondtuk a korábbi generációkra, szögletes labdával játszottak, de akkor mi milyennel? Lufival?” – interjú Kovács Kálmánnal

– Amikor középiskolás voltam, tornaórán mindig röplabdáztunk, mert a testnevelő tanárom röpis volt. A XVII. kerületi Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolában és Gimnáziumban ezek alapján akkor mindig foci van?

– A legritkább esetben. A gyerekek persze örülnének, ha bedobnék közéjük egy labdát, csak úgy a lányok sétálgatnának, a fiúk közül a legügyesebb 200-300-szor érne labdába, a kevésbé ügyes kétszer-háromszor, úgy pedig nem fejleszteném őket. Szóval nem egy focilabda kéne, hanem 15-20, meg egy program a tanításához. A kosárlabdához például megvan a komplett program, annak a tanításakor a gyerekek el is végzik a labdavezetést, az előkészítő mozgást, a kosárra dobást, passzolnak alsóval, felsővel, ha lenne hasonló tanterv a futballban is – és a válogatott sikere egyebek mellett erre is jól szolgálna –, rendbe lehetne tenni az iskolai labdarúgást.

– Miért nem alkotja meg azt a programot?

– Az alsós focit visszük, de 12 évfolyamra elkészíteni az edzésanyagot nem kis meló, nem is egyemberes feladat, amúgy meg az MLSZ-nek van edzésanyaga, meglenne a szakmai tudása, felkészültsége ahhoz, hogy széles körben elhintse a programot. Ehhez azonban kellene egy központi akarat. Létezik persze a Bozsik intézményi program, heti két foglalkozást tartunk is a tanulóknak annak keretében, de jó lenne előrelépni, úgy például, hogy a szövetség biztosítaná a tanároknak a gyakorlatsorokat. Az úgynevezett grundfoci programmal egyébként próbálkoztam a szövetségben. Lakótelepen nőttem fel, arról szólt volna, hogy a telepen az aszfalton, a dühöngőben a nyári szünetben heti három-négy edzést tartunk a gyerekeknek, ha másért nem, hogy lekössük őket. Nem kellene hozzá még csak különösebb infrastruktúra sem, de nem valósult meg, illetve ezzel a névvel futott egy egész más típusú program, ám ahhoz az MLSZ-nek súlyos milliókért kellett pályákat bérelnie.

– Nyilván örök szerelem a futball, szóval tökéletesen kielégíti a tanári munka, vagy örömmel venne részt tevékenyebben a magyar labdarúgásban?

– Különösebben mélyen valóban nem vagyok már benne, azért sem, mert nagyon szeretek testnevelő lenni, a számomra kedves közegben dolgozni. Morogni is szeretek, de amíg a sport mellett maradhatok, pozitív környezetben, ott, ahova tartozónak érzem magam, jól vagyok. Nincs is hiányérzetem. Csak néha…

– És ez a szeretet, valamint hivatástudat elég ahhoz, hogy minden ősszel boldogan vágjon neki az új tanévnek?

– Tökéletesen. Augusztusban már hiányzik, hogy tornaórát tartsák, jóllehet május végén várni szoktam az év végét.

– 58 évesen, ezzel a játékosmúlttal, a légiósévekkel megtehetné amúgy, hogy nem dolgozik, csak él bele a világba?

– Lehet, hogy kitartana a pénzem, de nem szívesen kockáztatnám meg. És tényleg szeretem, amit csinálok. Nem tudnék egész nap a Netflixen lógni, és ha szívesen is utazgatok, szívesen is jövök haza. Örömmel tartok órát, kihívásnak tekintem, az pláne jó dolog, hogy a sporton keresztül nevelhetsz embereket. Az Ikarusban tehetséggondozással foglalkozom, látom, mennyi a tehetség, azt pedig tudom, milyen rögös út a futball. Ezt én is berúgnám, halljuk a drukkerektől sokszor, én viszont nagyon jól tudom, hogy nem olyan könnyű a helyzetet gólra váltani, hogy mennyi minden kell ahhoz, hogy sikerüljön. Arról nem is szólva, milyen kevesen jutnak el addig, hogy helyzetbe kerüljenek, ezért aztán legalább annyira fontos, milyen embereket nevelünk.

Menottit megkérdezték egykor, hogy sikerült Maradonából ekkora klasszist faragni, ő azt felelte, neki mindössze az volt a dolga, hogy ne csessze el. Maradona tehetsége a szülei érdeme, akik összehozták. A tehetséget mindössze segíteni kell, tette hozzá. Mi is azt próbáljuk.

