Michael Laudrup, aki a Barcával 5–0-ra legyőzte a Realt, majd a Reallal is a Barcát
„10–0-ra győztem” – mondta a Bernabéu öltözőjében, amikor egy évvel a barcelonai 5–0 után a Realt segítette 5–0-ás diadalhoz az El Clasicón. Johan Cruyff szerint csak egyvalami hiányzott belőle, hogy minden idők legnagyobb géniusza legyen.
Olykor a közösségi tudás felülmúlja a legnagyobb edzőzsenik tudását; ezt éljük át Josep Guardiola túlgondolkodott BL-döntőin, és valami hasonló történhetett Guardiola mestere, Johan Cruyff barcelonai fénykorának vége felé. Az 1992-es BL-győztes Barcába 1993-ban negyedik külföldiként érkezett Romário, az akkor érvényben lévő spanyol és európai szabályozások szerint azonban csak három légióst lehetett egyszerre a pályára küldeni, így a korábbi álomtrióból Ronald Koeman, Michael Laudrup és Hriszto Sztoicskov helye bizonytalanná vált. A holland hátvéd, a dán középpályás és a bolgár csatár – illetve az érkező brazil gólvágó – közül a katalán drukkerek a közönségszavazás szerint leginkább Koemant hagyták volna ki, és a legkevésbé Laudrupot.
A csúcsot 1994. január 8. jelentette, a Real Madrid 5–0-s kiütése, amely során Laudrup 2–0-nál, a Romário és Koeman csodagólját követő euforikus hangulatban szállhatott be a játékba. Az „Álomcsapatnak” nevezett együttes emberi és szakmai összetartásáról sokat elárulnak a második félidőben készült képsorok: Sztoicskov arca a kispadon is ragyog, közben Laudrup a saját labdaszerzése nyomán, játékintelligenciából ismét jelesre vizsgázva a harmadik találatához segíti Romáriót.
Laudrup a folytatásban már nem élte meg jól a negyedik légiós szerepét, úgy érezte, a kritikákkal kerül mindig a célkeresztbe, amikor viszont alkot, elmarad a megbecsülés. A csapatára viszont a szezon megkoronázásaként a Bajnokok Ligája aranymeccse várt, az álomdöntőnek várt Milan elleni csata. A Fabio Capello vezette észak-olasz együttes sorozatban három BL-döntője közül a másodiknál tartott, Paolo Maldinivel, Roberto Donadonival, Zvonimir Bobannal a kezdőcsapatban. A Barcánál azonban Laudrup nemcsak a kezdő tizenegyből maradt ki, hiszen az akkori UEFA-szabályok a cserék közé sem engedtek negyedik külföldit. A mellőzése a játékban és az eredményben is durván visszaütött, Daniele Massaro duplája után jöhetett Dejan Szavicsevics és Marcel Desailly varázslata (4–0).
Laudrup tisztában volt vele, a barcelonai álomkorszak számára és a klub számára is véget ért. Angliai szerződésen is gondolkodott, de alapvetően úgy érezte, Spanyolországban kell maradnia, ez a második otthona, élvezi a játékstílust – és az életet. Úgy látta, tett annyit a Barcelonáért, hogy Katalónia megbocsássa azt is, ha Madridba költözik. Addigi klubtársa, Guardiola állítólag megsiratta a távozását, miután hiába könyörgött, hogy maradjon még.
„A Milan elleni vereség után tudtam, hogy a következő szezon visszaesést hoz, és hogy a csapatnak, amely annyi örömöt jelentett nekem, vége. Elmehettem volna más országba, kaptam ajánlatokat, de már harmincéves voltam, és Spanyolországban mindenki ismert. Akkor úgy éreztem, a Real ajánlatánál nincs jobb lehetőség, így elfogadtam” – mondta a Barcelona honlapjának.
A nagy váltásról és következményeiről új összeállítást közölt e nyáron a Planet Football, leszögezve, hogy pontosan látta a jövőt Laudrup: a Barca kínlódni kezdett, a Real Madrid viszont az előző évi negyedik hely után lábra kapott, és LaLigában megszakította a nagy rivális aranysorozatát. 1995. január 7-e egy újabb ikonikus dátum lett az El Clásico történetében, szinte napra pontosan egy évvel a Camp Nouban elért 5–0-ás hazai siker után a Bernabéu közönsége is 5–0-ban gyönyörködhetett. A dán fenomén mindjárt az 5. percben ziccerbe hozta Raúlt, hogy aztán Iván Zamorano megszerezze a vezetést, és őrületes fesztivál kezdődjön. A revans góljainak megünneplésében Michael Laudrup figyelemre méltó szerénységgel és visszafogottsággal vett részt, mint a szakportál megállapítja: ő amúgy is olyan volt, mint egy rockzenekar basszusgitárosa, akik a társait segíti a csillogáshoz. Azért érzékelhetjük azt is, hogy basszus hangokon ennél szebben még senki sem játszott: csodáljuk meg például az egy évvel korábbi barcelonai gól tükörképét, amelynél Laudrup az általa szerzett labdával – Romário helyett – Zamoranót hozza kihagyhatatlan helyzetbe, ezúttal klasszikus mesterhármast előkészítve.
Guardiola, mint az összeállításból látszik, kézzel sem tudta feltartóztatni volt klubtársát, és egyre inkább maga alá került a csatában. Laudrup viszont már a meccs előtt érzékelte, itt újabb nagy dolog készül:
„Azt kell mondanom, a Realnál érezni lehetett, mennyire vissza akarnak vágni azok a játékosok, akik átélték a barcelonai öt–nullát. Egészen különleges légkör uralkodott az öltözőben.”
Hát még a meccs után, amikor Angel Cappa másodedzővel újra találkozott, majd elégedetten kijelentette:
„10–0-ra győztem.”
A kritikusai szerint egyvalami hiányzott csak Michael Laudrupból a pályán, ezt Johan Cruyff így fogalmazta meg:
„Ha Argentína vagy Brazília valamelyik nyomornegyedében született volna, ahol az egyetlen kiutat a labda jelenti, minden idők legnagyobb géniusza vált volna belőle. A gettóösztönt leszámítva minden képessége megvolt hozzá.”
Kiemelt kép: Barça Universal twitter
