Mi lesz veled, Chelsea? Békíthetetlen ellentét feszül a tulajdonosok közt, egyik vásárolná ki a másikat
Nemcsak hogy a szurkolók szimpátiáját nem sikerült kivívniuk a Chelsea tulajdonosainak, egymáséra sem tartanak immár igényt. Két év kellett csupán ahhoz, hogy az amerikai társgórék hajba kapjanak, s immár a másik nélkül boldogulnának – felvásárolva annak részesedését. Szóval nem elég, hogy (már megint) új a csapat, (már megint) új az edző, hogy a drukkerek türelme fogytán, vezetői szinten is áll a bál.
Nehéz volna mintaszerűen működő klubnak titulálni a Chelsea-t – az elmúlt két év játékospolitikája, a kilincset egymásnak adogató edzők, és az egyre-másra cserélődő vezetők alapján legalábbis bizonyosan nem az. Inkább jellemzi a káosz a kétszeres BL-győztest, immár pedig újabb problémák ütötték fel a fejüket, tán minden eddiginél nagyobbak: a fővárosi egyletet 2,3 milliárd fontért megkaparintó amerikai tulajdonosok közt békíthetetlennek tűnő ellentét feszül, egyik vásárolná ki a másikat – mindössze bő két évvel azután, hogy elindították a projektet. Ezalatt elköltöttek új játékosokra 1,2 milliárd fontot, igaz, a sajátjaik eladásából meg 500 milliót kasszíroztak. Szédítő tempóban igyekeztek új alapokra helyezni a klubot, sikerült, kérdés, mennyire stabil a váz.
Az amerikai tulajdonospáros két tagja a Clearlake Capital (annak társalapítója a nyíltszíni szereplést felvállaló Behdad Eghbali) és Todd Boehly. A The Athletic értesülései szerint Boehly reparálhatatlannak véli a félrement kapcsolatot, és mindkét fél azt tanulmányozza, hogyan tudna a másik nélkül boldogulni (állítólag nem is beszélnek már egymással). Egész pontosan a többségi tulaj Clearlake kivásárolná Boehlyt, csakhogy Boehly is ugyanezt tenné új partnerek bevonásával a Clearlake-kel. A jelenlegi felállásból is kitűnik, hogy a Clearlake a tehetősebb (amelyik befektetők vagyonát kezelő cég), kérdés, melyikük ragaszkodik inkább a Chelsea-hez.
A szakmai portál úgy tudja, három tényező vezetett addig, hogy ennyire megromoljon a viszony.
1. Állítólag mindkét fél úgy gondolja, a másik volt az, amelyik túlságosan is beavatkozott a sportszakmai döntésekbe, jóllehet azokat rá lehetett volna bízni a sportigazgatókra. (Volt már belőlük néhány: Laurence Stewart és Paul Winstanley ma is az párban, de technikai igazgatóként Christopher Vivell is a klubban dolgozott, a posztot ma már Glenn van der Kraan tölti be.)
2. Sokat ártott a viszonynak a szakítás Mauricio Pochettinóval, ami ha hivatalosan közös megegyezéssel zajlott is, inkább a sportigazgatók, és a rájuk hallgató Eghbali kezdeményezésére történt. A döntés az első komolyabb töréspontként jelentkezett Boehly és a főrészvényesek kapcsolatában.
3. A stadionprojekt. Eltelt két év, és se a felújításhoz nem kezdett hozzá a klub, se az esetleges teljes újjáépítésben vagy elköltözésben nem történt előrelépés.
Kezdjük az első ponttal. 2023 februárjától (papíron) már nem az addigi tulajdonosi „arc” Boehly felelt az igazolásokért, hanem a sportigazgatói kettős, de azon az egy nyáron is, amikor az amerikai pénzember töltötte be az „ideiglenes sportigazgatói” szerepkört, jócskán számíthatott az akkor még hivatalban lévő Thomas Tuchel segítségére. Igaz, Tuchelnek meg épp abból lett elege, hogy olyan feladatokat is el kell látnia, ami nem vezetőedzői reszort – például: alapos részvétel a kiválasztási folyamatban –, ahogy az sem tetszett neki, hogy állandóan be kell számolnia a tulajdonosoknak az elképzeléseiről, terveiről. Márpedig egy olyan szókimondó, magát visszafogni csak ritkán képes krapeknál, mint a német, előbb-utóbb kiborul a bili, ami ugye óhatatlanul konfliktusokhoz vezet. Lett is vita a tulajdonosok és közte, ami nagy részben hozzájárult 2022 szeptemberi menesztéséhez. Ne feledjük, bő egy évvel korábban még BL-győzelemre vezette tanítványait.
Szóval a 2022 nyári átigazolásokban még azért Tuchel is benne volt, a 2023 januáriakban pedig már az új sportigazgató Winstanley, akihez februárban csatlakozott Monacóból Stewart. Miközben azonban visszavonulót fújt Boehly, előlépett Eghbali, aki Winstanley mellé szegődve személyesen intézte el a Mudrik- és a Fernández-ügyletet. Előbbiért maga is elutazott Törökországba tárgyalni. Ez utóbbi transzferidőszak már az egyértelmű irányváltás jegyében telt: amíg a nyáron kész játékosok is érkeztek bőséggel (Raheem Sterling, Kalidou Koulibaly, Marc Cucurella, Pierre-Emerick Aubameyang), a télen már csak ifjak: mások mellett Mihajlo Mudrik, Noni Madueke, Enzo Fernández, Malo Gusto.