– Franciaországban találni jó néhány tehetséget. Az sosem volt opció, hogy a kinti tapasztalatait, múltját, ismeretségi körét kihasználva ott dolgozzon?

– Franciaországban is számos egykori futballista igyekszik a futballban maradni, ők pedig alighanem előnyt élveznek. Kint mindig külföldi maradsz. Sok minden nagyon jó külföldön, én azonban itthon érzem magam otthon.

– Pedig ott biztos magasabb fizetésért taníthatna…

– Az mondjuk biztos.

– De ha nagyon kapacitálta volna, kaphatott volna munkát a francia futballban?

– Valószínűleg fel lehetett volna építeni valamiféle karriert. Évekkel ezelőtt találkoztam auxerre-i edzőmmel, Guy Roux-val, amikor mindketten szakkommentátorként dolgoztunk, én az RTL Klub alkalmazásában. Ő nyilván az a szaktekintély, aki egykor segíthetett volna, ha vannak ilyesfajta terveim. Ettől még biztos rögös út lett volna. Itthon fejeztem be a futballkarrierem, az edzőit is itt kezdtem el, Tornyi Barnabás segítőjeként. A másik pályaedző Leskó Zoli jegyezte meg akkor, ha nem adja be a jelentkezését a TF szakedzőire, soha nem lesz főiskolai végzettsége, vele tartottam, aztán másoddiplomás képzésben a testnevelő tanárit is elvégeztem, ami egy egészen új dimenziót nyitott meg. Érdekes, hogy amikor elindult a Honvédnál az akadémiai képzés, beadtam a jelentkezésem utánpótlásedzőnek, de azt a választ kaptam, hogy túlképzett vagyok. Arról meg nagyon jól tudjuk, mit jelent: hogy nincs rád szükség.

– Pedig ezzel a névvel, a ragyogó játékosmúlttal nyilván betölthetne valami igazán felelősségteljes posztot is a magyar labdarúgásban, még sincs így. Azért, mert soha nem is nagyon akarta, hiányzott önből az ambíció, vagy csak sosem volt elég törtető?

– Egyszer fordult elő, hogy közel kerültem a tűzhöz, amikor a szövetségben bekerültem egy szakmai bizottságba. Épp az iskolai futballt bízták volna rám, egy poénom azonban kiverte a biztosítékot. Akkor történt, amikor George F. Hemingway a kispesti szerepvállalása elején az áldatlan Bozsik-stadionbeli állapotokat demonstrálva megjegyezte, a Honvéd pályán látott életében először patkányt. Én meg az évtizedes rivalizálásra gondolva, amibe mindig belefért a másik zrikálása, azt nyilatkoztam, biztos akkor látta, amikor Fradi-meccsre ment. Nekem belefért a poén, sokaknak nem. Nekem el kell fogadnom, ha engem cigányoznak, de egy élesebb poént nem engedhetek meg.

Megtanultam, hogy felelősséggel tartozom a szavaimért, hogy azoknak súlyuk van, megfizettem a tanulópénzt. Lehet, drága volt, de az is megfogalmazódott akkor bennem, ha ennek a közegnek ez sok, ha ott ez ekkora botrányt kavar, nem biztos, hogy az az én közegem.

– De a pályaedzői létet élvezte?

– Nagyon. Én akkor úgy gondoltam, egy nap vezetőedző leszek. Sok feladatot bíztak rám, szerettem csinálni. Bognár Gyuri segítőjeként is, aki érezhetően megbízott bennem, hagyott dolgozni. Fontos, hogy együtt tudjon gondolkodni egy stáb, az szintén, hogy lehessen vitatkozni is benne.

– Nem hiányzik?

– Mindhárom számomra nagyon fontos dolog hiányzik egy kicsit: a Honvéd, a futball, az edzősködés. De azt nem állíthatom, hogy velem más lenne, hogy velem biztos nem esett volna ki a Honvéd. Pedig kívülről könnyű lenne azt hajtogatni, velem mennyivel jobban menne, csakhogy ez korántsem biztos. Az igaz, hogy én legalább mindig felálltam, ha valami nem működött, vagy ha úgy éreztem, az a helyes lépés. Lehet, olykor megvárhattam volna, míg kirúgnak, mint a szerencsétlen beszólásomkor, én azonban a lemondásommal igyekeztem megkönnyíteni a döntést. El is fogadták.

– Mit érez manapság, amikor szeretett klubja, a Honvéd az NB II-ben is kínlódik?

