Miért kellett 1960-ig várni az első futball Európa-bajnokságra?

Idén június 14-én kezdetét veszi a 17. labdarúgó Európa-bajnokság. A világbajnokság után ma az Eb a második legnézettebb futballtorna, a 2020-as kiírás kumulatív nézettsége 5,2 milliárdos volt. Az eddig lejátszott 16 Európa-bajnokságot tíz ország tudta megnyerni: három-három alkalommal a spanyolok és a németek, kétszer az olaszok és a franciák nyertek, egyszeres győztes a Szovjetunió, Görögország, Portugália, Csehszlovákia, Dánia és Hollandia. Az egyetlen címvédés a spanyoloknak sikerült (2008, 2012). Az egyik legnagyobb meglepetés az Európa-bajnokságok történetében, hogy Anglia egyetlen címet sem tudott begyűjteni, két bronz- és egy ezüstérme van.

Jogos a kérdés: miért kellett ennyi időt várni az első Európa-bajnokságra? Mire az első európai tornát megrendezték, túl voltunk öt világbajnokságon, 27 Copa Américán, két Afrika-kupán, sőt, egy Ázsia-kupán is. Pedig utóbbi két kontinensen enyhén szólva kevésbé volt beágyazott a sportág, mint Európában. De akkor mi lehet a magyarázat?

Dél- és Közép-Kelet-Európa korábban megszervezte magának a saját mini kontinenstornáját, hivatalos nevén ez volt az Európai Nemzetek Nemzetközi Kupája. 1927 és 1953 között öt, 1955 és 1960 között hat résztvevővel zajlott az esemény, az olaszok, az osztrákok, a csehszlovákok, a magyarok, a jugoszlávok és a svájciak vettek részt. Az oda-visszavágós mérkőzések két éven át mentek egy kiírásban, ezután hirdettek végeredményt. A torna ötletgazdája Hugo Meisl volt, az osztrák futball hőskorának jeles személyisége, aki az Osztrák–Magyar Monarchia csapatát, majd Ausztria válogatottját is edzette. A válogatott esemény mintájára ő szervezte meg a Mitropa-kupát is – klubcsapatok számára.

Az észak-európaiak számára ott volt az 1924-ben létrehozott északi bajnokság a dánok, a norvégok, a svédek, később a finnek részvételével. Az 1930-as évek elejétől egészen az 1970-es évekig a svédek nyerték az összes tornát, az utolsót 2001-ben rendezték.

A British Home Championship szervezésében játszott egymás ellen Anglia, Skócia, Írország és Wales, ez volt a britek „kontinenstornája” az 1880-as évektől fogva.

Ha áttekintjük a helyzetet, az 1950-es évekig Európa 10-12 legjobb válogatottja tehát regionális keretek között megoldotta a versenyeztetést – kivéve persze a kitűnő németeket, spanyolokat, franciákat. Ez így kevesebb időbe és pénzbe került mindenkinek.

Ráadásul egy Európa-bajnokság a nemzeti bajnokságok menetrendjét is felborította volna. Ma ez a kifogás megmosolyogtató lenne, az 1930-as években nem volt az. A Gale nemzetközi adatbázisban például fellelhető a Nottingham Evening Post 1935 novemberi száma, amely arról tudósít, hogy az angol szövetség kincstárnoka, a walesi szövetség főtitkára és a Hearts of Midlothian menedzsere is támogatná az Eb ötletét – a ligameccsekkel kapcsolatos fenntartásokkal.

Az Evening Telegraph 1935 novemberi számában az Arsenal edzője, George Allison arról beszél, hogy hamarosan a brit csapatok is játszani fognak az induló Európa-bajnokságon, ám az angol szövetség illetékese úgy vélte, az angol csapatokat kiszipolyozná, hogy a legjobbjaiknak a tornán kellene játszaniuk, miközben a bajnokság is zajlana tovább.

Egyik fenti megszólaló sem tudta ugyanis elképzelni, hogy a nemzeti ligák lebonyolítását kellene igazítani az új sorozathoz, ez egyszerűen fel sem merült a nemzeti bajnokságok érinthetetlennek tűntek. A walesi szövetség főtitkára például így vélekedett:

„Az európai bajnokságot körültekintéssel kellene megszervezni, hogy ne okozzon fennakadást az országos bajnokságban.”

Közös versenynek tehát továbbra is a világbajnokság, illetve az olimpia számított. Pedig a francia szövetség főtitkára, Henri Delaunay már az 1920-as években kezdeményezte egy páneurópai futballtorna kiírását. Delaunay és Meisl már 1927-ben beterjesztéssel fordultak a FIFA-hoz, hogy hívják életre a labdarúgó Európa-bajnokságot. Mivel ez nem történt meg, Meislék elindították a szűkebb körben rendezett Európai Nemzetek Nemzetközi Kupáját.