Ez a játékospolitika, hogy tizenévesekkel, illetve a húszat épphogy betöltő fiatalokkal kötnek rendkívül hosszú távú szerződést, néhány kivétellel (Joao Félix, Tosin Adarabioyo) azóta is tart. És akár érteni is vélhetjük a mögöttes szándékot: miután világszinten is a korosztályuk legtehetségesebb játékosai közé tartoznak, hosszú évekig lehetnek a klub értékei, és ha némelyikükért csillagászati összeget kellett is kicsengetni (Moisés Caicedo, Fernández, Mudrik), a fizetésük korántsem olyan horror, mint amit a legnagyobb sztároknak kellene hetente átutalni. Viszont ha távlatokban gondolkozol, muszáj türelmesnek maradni, márpedig Eghbaliék egyetlen trénerüknek sem hagytak időt: a Tuchelt követő Graham Potternek, majd Pochettinónak sem. Aztán meglehet, egyik sem bánta különösebben, hogy nem kell folytatni a megkezdett munkát, mert ebben a látszólagos kupiban, ahol 40 plusz futballistát kellett kezelni, meglehetősen nehéz lett volna alkotni.
Eghbali tehát egy ideje már sokkal inkább benne van a napi munkában, mint Boehly, s minthogy cége a többségi tulajdonos a maga 61,5 százalékos részesedésével, ez valahol érthető is. Csak épp feloldhatatlan ellentétet okoz, hogy Boehly, miképpen baseballcsapatánál, a Los Angeles Dodgersnél, a Chelsea-ben is azért verbuvált az egyes területekre specialistákat, hogy ők vigyék a szakmai munkát, Eghbali szeret egy-egy folyamatot felügyelni, aktívan részt venni például a játékos-kereskedelemben. A hozzá közel állók szerint csak azért, hogy ezzel is támogassa sportigazgatóit, illetve a gazdasági tudásával jól kiegészítse futballszakemberei tudását.
Hogy aztán a két szakmai diri, Winstanley és Stewart helyesen teszi-e a dolgát, megint más kérdés. Pochettino elküldését ők kezdeményezték, emiatt el is repültek az Egyesült Államokba megbeszélni ezt Boehlyval, aki – mint a szakmai kérdéseket inkább hárító tulaj – nem ellenkezett. Pedig ő maga beszélt akkortájt az egyik nemzetközi fórumon arról, mennyire szükség lenne a türelemre, ha már egyszer ilyen nagyszabású vállalkozásba fogott társaival.
A projektnek van azonban egy olyan része, amely kapcsán egyértelműen fogytán a türelem, és ami ugyancsak feszültséget kelt a tulajdonosok viszonyában. Hogy miért nincs az ügyben előrelépés. Ez pedig a stadionkérdés. Már Roman Abramovics is igyekezett tenni valamit, de aztán megnyomta a „pause” gombot, a lemezt pedig továbbra sem indították újra. Pedig az nem járja, hogy a modern éra messze legeredményesebb londoni klubja meccsről meccsre 20 000 fővel kevesebb nézőt fogadhasson, mint riválisai (a Stamford Bridge-re 40 000-en férnek be, az Arsenal, a Tottenham Hotspur és a West Ham United stadionjába valamivel több, mint 60 000-en). 70 fontos átlagárral számolva az mérkőzésenként majd másfél millió font, egy szezonban majd 30 millió. Amikor ennyire kényesen ügyel a PL a Financial Fair Playre, ez a pluszbevétel bizony számít. Egyebek mellett ezért is vitték tavaly októberben a Chelsea-hez a Los Angeles-i SoFi Stadium korábbi igazgatóját, bizonyos Jason Gannont, aki azóta elnöki tisztet is betölt a fővárosi klubban. Legfőbb feladata a stadionprojektet kezelni, az egyhelyben toporgás eléggé frusztrálja ugyanis a tulajdonosokat.
Ebben a helyzetben pedig könnyebben pattan el a húr. Az ugyanakkor a baj, hogy miközben tarthatatlanná lett a jelenlegi konstelláció, egyik tulajdonos sem hajlandó megválni portékájától. Sem a Clearlake, sem Boehly (partnereivel, Mark Walterrel és Hansjörg Wyss-szel) nem akarja eladni részesedését a másiknak, marad egyelőre az érdekházasság. Hogy rányomja-e bélyegét a csapat szereplésére – mert mégiscsak az lenne a legfontosabb –, kérdés.
A tulajok az előrelépés érdekében megint csak igen aktívak voltak a transzferidőszakban; a Chelsea tíz játékost igazolt, plusz kölcsönvette Jadon Sanchót, eközben végleg elengedett 12-t, kölcsönadott 19-et. (És még mindig vannak úgy 329-en…) A The Athletic ennek tükrében megkérdezte olvasóit, az újabb átigazolási időszak után jobban, vagy még kevésbé bíznak a tulajdonosokban. A több, mint 1100 válaszadó – ez azért már valahol reprezentatív – 80 százaléka úgy felelt, még kevésbé hisz bennük.
Nagyjából ennyire becsülik őket a Stamford Bridge-en.
Kiemelt fotó: givemesport.com
Szerző
