Mi lesz veled, Lukaku?

Ha olyan szakmai csődnek talán nem is nevezhetjük Romelu Lukaku Chelsea-beli szezonját, mint a „minden idők legbénábban elsült kölcsönvétele” címet joggal kiérdemlő Saúl Níguez-féle londoni kálváriát, ha a mérleg egyik serpenyőjébe beleszuszakoljuk azt a 100 millió fontot, amit az angolok kénytelenek voltak az Internek átutalni, a másikba pedig a belga erőcsatár éves produkcióját, a százmillás kaszrol úgy lehúzza mérlegünket, hogy majd felborul.

Kapuralövési kísérletből is kevesebbel jelentkezett – utolsó interes évében 2,78-szor próbálkozott meccsenként, a Chelsea-ben 2,38-szor –, ám annál feltűnőbb visszaesés, hogy amíg az Interben meccsenként 1,31-szer eltalálta a kaput, a londoniaknál 0,74 volt csak az átlaga, azaz 90 percre lebontva nem volt legalább egy kaput eltaláló labdája. Az xG-t megint csak felülrúgta valamivel, ahogy azt illik is, 15 szezongólja (valamennyi sorozatot tekintve) pedig bár több, mint bárki más termése a Chelsea-ből, összességében árnyéka volt csak önmagának. Miért? A válasz összetett.

Egyfelől a londoni restart hajnala korántsem értékelhető botrányosként. Az Arsenal elleni első meccsén gólt szerzett, a Rob Holding–Pablo Marí kettős az egész mérkőzésen képtelen volt tartani; a következő játéknapon Liverpoolban a Chelsea-kontrák mindegyike roppant veszélyesnek bizonyult Lukaku és Kai Havertz jóvoltából, s ha nincs az első félidő végén Reece James kiállítása, alighanem a másodikban is rettegésben tartja az Anfield védelmét. Az Aston Villa elleni harmadik bajnoki fellépésén duplázott, és ha az azt követő négy PL-találkozóján nem is talált be, a jelenléte is kellett ahhoz, hogy hármat megnyerjen abból a Chelsea (egyedül a Manchester Citytől vereséget szenvedve).

Forrás: Sports Illustrated

Hanem az októberi, Malmö FF elleni BL-összecsapáson megsérült a bokája – azután, hogy csapatának tizenegyest harcolt ki –, nem sokkal utána a koronavírus döntötte le a lábáról, s azután egy újbóli Aston Villa elleni meccset (gól és gólpassz), valamint az azt követő Brighton (egy újabb gól) elleni PL-ütközetet leszámítva az istenért sem tudott a Premier League-ben betalálni. Az utolsó három bajnokijából kettőn végül igen, de például a Chelsea egyetlen tavaszi BL-meccsén sem kezdett, ahogy a Ligakupa döntőjében sem.

Nem találta a helyét, a társak sem találták meg őt a labdával, pechjére két fontos kiszolgáló, a szárnyvédő Reece James és Ben Chilwell igen hosszú időre kiesett, és az sem vált a javára, hogy a Sky Italiának adott decemberi interjújában nem valami hízelgően beszélt régi-új klubjáról és annak tréneréről, Thomas Tuchelről. A legfontosabb kijelentései:

„Az edzőm többet is játszathatna, de tiszteletben tartom a döntését.” „Fizikailag tökéletesen rendben vagyok, csak épp nem örülök ennek a helyzetnek, de szerintem ez így természetes.” „A mester új játékrendszert talált ki, ebben kell megfelelnem. Nem vagyok tőle boldog, de profi vagyok, nem adhatom fel.” „Ma is rendszeresen beszélek Contéval, nem csak a futballról, általában az élet dolgairól.”

Az ilyen mondatok márpedig nem szoktak jól elsülni, pláne nem az olyan karakán (olykor arrogáns?) edzőknél, mint amilyen az egyébként zseniális német. Hogy mennyire nem: amikor szinte egyáltalán nem kapott lehetőséget Lukaku, Tuchel Timo Wernerrel példálózott, hogy a belga tanulhatna abból, ahogy a volt lipcsei csatár dolgozik a meccseken. Szúrás, visszaszúrás.

Az persze senkinek sem tesz jót, ha csörtébe megy át az idillinek induló kapcsolat, csak hát ezen már túlvagyunk. Ami azért is érintheti érzékenyen a két felet, mert Lukaku éppen az a játékos, akinek éreznie kell a szeretetet, az elismerést, a bizalmat ahhoz, hogy tudása legjavát nyújtsa, ahogy azt érezte az Evertonban és az Interben, és amit ottartózkodása vége felé Manchesterben korántsem. „Manchesterben egy sötét veremben találtam magam”, mondta, abból rángatta ki az Inter és Antonio Conte. Hogy akkor miért hagyta ott az olaszokat? Egyrészt, mert ment a szeretett tréner, másrészt – és ez nyomott többet a latban – mert az Inter nem volt hajlandó a bajnoki címet követően meghosszabbítani a szerződését. Alighanem az addiginál is jobb feltételeket követelt volna Lukaku. Hogy pénzéhes volna? Az Inter fanatikusai naná, hogy ezzel vádolták, pedig ha valaki, Lukaku jól tudja, milyen nélkülözni.

Forrás: Index.hu

Néhány éve a The Players’ Tribune-ben vallotta meg, hatéves korában olyannyira leégett anyagilag a család, hogy édesanyjának vizeznie kellett a tejet, csak hogy mindannyiuknak jusson belőle. Előfordult, hogy két-három hétre kikapcsolták az áramot, mert nem volt miből fizetniük. Forró fürdő helyett nem egyszer hideg vízben volt kénytelen megmártózni. Ő lenne pénzsóvár? Vagy éppen azért akart többet és többet, mert sokáig egy kanyija sem volt? Tagadja, hogy így lenne. Épp az ominózus Sky Italia-interjúban mondta el, az első milánói éve után vitte volna a Manchester City, az Etihadban sokkal több pénzt kapott volna, mint amit a Chelsea-ben keres, mégis maradt. Mert vissza akart valamit adni az Internek, „amelyik megmentette a karrieremet”.

A Chelsea persze legalább annyira érzelmi kérdés a számára. Gyerekkora óta a londoni klub rajongója, mindig arról álmodott, hogy egy nap a Stamford Bridge-en játszik. 2011-ben reménységként igazolt oda, tavaly már világsztárként. A glóbusz egyik legjobb centereként. Leszámítva az első néhány fellépését, nem tudta azonban bizonyítani, hogy az volna.

A múltban persze, ha nem vált be a nagy reményekkel igazolt center a Stamford Bridge-en – Andrij Sevcsenko, Fernando Torres, Álvaro Morata – a klub némi spéttel szívfájdalom nélkül elpasszolta, nem törődve a hatalmas veszteséggel. Csakhogy az az Abramovics-éra volt, amikor a pénz nem számított, amikor a ballépéseket mélyen a zsebébe nyúlva igazította ki az olajmágnás (így terebélyesedett másfél milliárd fontnyivá a Chelsea-nek folyósított 19 évnyi kölcsön). Az új, amerikai tulajdonosok ellenben egészen más üzletpolitikát vallanak, s aligha akarják eltékozolni 100 milliót érő portékájukat. Ezért aztán Tuchelen és Lukakun a sor, hogy valamiképp megmentse ezt a házasságot. Nem lesz persze könnyű.

Kiemelt kép: SempreInter