Mi lett veled, Super Depor?
Volt a csúcson, amikor a Barcelonát megelőzve szerzett bajnoki címet, vagy amikor a San Siróban elszenvedett háromgólos zakóból felállva jutott tovább a BL-címvédő Milan ellenében a Bajnokok Ligájában, és volt lent, nagyon mélyen, amikor szégyenszemre a harmadosztályban küzdött a túlélésért. De miért kellett megjárnia a poklot az egykor ünnepelt Deportivo La Corunának, és hol tart most a galíciai egylet?
A negyven felettieknek, ha Depor, két dolog ugorhat be mindjárt. Egyfelől természetesen a csodával határos fordítás a Bajnokok Ligája 2003–2004-es kiírásában a Milan elleni negyeddöntőben, amikor a San Siró-beli 4–1-es vereség után odahaza, a félelmetes Riazor-stadionban 4–0-ra nyert Javier Irureta alakulata. Nem akármilyen csapat, a BL-címvédő, Cafúval, Nestával, Maldinivel, Seedorffal, Pirlóval, Kakával, Sevcsenkóval felálló Milan ellen.
Persze a Deportivo is legendássá nemesedő játékosokat vonultatott fel: a kapuban az Atléticóból igazolt, kilencszeres válogatott, a rákkal is sikeresen megküzdő José Molina állt, a védelem közepét a portugál, illetve marokkói válogatott Jorge Andrade és Nurredine Naybet acélosította, a középpályát a selecao mezét 59-szer magára öltő Mauro Silva uralta, a támadó négyes pedig úgy festett: Víctor, Valerón, Luque, Pandiani. Három spanyol válogatott labdarúgó és egy uruguayi. A kispadról meg Djalminha, Fran és a gólvágó Diego Tristán várt bevetésre.
Pazar kis társaság, ahogy a 2000-ben bajnoki címet nyerő brigád is az volt. Ez lehet sokak másik nosztalgikus élménye a Deportivóról, az 1999–2000-es szezon, amikor a Barcelonát és a kor másik szupercsapatát, a Valenciát egyaránt öt ponttal maga mögé utasítva lett történetében először bajnok a La Coruna. Ugyancsak Irureta irányításával, a kameruni Songo’óval a kapuban, hátul Naybettel, Donatóval, Enrique Romeróval, a fedezetsorban három brazillal, Mauro Silvával, Flávio Conceicaóval és valamivel előrébb Djalminhával, elöl Makaayjal, Turu Floressel és Pauletával. Roy Makaay 22 találattal lett abban az idényben spanyol gólkirály, egy olyan ligában, amelyik sokkal kiegyenlítettebb volt, mint ma. Hogy mást ne mondjunk, az első Deport és az ötödik Real Madridot mindössze hét pont választotta el egymástól. A kilencvenes évek közepe mellett, amikor egymás után háromszor zárt a dobogón, az az időszak számított a klub aranykorának: a 2000-es bajnoki címet két második hely és két bronzérem követte, közben a Király-kupát is megnyerte 2002-ben, a Santiago Bernabéu-beli döntőben a Real Madridot 2–1-re legyőzve.
De hogyan kapaszkodott fel a csúcsra a Deportivo, és mi történt azután az ünnepelt együttessel, hogy a világraszóló sikerek után néhány évvel, 2011-ben kénytelen volt elbúcsúzni az első osztálytól? S ha később vissza is kapaszkodott oda, az addigi eredményeit megközelíteni sem tudta, a 2019-es újbóli kiesés óta pedig a harmadosztály poklát is megjárva küzd az elemekkel, hogy az idén végre valahára újból az élvonalbeli tagságért harcolhasson.
A „Super Depor”-időszak az 1991-es feljutással kezdődött, ami három évvel később kis híján bajnoki címben csúcsosodott ki: a már akkor is Mauro Silvával, no meg a honfitárs Bebetóval díszített csapat az 1993–1994-es szezonban úgy bukta el az aranyérmet a Barcelonával szemben, hogy az utolsó játéknapon a Valencia ellen Miroszlav Djukics 0–0-nál tizenegyeshez készülődhetett. Ha belövi, és góljával nyer a Depor, akkor ő a spanyol bajnok. Ha kihagyja, és csak döntetlenre végez, ezüstérmes. Kihagyta, a galíciai szívek összetörtek, hogy aztán egy évvel később már újra repessenek az örömtől: a Király-kupa döntőjében megismételt meccsen 2–1-re győzött a Deportivo a Valencia ellen, mintegy bosszút állva az egy évvel korábban történtekért. Azt követték a már említett bajnoki érmek és az újabb kupaelsőség, valamint a 2004-es BL-elődöntő, amelyben egyetlen tizenegyesgóllal maradt alul a csapat a későbbi győztes Portóval szemben.
