Miért akar Gallas utánpótlásedző lenni?

Ínség és paradicsom

William Gallas tizenhárom évesen szembesült élete talán legmeghatározóbb dilemmájával, amikor eldőlt, szembenéz-e a számára alig felfogható kihívásokkal, hogy aztán esélyt kapjon profi futballistává válni.

Addig Párizs egy nem épp fényűző külvárosában, Villeneuve-la-Garenne-ben cseperedett fel alkalmi munkákból tengődő guadaloupe-i szülők gyermekeként. Édesapja amolyan antillákbeli nevelésben részesítette, a veszélyesebb kilengései közepette kemény kézzel igyekezett rövid pórázon tartani. A gyerkőc aztán anyagi lehetőségek hiányában más szórakozási lehetőség nem lévén minden szabadidejét barátaival töltötte a panelházak árnyékában meghúzódó focipályán - öccsével egyetemben. Ekkor még leginkább támadó szerepkörben játszott és a ’84-es Európa-bajnok legenda után a „Tigana” becenevet kapta.

A franciaországi nehéz évek után azonban a család úgy döntött, hazatér Guadaloupe-ra, ami derékba törte volna William addig egyébként nem is túl ígéretes karrierjét. Végül aztán a siheder Franciaországban maradhatott és a nagybátyjára bízták, azzal a két feltétellel, hogy a futballistapalánta a jövőben "okosan" viselkedik, és soha nem tér vissza Villeneue-la-Garenne-be, nehogy felelőtlen társaihoz csatlakozva bajba keveredjen.

Gallas kölyökkorában és Villeneuve-la-Garenne látképe (fotó: dailymail.co.uk és leparisien.fr)

Az ártatlanság elvesztése

Hamarosan jött is Gallas számára egy új lehetőség, hiszen egy váratlan fordulattal bejutott a leghíresebb francia labdarúgóakadémiára, a francia szövetség által üzemeltetett INF Clairefontaine berkeibe (Institut Nationale du Football, azaz Nemzeti Labdarúgó Intézet).

Itt korosztályában olyan csapattársai voltak, mint Thierry Henry, Nicolas Anelka, Louis Saha vagy Jérome Rothen. Épp utóbbi életrajzi könyvéből tudjuk leginkább, mennyire megváltozott a számára fényűzőnek tűnő, merőben idegen közegben csak csetlő-botló ifjú Gallas sora ezekben az időkben.

A PSG későbbi középpályása ugyanis cseppet sem hízelgően emlékezett meg a támogató légkör nélkül kissé bezárkozó ifjoncról, aki leírása szerint a csapattársak kedvelt céltáblája lett ügyetlenségei miatt. Ekkor már a javarészt esetlen karaktereket alakító, kinézetében rá egyáltalán nem hasonlító "Pierre Richard" lett Gallas gúnyneve és még egy bankkártya ellopásának bélyegét is rásütötték. Mivel a könyv megjelenésének idejében Gallast már balhés játékosként kezelték Angliában, az élcelődéssel sohasem fukarkodó helyi sajtó alaposan felkapta és tovább karikírozta a történeteket, hiába kért Rothen később egy érzelmes televíziós műsorban elnézést válogatott játékostársától.

A beilleszkedési nehézségek a teljesítményére is rányomták a bélyegét. Sem csatárként, sem középpályásként nem tudott maradandót alkotni, ám két év után, amikor a tehetségesebb társait már rendre elvitték nevesebb klubok, az egyik edzője kipróbálta a védelemben és ekkor találta meg igazi posztját. Tizennyolc esztendősen az akkor másodosztályú Caenba került, majd lassan jöttek is az első eredmények, ami elfogadtatta Gallast a környezetével. Az utánpótláskor nehéz időszaka azonban nem múlt el nyom nélkül.