– Sajnos ez a realitás. A Honvéd kapcsán is alternatív véleményen vagyok. Először is, azt látom, két klub van Kispesten, az MFA és a felnőtt Budapest Honvéd. Mintha különvált volna a kettő, ami nem jó. Kilencéves koromban, amikor elkezdtem Kispesten futballozni, meg kellett tanulnunk a Honvéd-indulót, de hogy a mai akadémisták nem tudják, az nagyon valószínű, és ezt fájlalom. Egy klub mindig több, mint 11 játékos a gyepen, most mintha az identitását keresné a Honvéd. Annak persze mindig a része lesz Puskás és Bozsik, de én – és ez sokaknak nem fog tetszeni – tisztelegve Öcsi bácsi történelmi személyisége, nagysága előtt, azt gondolom, lehetne Bozsik József felé nyitni, aki az intelligenciájával tűnt ki mindig, Puskás meg inkább az őstehetségével. Amióta Felcsúton is van egy Puskás-csapat, amúgy is van ennek egy áthallása, politikai vetülete. Nem győzöm hangsúlyozni, Puskás mindig a kispesti örökség része marad, de lehetne eközben a Bozsik-vonalat is erősíteni, azon túl is, hogy a stadion névadója.

– Nem csak az Aranycsapat idején, az 1980-as években is a fénykorát élte a Honvéd, 1984 és 1989 között ötször lett bajnok a lehetséges hatból, csakhogy az a bivalyerősnek gondolt csapat a nemzetközi porondon nem jutott semmire. Miért nem? Jóllehet nem mindig a legnagyobbak jöttek szembe, a Grasshopper-Club, a Bröndby vagy a Celtic ellen is búcsúzott.

– Azért nem sikerült eredményesnek lenni, mert a magyar bajnokság már akkor sem készített fel a nemzetközi szintre. Lehetne persze a Panathinaikosz elleni csehszlovák bíróról mesélni, akinek a játékvezetésével a hazai 5–2 után 5–1-re kaptunk ki Athénban, akkor az UEFA-kupában speciel, de az az igazság, hogy nem voltunk elég jók. A futball megítélése addigra idehaza kezdett eléggé megromlani, ami a játékosok számán is érződött. Tichyék idejében még a C válogatott is igen erős volt, az én koromban már maximum az első sor jelentett minőséget. Az is a baj egyébként a magyar focival, hogy sosem értékeljük reálisan. Vagy nagyon fölé lőjük, vagy alá. 1986-ban sem kellett volna mindenkit elzavarni, csak változtatni azon, ami nem működik. El kéne már fogadni, hogy a vereség, a kudarc a futball velejárója, és a helyén kezelni. Egy példa: az Auxerre rendre kiesett a nemzetközi kupák első körében, egy ízben a Dinamo Zagreb ellen kellett előselejteznünk. A Dinamo 1–0-ra nyert Auxerre-ben, a visszavágó előtti utolsó edzésen a kaput nem találtuk el, ehhez képest a gyúrópadon minden játékos arról beszélt, hogyan fogjuk megverni őket másnap. Hagyjatok már, mondtam, hát az edzésen sem találjuk el a kaput. Erre mi történt? 3–1-re nyertünk. Senkinek rajtam kívül meg se fordult a fejében, hogy kikaphatunk. Más közegből jöttem, nekem ezt a gondolkodásmódot, mentalitást kellett mielőbb elsajátítanom. Nekünk addig mindig elnézést kellett kérni egy-egy vereség után, ők viszont teljes magabiztossággal gondolták azt, majd kijavítják. 500 000 dollárért vett meg amúgy az Auxerre, egy német csapatot megelőzve. Egy évvel korábban egymilliót ajánlott a Toulon, ahova Bognár Gyuri igazolt akkor, de nem engedtek el, egy év múltán, a megállapodásom lejártakor igen. Nem volt akkor még Bosman-szabály, a lejárt szerződésű labdarúgó után is fizetni kellett. De az igazán érdekes az volt, hogy a megegyezés előtt eljöttek a lakásomra beszélgetni, hogy megtudják, milyen a személyiségem. Az emberi oldal sokkal többet nyomott a latban. Ma is ugyanez a helyzet: tehetség sok van, azt kell felismerni, ki az, aki minden szempontból illik a csapatba, a közösségbe. Ez persze a megérzéseken is múlik. Guy Roux abban is nagy volt: hiába volt meg a fix csapata, sokszor cserélt váratlanul egy-egy embert a következő meccsre, mert azt érezte, jobbak lehetnek tőle. S szinte mindig bejött a húzása. Ezért lehetett persze több, mint 40 évig az Auxerre edzője.