„Egy helyi kiscsapatból váltunk a spanyol futball elismert szereplőjévé, mondhatni referenciapontjává – jelentette ki másfél éve a BBC-nek adott nyilatkozatában a klubigazgató Carlos Ballesta, aki a bajnoki címmel végződő idényben még Irureta munkáját segítette pályaedzőként. – Mindenki imádta ezt az együttest. Mindegy, hogy valaki Barca-, Real- vagy Valencia-drukker volt, második csapatának a Deport választotta. Legalábbis ilyen megjegyzésekkel talákoztunk, ha az említtet klubokhoz utaztunk.”
De ahogy az már csak lenni szokott, egy jó csapatot fenntartani költséges mulatság, ha meg akarod őrizni a státuszt, még több pénzre van szükség, a sztárjátékosok szerződtetése különösen sokba kerül, a Deportivo pedig egyre nagyobb adósságokba verte magát.
Augusto César Lendoiro 1988-ban lett a klub elnöke, a dicsőséges évtizedekben is ő irányította, de ugyancsak az ő regnálása alatt dagadt az adósság 2013-ra 160 millió euróssá (60 milliárd forint). A klub fizetésképtelenné vált, Lendoiro lemondott, de a problémák azután sem oldódtak meg.
2020-ban vált a spanyol Abanca pénzintézet a klub főrészvényesévé, 2024 nyarán pedig a bank első embere, Juan Carlos Escotet lett a klub elnöke – tán nem véletlenül akkor: a Depor súlyos terhet ledobva a válláról hosszú évek után kijelenthette, minden adósságától megszabadult. És bizony elég hosszú évek voltak azok…
A Deportivo az első és a második vonal közti rövid ingázás után 2020-ban a 102 csapatos, félprofi harmadik ligában találta magát, és kis híján onnan is kiesett. Négy évig sínylődött a harmadosztályban, mígnem 2024 tavaszán az Arsenalt és a West Hamet is megjáró, bajban lévő klubja javára fizetése kilencven százalékáról lemondó Lucas Pérez góljával legyőzte a Barcelona B-t, és kiharcolta a feljutást. A második vonalba, de ezt is 32 ezren ünnepelték. Bent a stadionban. Azon kívül másik nyolcvanezren.
„A megkönnyebbülés uralkodott el leginkább mindenkin – folytatta a BBC-n Ballesta. – Hogy végre megcsináltuk. A stadion körül nyolcvanezren gyűltek össze a meccs előtt, fesztiválhangulat uralkodott. Gyerekek, felnőttek, nagypapák és nagymamák hozták el a sáljaikat, és vonultak fel a Depor színeiben, a klub szeretetétől vezérelve. Az öröm uralkodott. De nemcsak ezt lehetett érezni a levegőben, hanem a megkönnyebbülést is, és valamifajta meghatottságot, ami a közösen megélt közelmúltból fakadhatott.”
A Deportivo Escotet irányításával szigorú financiális keretek közt kezdett el működni, nem csak a mára, legalább annyira a holnapra is gondolva: alapvetésnek számított a pénzügyi konszolidáció, ahogy az akadémia szakmai és infrastrukturális fejlesztése, az innováció, az alapos kiválasztási folyamat, a klub értékrendjének meghatározása is.
Egyértelmű cél lett a környékbeli tehetséges fiatalok felkutatása, nevelése – a másodosztályba feljutó együttes negyedét már a Depor akadémiájáról kikerülők tették ki.
És amíg a 2024–2025-ös idény leginkább csak arról szólhatott, hogy bent maradjon a La Liga2-ben az együttes, az idei szezonra merészebbek lettek a célok. A korábban a Sabadellt, a Sevilla második csapatát, valamint a Huescát irányító 47 éves Antonio Hidalgót nevezték ki vezetőedzőnek, vele pedig 27 fordulót követően az osztályozót érő negyedik helyen áll a csapat, három pontra az automatikus feljutást jelentő második helytől. Tán azért is, mert mindenki megértette azt, amit La Corunában vallanak:
„A fiataljaink gyerekkoruktól azt tanulják, hogy a Depor több, mint egy klub. Ez a mi családunk”.
Borítókép: rcdeportivo.es
Ha első kézből szeretnél értesülni a legfrissebb futballhírekről, látogass el a Goal.com Magyarország weboldalára, ahol rengeteg exkluzív tartalom vár rád!
Szerző
