Miért a védekező játék dominált az idei Európa-bajnokságon?

Az Európa-bajnoki meccsek többsége nem hozott igazán látványos, közönségszórakoztató játékot és ez különösen igaz volt a kieséses szakaszra, ahol az addig sem éppen magas átlagos gólszám tovább apadt. A Premier League 2023-2024-es évada mérkőzésenként 3,28-as gólátlagot hozott, míg az Európa-bajnokság 2,22-es átlaggal zárult. A mérkőzésenkénti több, mint egygólos különbség hatalmas, úgyis mondhatnánk sarkosabban fogalmazva, hogy közel másfélszer több gól esett átlagosan a PL-ben, mint az Eb-n. Ebben természetesen benne van az is, hogy a kontinenstornán kieséses szakasz is van, sőt a mérkőzések közel harmada ilyen típusú, ám ez önmagában nem magyarázhatja ezt az óriási eltérést.

Ausztria példát mutatott letámadásból

Az okok felsorolása között az első és talán legfontosabb a letámadás intenzitása. Az Eb-n ezen a téren négy csapat emelkedett ki a mezőnyből: Ausztria, Németország, Spanyolország és a csoportkörben Portugália. Jól látható, hogy előbbi három együttes gólátlaga bőven az átlag felett volt, sőt. Ausztria esetében ez nem volt meglepő, hiszen az a Ralf Rangnick vezette őket, akinek ez a felfogás a védjegye, erre a futball-filozófiára építette fel a Red Bull birodalmát, amit később több Bundesliga-csapat is átvett azáltal, hogy azokat az edzőket kezdte alkalmazni, akik az RB-iskolában szocializálódtak. Rangnick pedig a mostani Eb-n éppen azokra a játékosokra építhetett, akik Salzburgban nevelkedtek vagy olyan német csapatokban játszanak/játszottak, amelyeket korábbi salzburgi edzők treníroznak, treníroztak. Óriási előnyük volt az osztrákoknak, hogy a játékosok zömének nem kellett bemutatni azt, hogy miként várja el a szakember a letámadást. Az Eb-n is láthattuk, hogy kettévágják a pályát letámadásnál, az egyik oldalra, minél inkább az oldalvonal mellé igyekeztek szorítani az ellenfeleket, ott létszámfölényt szerettek volna kialakítani és ütközésig vitték a presszinget, a támadók mögött pedig érkeztek a középpályások, agresszívek voltak a védők, nem voltak szakadéknyi helyek a sorok között. A francia és holland labdakihozatalt is szétszedték, a törökök ellen az első félidőben gondban voltak, mert Vincenzo Montella csapata plusz egy embert hagyott építkezésnél a hátsó vonalban, de nem ez, hanem a pontrúgások okozták a vesztüket.

A német és a spanyol csapat időszakosan, különösen akkor, ha még nem volt meg az előny, egész pályán emberezve támadta le az ellenfelét, valamint ugyanígy tettek a portugálok a csoportkörben. Ezért is volt különösen látványos a spanyol–német negyeddöntő, amelyen gyakori pillanat volt, hogy csak a két kapus volt üresen. A spanyolok persze nem csak ilyen módon védekeztek, az Eb elején ők is gyakran alkalmazták az osztrák taktikát, igaz, finomabb módon, és próbálták az oldalvonal mellé terelni az ellenfél támadását és csak a túloldali szélső védőt hagyták szabadon. Ez olyan csapatok ellen működött, ahol nem volt remek képességű mélységi középpályás az ellenfél sorai között, ott gyorsan tudtak labdát szerezni. Azonban a horvátok például ezt átjátszották és akkor még nagy távolságok voltak a játékosok között, a védők ugyanis hátul maradtak. Ezeket a problémákat az egyenes kieséses szakaszra sikerült kijavítaniuk a spanyoloknak, sokszor például azzal, hogy embert követő letámadásra váltottak. A portugálok csak addig támadtak le intenzíven egy az egy ellen, amíg a csoportmeccseket játszották és nem „élet-halál” csatákat vívtak, mert akkor már rögtön váltottak egy középmagas 4–4–2-es blokkra. Ezáltal a magasan való labdaszerzés lehetősége megszűnt.

A csapatok zöme csak a saját térfelén bekkelt

Az imént említett négy csapaton kívül a többiek mérkőzéseinek döntő többségére az volt a jellemző, hogy középmagas blokkban kezdték meg a védekezést, vagyis a felezővonalnál támadtak csak le a támadók, a középpályások a védőharmaduk határán voltak, a védők pedig a saját tizenhatosuk környékén. Ha pedig az ellenfél eljutott a támadóharmadba, akkor váltott a védekező csapat mélyblokkra. A hollandok és időnként az angolok próbálkoztak azzal, hogy a középpályásokat követő emberfogással őrizték.