– Az elárulható, hányszorosát kapta kint a kispesti fizetésének?

– A sokszorosát. Azért nem tudom pontosan megmondani, mert nem emlékszem a honvédos béremre. Elárulom a franciaországi fizetésem: 500 000 forintnak felelt meg bruttóban. Tényleg nem emlékszem a hazai keresetemre, de úgy a 15-szörösét kaphattam Auxerre-ben. De hát éppen ezért mentem ki, a visszautasíthatatlan ajánlat miatt. Amúgy életem végéig a Honvédban futballoztam volna, elvégre az volt a gyerekkori álmom. Nem is a válogatottról álmodoztam, hanem a Honvédról, hogy egy nap a felnőtt csapatában játszom.

(Forrás: magyarfutball.hu)

– Nagyon más világba csöppent?

– Vérprofi világba. Megint egy példa: fél évvel az odaigazolásom után áthívtam néhány csapattársamat vacsorára, gondolom pörköltöt készítettem. Jöttek sorban, valaki a feleségével, más nélküle, de mind gyalog. Kérdeztem, miért nem álltok be hozzám, elég nagy a kert. Azt nem lehet, válaszolták, mert még meglátja az autókat a mester, és azt gondolja, klikkesedünk… Mindenre figyeltek arrafelé. Inkább csapattársak voltunk egyébként, és nem barátok, ettől még az Auxerre volt az egyik legcsaládiasabb hangulatú klubom.

– A ma már 85 esztendős, az Auxerre-t 44 éven át irányító Guy Roux pedig az egyik leghíresebb edzője.

– Sok mindenre felkészített minket, arra is, milyen autót vegyünk. Amikor az egyik játékostársam autóvásárlásra készült, azt tanácsolta: „Idefigyelj, egy Peugeot-t vagy Renault-t bármilyen extrával felspécizhetsz, de nehogy BMW-t vagy hasonló luxusjárgányt vegyél, mert elég, ha egyszer meglátja az adóhivatal, és sokkal jobban elkezd turkálni a zsebedben”. Szakmailag is ugyanilyen tudatos volt. Három évig futballoztam nála, mindig tudtam, mi a program kedd délelőtt, szerdán, csütörtökön. Amikor abbahagytam, megkérdeztem tőle, mester, miért van az, hogy az egyes napokon mindig ugyanazt csináltuk? „Idefigyelj”, felelte. „Nem a játékos fejét kell terhelni, azt kell elérni, hogy egyre jobb legyen abban, amit tud.” Így fejlődhet, így lesz egyre jobb. Nálunk azt várják el, az edző mondja meg, hogyan rúgjon gólt a játékos, de az a futballista dolga. Hogy jól oldd meg azokat a szituációkat, amelyekre az edző felkészít.

– Szerette önt?

– Azt hiszem, igen. Utólag ezt mondta legalábbis. De hát ha ő nem bírt valakit, az egy hétig nem lehetett meg a csapatban. Olyan is előfordult, hogy valakit egy ideig kedvelt, aztán nem. Olyankor annak mennie kellett. Ma már nem tartjuk a kapcsolatot, vagy négy éve nem beszéltem vele. Az egyik fiam dolgozott kint a klubban, a VIP-szolgáltatást vitte.

– Önt is biztos be tudta volna valahova protezsálni.

– Lehet. Amúgy is más ott a futballisták megítélése. Egyszer épp a fiamat vittem ki autóval, úgy döntöttünk, nem állunk meg éjszakára sehol, így egy nappal korábban érkeztünk meg, a szállodai szobánkat viszont csak másnaptól foglalták le nekünk. Nincs szobánk, sajnálkozott a recepciós. Aztán amikor rápillantott az igazolványomra, felkiáltott: „Á, Kovác. A lengyel középhátvéd.” Mondtam neki, nem lengyel, hanem magyar, és nem középhátvéd, hanem csatár, de az, hogy egy korábbi Auxerre-futballista állt vele szemben, annyit tett, hogy lett szobánk.

– Említette a magyar válogatott egykori erejét, hogy a C csapat is igen acélos lett volna. Nos, a francia válogatott a 2000-es évektől minimum három egyenrangú sort tudott volna kiállítani. Mitől lett ennyire izmos a futballja?