Rothen, Gallas és Henry a clairefontaine-i akadémián (fotó: inf-clairefontaine.skyrock.com)

Rizikós csapattárs

Nem véletlen persze, hogy egy labdarúgó utánpótláskori nehéz évei meghatározóak teljes későbbi pályafutása és személyisége alakulásában. Az Erikson-féle pszichoszociális fejlődés elmélete is a 13 éves korra teszi a lélekfejlődés legfontosabb és legkritikusabb korszakának kezdetét, mely a stabil identitás kialakulásának vagy a szerepkonfúzió kérdésének a szakasza.

Így nem csoda, hogy a legérzékenyebb korban elvesztett támogató légkör Gallasban egyfajta bizalmatlanságot szült a továbbiakban a társakkal és önmaga elismerésével, elismertségével szemben is. Profi pályafutása állomáshelyein csapattársaival már nem csak a Villeneuve-la-Garenne-ben még uralkodó testvériességet, hanem nagy részben már gyanakvást és tartózkodást élt meg.

Pedig a kamaszkori hiátust betöltendő rendkívüli fontosságú lett volna számára a befogadó közeg, vagy ahogy a La Chaine Info (LCI) újságírója, Christine Kelly fogalmazott, Gallas

„mindig is egy új családot keresett a futballban és szomjazta a saját közösséget”. A túlságosan idealizált várakozásrendszer és a sikerbe vetett bizalom hiánya azonban törvényszerűen kudarcokhoz vezetett.

Híres magányos kiborulása a bajnoki címért küzdő Arsenal birminghami pontvesztése után is jól mutatta már a közös harc ellenére kialakult kívülálló szerepét a csapattársai körében, de a későbbiekben is konfliktusba keveredett számos játékostársával (Cesc Fabregas, Robin van Persie, Theo Walcott). Leginkább pedig épp válogatott- és honfitársával, Sami Nasrival mérgesedett el a nagyközönség számára is látványosan a viszonya, mégpedig pusztán egy olyan esetből kiindulva, hogy utóbbi elfoglalta egyszer a csapatbuszon Thierry Henry helyét, vagyis ebben is azt láthatjuk, hogy az idealizált bajtársiasság egy íratlan szabályának megsértése váltott ki túlságosan érzékeny reakciót.

Később aztán pályafutása egyik legsikeresebb korszakának is egy apró tiszteletlenségből adódó bizalomvesztés vetett véget, hiszen a Chelsea-vel megnyert két bajnoki cím után a korábbi csapatainál egyébként nem használt tizenhármas mezszámát az újonnan szerződtetett Michael Ballack kapta meg, ezután pedig saját bevallása szerint „nem volt maradása” a klubnál.

Az illuzórikus testvéries tisztelet hiányából adódó csalódások folytán a gyökeret eresztés, avagy a szurkolótáborokkal való azonosulási folyamat képtelenségét jelzi az is, hogy a három legvérmesebb londoni rivális egyesületet is végigjárta, hiszen utolsó jelentősebb állomáshelyeként a Tottenhamnél vállalt szerepet és még a csapatkapitányi karszalagot is viselte.

Amikor Gallas nem volt hajlandó levonulni a birminghami pontvesztés után (fotó: theguardian.com)

Dominancia problémák

Gallasnak nem csak játékostársaival, hanem az edzőivel is igencsak ambivalens viszonya alakult ki nem egyszer, ami szintén elég könnyen visszavezethető egy kamaszkori traumára, a korábban stabil apaképnek hirtelen eltávolodására, hiszen amúgy sem ritka jelenség nehéz gyermekkorú játékosok esetében, hogy edzőik egyfajta apaszerepet is betöltenek a számukra.

Így pályafutása elején Gallas képtelen volt elfogadni az autoritást, egyedül a Marseille szenegáli klubelnökének, a nemrég a COVID-ban tragikusan elhunyt Pape Dioufnak a gyámkodásait viselte el, de a vezetőedzőknek akkor is többször beletört a bicskájuk a megszelidítésébe.