Érdekesség, hogy a modern kori nyári olimpia (Pierre de Coubertin), a világbajnokság (Jules Rimet) és az Eb (Delaunay) ötlete is francia férfihoz kötődik. Mivel Rimet segítőivel 1928-tól két éven át előkészítette az első világbajnokság terveit, volt tudása ahhoz, hogyan lehet világeseményt szervezni, és a francia szövetség elnökeként ezt át is adta kollégájának, a testület főtitkárának, Delaunay-nek. Azonban a régiós válogatott tornákkal és a négyévenkénti világbajnoksággal megelégedtek az országok szövetségei, nem akarták, hogy egy Európa-bajnokság plusz terhet rójon a klubcsapataikra, nem beszélve az utazás jelentette anyagi kiadásokról.

Delaunay-nek ugyan nem sikerült elérni élete egyik nagy célját, a páneurópai Eb kiírását, ám kulcsszerepet játszott abban – az olasz és a belga szövetség vezetőivel karöltve –, hogy létrejöjjön a torna adminisztrációs agytrösztjét jelentő UEFA, az Európai Labdarúgó-szövetség 1954-ben. Ő lett a szervezet első főtitkára, ám egy évvel később meghalt, fia vette át a helyét.

Delaunay még életében gondoskodott róla, hogy az UEFA első rendeletei között ott legyen, a szervezetnek létre kell hoznia a maga kontinentális versengését. Még 1954 őszén felállt egy albizottság, amelynek az volt a feladata, hogy megalkossa a torna kiírását. 1955-ben készen is állt a terv: a kieséses selejtező rendszert a vb előtti, a döntőt pedig a vb utáni évben kell megrendezni. Az Eb-meccsekre egyúttal vb-selejtezőként is tekintettek volna a szervezők. A FIFA a bevételeit féltve eleinte ódzkodott a tervezet támogatásától, és a nemzeti klubok is tartottak attól, hogy túlzsúfolttá válik a versenynaptár, ezért a tervek a fiókban maradtak az 1958 nyarán tartott stockholmi UEFA-kongresszusig.

Heves vitákat követően ez a 17 ország szavazott igennel az Eb-re: Ausztria, Bulgária, Csehszlovákia, Dánia, NDK, Franciaország, Görögország, Magyarország, Norvégia, Lengyelország, Portugália, Írország, Románia, Spanyolország, Törökország, a Szovjetunió és Jugoszlávia. Olaszország, az NSZK és Anglia tüntetőleg nem volt jelen a szavazáson.

Európai Nemzetek Kupája – így hívták az első Európa-bajnoki kiírást egészen 1968-ig. Az első Eb-mérkőzést Szovjetunió és Magyarország játszotta 1958. szeptember 28-án több mint 100 000 moszkvai szurkoló előtt. A hazaiak győztek, az első Eb-gólt Anatolij Iljin szerezte.

Mivel a Delaunay család volt a torna ötletgazdája, nem is lehetett kérdés, hogy Franciaország rendezi az első Eb-döntőt 1960-ban, amelyet a Szovjetunió nyert meg Jugoszlávia ellen.

1960 és 1980 között négycsapatos volt a döntő, és 1984-ig a teljesítményt nézve is páneurópai volt a négyévente kiírt Eb-n, hiszen legalább egy kelet-európai csapat bejutott az elődöntőbe, kétszer (1960, Szovjetunió, 1976, Csehszlovákia) pedig meg is nyerte a kiírást. 1968-ban az Európai Nemzetek Kupája nevet UEFA Európai Labdarúgó-bajnokságra cserélték, 1996 óta hívjuk úgy a tornát, ahogy ma is. 1980-ban nyolc, 1996-ban 16 csapatra emelték a döntős résztvevők számát, ami 2016-ban nőtt 24-re.

Aki Eb-t rendezett, sokáig szinte biztosra vehette a kiemelkedő eredményt: egészen a 2000-es belga–holland közös rendezésű Európa-bajnokságig minden rendező a legjobb négyig menetelt. Magyarország kétszer, 1964-ben és 1972-ben jutott el az elődöntőig, a spanyolországi tornán bronzérmet szerzett.

Az Európa-bajnokság ötletgazdájának emlékére az aranyérmesnek átadott serleget Henri Delaunay Kupának hívják.

Kiemelt kép: UEFA