Mi ennyire vonzó a nemsikerültségben? – Lila csík, fehér csík (könyvajánló)

Amikor meg akarjuk határozni a futball jelentőségét, legtöbbször csupán a két szélsőségben tudunk gondolkodni. Gyakran halljuk, hogy több az életnél, a kívülállók viszont szeretik egyszerű játéknak titulálni. Azonban érezzük, hogy egyik megfejtés sem áll igazán közel a valósághoz. Mert a foci egy ember életének egyetlen aspektusa, aminél számtalan fontosabb dolog van. Ugyanakkor az is biztos, hogy nem holmi játékról van szó: személyiségünk immanens része, emberi kapcsolatok bölcsője, olyasvalami, amin keresztül végig tudjuk követni saját fejlődésünket. Ilyesmire vállalkozott Egressy Zoltán Lila csík, fehér csík című regénye is, ami eredetileg 2015-ben jelent meg, idén pedig új kiadásban látott ismét napvilágot.

Törőcsik András nevét valószínűleg azok is ismerik, akik egy meccset sem láttak életükben, a szurkolók pedig tragikus sorsát is végigkövethették. A sportág hazai történetének egyik legemblematikusabb játékosa, aki sohasem tudta elérni azokat a célokat, amikhez egyébként minden adottsága meglett volna. Egressy szerint azonban épp ezért tökéletes hős számunka. A magyar népléleknek ugyanis olyan ígéretre van szüksége, amiből sosem lesz valóság, ami elvisz minket a siker kapujáig, de abbéli bizonyosságunkban is megerősít, hogy a kánaán nagyon messze van.

A Lila csík, fehér csík emlékekből építkező, töredékes szerkezete két fő szálat jelöl ki. Egyrészt megismerjük Törőcsik karrierjét. Látjuk a kezdeteket, hiszen már rögtön a BVSC-ben egyértelművé vált, hogy kivételes tehetségről van szó. Ezt követően jött az újpesti időszak a maga mélységeivel és magasságaival, végül pedig egy-egy éves kitérők Montpellier-ben, a Volánban, illetve az MTK-ban.

A fordulópontok azonban a lila-fehér időszakban következtek Törő életében. A legtöbbeknek talán az 1978-as világbajnokság jut eszébe elsőként, amikor is Törőcsiket kiállították az Argentína elleni mérkőzésen. A világ igazságtalansága, gondolta akkor a legtöbb szurkoló, köztük Egressy is, Törőcsik levonulásában pedig mintha több lenne az egyszerű csalódottságnál.

„Nem először állítják ki pályafutása során, nem is utoljára, de ez más, mint a többi, ebben a levonulásban benne van a személyisége, a sorsa, a szeretnivalósága és a keserű ízű csalódottság is, amit rendszeresen okoz”

– írja Egressy.

Ekkor azonban még csak 23 éves volt a klasszis csatár, innen még lehetett volna visszaút, azonban mint tudjuk, hamar szertefoszlott minden remény. Egy évvel később ugyanis jött a tragikus autóbaleset. Törőcsik egy zalaegerszegi mérkőzésről nem a csapatbusszal, hanem egy barátja autójával indult haza, miközben éjszaka igen veszélyesek voltak az utak. A szerzőnek igaza van abban, hogy ez is egy sokatmondó eseménysor, mert egyszerre jelenik meg benne a személyes felelősség és a közeg hozzáállása. Természetesen maga Törőcsik hozta meg a döntést, de volt egy klub, egy közösség, ami ezt engedte neki, pedig a körülményeket mindenki ismerte.

Egressy szerint pontosan ezen kettőség miatt nehéz értékelni Törőcsik pályafutását, mert bár a végső döntés minden esetben az egyéné volt (az is igaz ugyanakkor, hogy a regény egy bizonyos pontján a számmisztikával, még ha kicsit ironikusan is, de felvetődik az eleve elrendeltség kérdése), a közeg sem tudta kezelni az ilyesfajta zsenialitást. A meglévő jellemhibákra igencsak ráerősített, hogy mindig volt valaki, aki a fizette a legendás játékos következő italát.

A Lila csík, fehér csík mindemellett arról is szól, hogy felnőttként hogyan reflektálunk a saját gyerekkori rajongásainkra, mit árul el rólunk csodálatunk tárgya. Mert túl egyszerű – ugyanakkor kétségtelenül helytálló – magyarázat lenne az, hogy Törő valami olyasmit testesített meg, ami a magyarok számára öröktől fogva vonzó, Egressy ennél közelebb megy a saját viszonyulásához, és reflektál annak bizonyos szakaszaira. Például arra, hogy sokáig miért nem akart találkozni vele. Egy találkozás után ugyanis Törő már nem ikon lett volna számára, hanem hús-vér ember, akinek a hibáival is szembesülni kell.

De hasonlóan önreflexív az a szakasz is, amikor a szerző felidézi saját korábbi cikkét, ami egy közeli barát véleménye szerint az egyetlen olyan írás volt, ami Törőcsikről szólt és tetszett is az alanynak.

„Mennyi védekezés van ebben az első bekezdésben, mennyi indokolatlan félelem a pátosztól, nehogy úgy tűnjön, túl komoly a dolog…”

– fogalmaz saját munkájával kapcsolatban a szerző, ez alapján pedig joggal gondolhatjuk, hogy még felnőttként sem múlik a rajongás. Végül azonban el kell jutni az egészségesebb viszonyulásig.

„Csak tudatosodjon, aminek tudatosodnia kell, szeressem nyugodtan, a gyermekkorom, de ő már nem az, aki volt.”

Egressy regényének célja a mítosz lebontása, személyes és társadalmi szinten egyaránt. Ennek jelentőségét pedig nem lehet eléggé hangsúlyozni, ugyanis nagyon sokat elmond a közbeszéd állapotáról, hogy hogyan vagyunk képesek viszonyulni saját legendáinkhoz. Az ő történeteik feldolgozása pedig kulcsfontosságú abból a szempontból, hogy ne kövessük el újra és újra ugyanazokat a hibákat.

Törőcsik Andrásról nemrégiben a Felfelé Zuhanás című, magyar ikonok sorstragédiájával foglalkozó sorozatban is készült adás, amelyben többek között Egressy Zoltán is megszólalt.