– Akkor indult el az akadémiai rendszer, amikor kint játszottam. Az Auxerre akadémiáján körbe is vezettek. Nagyon jól megfizethetik itt a takarítókat, gondoltam magamban, mert ragyog a rendtől, a takarók az élükre vannak hajtva. Kiderült, az akadémisták reszortja az is. Puritán viszonyok és fegyelem uralkodott. Erről is mesélt egyébként Roux. Hogy amikor feljutottak az első osztályba, az elnökkel leültek beszélgetni a hogyan továbbról. Azon tanakodtak, vegyenek egy jó nevű tízest, vagy a területet vegyék meg a stadion mögött, és alapítsanak akadémiát. Nem akarták egymást befolyásolni, úgy döntöttek, leírják a választ. Nyilvánvaló ugye, mit írtak a papírra. Roux már akkor sem csak edzőként, inkább menedzserszemlélettel gondolkodott, azt nézte, miből profitálhat a jövőben a klub.

Az infrastruktúra Magyarországon nagyon szépen fejlődött az utóbbi időben, de a labdarúgásunkat hosszútávon pozitívan befolyásoló döntést senki nem hozott.

– Kylian Mbappé a francia futball legbecsesebb kincse. Mit gondol, már korábban el kellett volna hagynia a francia ligát?

– Nem tudom, ezt neki kell mérlegelnie. Ha valóban a Real Madridba megy, biztos jó pont lesz neki, hogy a PSG-vel kiejtették a Barcelonát. Nálam jobb, mint Haaland, de hogy mindenkinél jobb lesz-e vele a Real, azt nem tudom.

– Ha az egyik oldalról Mbappé, a másikról Vinícius Júnior, mélységből pedig Bellingham szolgálná önt ki, hány gólt rúgna egy évben?

– Még azért kikérnék egy steaket is… Az lehet, hogy pompásan kiszolgálnának, de félő, nem érnék oda a kapu elé. A mai futball összehasonlíthatatlanul gyorsabb, mint az én időmben volt. Az sem véletlen, hogy Ronaldo 39 évesen, Messi közel a 37-hez ilyen szinten teljesít, ehhez elképesztően fejlett orvosi háttér szükségeltetik. Régen ez elképzelhetetlen lett volna. Két hónapja két héten keresztül napi három kilométert futottam a tanítványokkal, azóta fáj a térdem. Szerintem Messinek és Ronaldónak nem fog.

– Mégis, mit tartott a legnagyobb erényének?

– Addig tudtam viszonylag magas szinten focizni, amíg megőriztem a dinamikám, a robbanékonyságom. Tököli Attilának volt később hasonló a játékstílusa, olyan helyeket keresett a pályán, ami nem mindenkinek természetes, rendre váratlan megoldásokkal jelentkezett. A fizikai adottságaim nem számítottak éppen a legkiválóbbnak, mégis akadt idény, amikor én fejeltem a legtöbb gólt. Érkezni tudtam. Amikor felkerültem a felnőttbe, Kozma Misinek magyarázta a pályaedzőnk, hogyan kell érkezni. Hagyd már ezt, felelte, amíg ösztönből csináltam, rugdostam a gólokat, amióta tudatosan próbálom, nem találkozom a labdával. Én is ösztönösen futballoztam, grundfocit játszottam, számos kortársammal egyetemben. A maiak mások, de csodálom őket, amilyen képzettek, amilyen tiszták a labdaérintéseik. Mi azt mondtuk a korábbi generációkra, szögletes labdával játszottak, de akkor mi milyennel? Lufival?

(Forrás: mlsz.hu)

– A mai magyar válogatott jó néhány tagja ugyancsak remekül kezeli a labdát. Miben látja a nemzeti csapat erejét? És ennyivel az Európa-bajnokság előtt nyilván megkerülhetetlen kérdés az is, mire mehet Németország, Svájc és Skócia társaságában.

– A legfőbb ereje a csapategység, valamint Marco Rossi, mert úgy fest, amihez ő nyúl, az működik. A legapróbb részleteket is nagyon jól érzi. Ő a magyar válogatott Guy Roux-ja. Szoboszlai Dominik sikerének is nagyon örülök, láttam is már tőle néhány igazán jó meccset. És ez nem gonoszkodás. Nagyszerűen menedzselik, nekünk ez egykor nem adatott meg. Ami az esélyeket illeti, szerintem a második hely a csoportban reális. Ebből a csoportból szerintem ötből háromszor viszonylag magabiztosan továbbjutnánk, egyszer neccesen, egyszer meg kiesnénk, de a futballban az a szép, hogy sosem tudhatod, a 80 vagy a 20 százalék jön be. El kell fogadni, hogy a 20 százalék is benne van a pakliban. Az mindenesetre megnyugvás nekem, hogy Svájc is kint van…

Kiemelt fotó: unisport.hu