Azon kívül, hogy a saját térfelén védekezett csak igazán intenzíven minden csapat a cikkünk elején felsorolt néhány válogatotton kívül, mindegyik arra törekedett, hogy létszámfölényben legyen a hátsó sorban és az ellenfél kilencesét ketten őrizzék. Ebből adódóan általában a támadósorban voltak eggyel kevesebben, mint az ellenfél védői azok építkezése során, sőt a csatárok inkább csak az ellenfél hatosára figyeltek, nem is a védőkre. Ez remekül kifejezi, hogy mennyire kockázatkerülők voltak a csapatok. A csapatok zöme első fázisban három védővel és két hatossal építkezett általában. Mivel védekezésben a 4–4–2-es felállást részesítették előnyben az együttesek, így ebből adódóan, mivel nem követték az ellenfél helyezkedését, hanem tartották az alakzatot, ezért az első fázisban a támadócsapatok a kapus bevonása nélkül is létszámfölényben voltak.

Hogy a támadóharmadban mennyire nem próbálták hibára kényszeríteni a csapatok egymást, remekül jelzi az a tény, hogy a Premier League-ben e tekintetben legrosszabb mutatóval (1,79/mérkőzés) bíró Aston Villánál az Eb-mezőnyben nyolc csapat is kevesebb szerelést hajtott végre a támadóharmadban. A szlovákok (0,7) és a skótok (0,33) bőven egy alatti mutatója egészen borzalmas. E mutató tekintetében is az osztrákok és spanyolok dicsérhetőek a franciák mellett, akiknél a támadásban nem sokat mutató Marcus Thuram és Antoine Griezmann munkája emelhető ki, akik nagyon agresszívak voltak – jó értelemben. Azonban megelőző szerelések tekintetében a leggyengébb válogatottak szintjén voltak a gallok, mert a középpályásaik nagyon mélyen voltak a mérkőzések jelentős részében, ha viszont párharcot vállaltak abban nagyszerűen helyt álltak, mert remek képességű és fizikálisan is jó állapotban lévő futballisták alkották a csapatot.

A kockázatkerülés és a saját térfélen megszervezett védekezés fontossága két dologból adódott. Ahogyan arról írtunk már, nem a világ legjobb edzői készítik fel a válogatottakat és sokkal könnyebb a védekezést megszervezni, különösen a saját térfélen, mert akkor nagy valószínűséggel nem lesznek nagy helyek az ellenfél előtt. Ezt láthattuk a szlovén csapat esetében is akik, a 4–4–2-es blokkot jól megszervezték, az ellenfelek jól cselező szélsőit duplázták azzal, hogy visszazárt a szélső középpályás is a védelmi vonalba.

4–1–4–1-es felállással is próbálkozott néhány csapat, a román és a szlovák számára ez továbbjutást ért a csoportból, de a képességbeli hiányosságokat a románok ezzel nem pótolták és a hollandok ellen nagy gondot jelentett, hogy egy hatos próbált csak szűrni és nem tudott nagy területeket lefedni. A belgák letámadása viszont üdítő színfolt volt az Eb elején, amikor egy aszimmetrikus presszinggel próbálkoztak és a védekezésükkel nem is volt probléma. Ahogyan a portugálok, úgy a belgák is azonnal visszahúzódtak és elfelejtették azt, amit addig csináltak, amint erősebb ellenfél jött szembe: beálltak mélyen a térfelükre és hagyták, hogy beszorítsa őket a francia csapat, ami egy megpattanó lövéssel kiejtette őket. Ötvédős rendszerekkel is találkozhattunk a csoportban (skótok, magyarok) és a tizenhat között kieső (grúzok) esetében. A nyolc között végzők közül Svájc és Törökország alkalmazta ezt, valamint Portugália a nyitómeccsén, illetve egy-egy mérkőzésen Anglia Bukayo Saka visszasegítésével.

Azzal, hogy mélyen védekeztek a csapatok, a látványos játék ellehetetlenült, mert nagyon sok idő telt el, mire felértek a támadáshoz egy-egy labdaszerzés után, pláne, hogy néhány együttes még kontrázni sem akart. Továbbá az ellenfél játékát próbálta elrontani és azt kikényszeríteni, hogy minél rosszabb helyzetekből tudjanak csak leadni lövést azáltal, hogy a saját tizenhatosuk előterét megszállták. Már a torna előtt érezhető volt némi aggodalom a szakmai berkekben e miatt és végül be is igazolódott, hogy különösen a kieséses szakaszban az erős játékoskerettel rendelkező csapatok – a fentiekben vázoltak szerint – a biztos védekezés megszervezésére törekedtek elsősorban.

Kiemelt kép: Alamy Stock Photo