Egy meccsen a spanyol Javier Clemente utasítását például kerek perec visszautasította és nem volt hajlandó balhátvédet játszani. És még ha később az Arsenalnál már intézménynek számító Arsene Wenger vagy a Chelsea-nél José Mourinho tekintélyét valamelyest el is fogadta, a portugál mesternek is meggyűlt vele a baja ugyanezen okból.

Pedig Gallas élete legemlékezetesebb találatát aztán éppen balhátvédként befele mozogva lőtte a Tottenham elleni londoni derbi hosszabbításában. Az más kérdés, hogy a hatalommal szembeni látens ellenállás jegyei ekkor is tettenérhetőek voltak, hiszen az előtt a találkozó előtt csak pár órát aludt, mert elmondása szerint elfelejtette, hogy délben kezdődik majd a meccsük és későn került ágyba. Végül csak edzője unszolására vállalta mégis a játékot és részben az önkontroll lazulása vezetett egy váratlan lövés bevállalásához a hajrában.

Pályafutása vége felé azért is ellentmondásos lett Gallas számára az edző és játékos kapcsolatának apa-fiú szerű struktúrája, mert a vele egyidős André Villas-Boas irányította a Tottenhamet. Jól mutatja talán mindkét fél számára a szituáció kényességét, hogy a portugál vezetőedző aztán csapatkapitánya sérülése után nemes egyszerűséggel mellőzte a csapatból felépülése ellenére, mégpedig bármiféle nyílt kommunikáció nélkül. Így akárcsak az indulásnál, az apa-pozíció drasztikus megvonása vetett véget Gallas játékoskarrierje lényegi részének is. Egy rövid ausztráliai kitérő után ugyanis már új elfoglaltság után kellett néznie, melyben azért nem távolodott el teljesen a labdarúgástól.

André Villas-Boas és Gallas meccs közbeni eszmecseréje (fotó: zimbio.com)

Rablóból pandúr

Gallas egy ideig televíziós műsorokban tevékenykedett az RMC Sport nevű csatornánál, de érett korára természetesen feldolgozta már valamelyest pályafutása megpróbáltatásait és vissza is igyekszik fordítani tapasztalatait. Évek óta finanszíroz például labdarúgótornákat és programokat Villeneuve-la-Garenne-ben és Guadaloupe-on egyaránt, ahol hányattatott hátterű gyerekeknek igyekszik kitörési lehetőséget teremteni.

2018-ban Emmanuel Petit és Roland Courbis társaságában részt vett a „Passe Décisive” (Gólpassz) című dokumentumfilm forgatásán is, mely során egy kis párizsi amatőr csapat, a Cosmos Saint-Denis mindennapjaiba tekinthetett be. Itt közelebbről is megismerkedhetett hozzá hasonlóan nehéz környezetből vagy akár még nehezebb helyzetből származó ifjú játékosokkal, mely egyfajta relevációként hatott rá.

Már ebben a műsorban is szóba került, hogy Gallas igyekszik edzői diplomát szerezni és legszívesebben utánpótláskorú játékosokkal foglalkozna. Leginkább a labdarúgókarrier során felmerülő megpróbáltatásokra való mentális felkészítést helyezné tevékenysége középpontjába, ugyanis úgy érzi, az ő pályafutása ezen érzékeny szakaszában ez nem kapott kellő hangsúlyt.

Az utóbbi években Gallas már sok időt töltött Magyarországon és még ha valamelyest meg is ismerkedett az itteni viszonyokkal, Zalaegerszegen egy számára idegen kulturális közegben nyilván nagyon különböző sorsokkal fog találkozni, mint amihez ő szokott. Nemzetközi tekintélye révén viszont példaképként szolgálhat a magyar tehetségek számára is és tapasztalatai átadása motiválólag hathat még akkor is, ha hosszú jövőt azért nem is jósolunk az együttműködésnek.

Egy ifjú amatőr játékossal a "Passe Décisive" című dokumentumfilm forgatásán (fotó: rmcsport.bfmtv.com)