Miért nem engedi közel magához a sportpszichológust egy futballista, miért nyitottabb egy vívó? – interjú Szántai Leventével, a szegedi futballcsapat első sportpszichológusával

– Néhány éve abbahagytad már a játékot, ám a sportpszichológusi munkát jóval később kezdted el. Mihez kezdtél a visszavonulásod után?

– A visszavonulásom ahhoz köthető, hogy végeztem az ötéves pszichológus szakon a szegedi egyetemen. A Szeged-Csanád Grosics Akadémiánál védtem, ez volt az utolsó klubom, és a sportigazgatóval, Adem Kapiccsal abban maradtunk, hogy befejezem kapusként, és folytathatom a klubnál pszichológusként. Ehhez szükség volt a klub haladó szemléletére, amelynek lényege, hogy a csapatért sokat tett korábbi játékosok kapjanak testhezálló, új feladatot, és a tudásukkal gyarapítsák az egyesület eredményeit. Tíz éve vagyok Szegeden, ebből három és fél évet dolgozom a klubnál pszichológusként, sportpszichológusként. Nagyban az egyesületnek köszönhetem, hogy ma már sportpszichológusként dolgozom. Támogattak abban, hogy az NB II-es futball mellett egyetemre járjak, a sportszakpszichológus képzést már az ELTE-TE-n végeztem, láttak fantáziát abban, hogy dolgozzon náluk sportpszichológus. Kuriózumnak gondolom, hogy minden így alakult.

– Te vagy az első fecske Szegeden?

– Igen, korábban nem dolgozott sportpszichológus a csapat mellett. Ennek nem volt kultúrája korábban itthon, legfeljebb a különböző sportágakban a válogatottaknál, vagy az elit futballakadémiáknál. A tehetség- vagy körzetközpontoknál, NB II-es kluboknál legfeljebb elvétve voltunk jelen. Valójában arról van szó, hogy erre a háttérmunkára a látványsportágakban van megfelelő anyagi keret.

– Mivel kezdted a munkát Szegeden?

– Azzal, hogy nézzük meg, hogyan nyitnak az utánpótlásban a 7–19 év közöttiek a mentális segítségnyújtás felé. A vezetőkkel megállapodtunk, hogy csapatszintű és egyéni konzultációt is tartok igény esetén, mellette csinálom a Szülők Akadémiáját, ahol a játékosok szüleivel beszélgetünk a gyerekek mentális igényeiről, támogatásáról, illetve az edzőknek is tartok pszichoedukációs konzultációkat. Mutatja a klub belém vetett bizalmát, hogy ilyen komplex feladatot vállalhatok. Dolgozom a vívószövetségben is.

– Mint sportpszichológus természetesen?

– Igen, a válogatottak mellett vagyok. Tartok órát több egyetemen is, és tagja vagyok a Gál Ferenc Egyetem sporttudományi kutatócsoportjának. Illetve szívügyem, hogy jobban megismerjük a kapusok működését a futballban, ezért is vállalok aktív szerepet az I. Grosics Gyula Kapusedző Konferencia létrehozásában. Hiánypótló eseménynek érzem, mert azt a célt szolgálja, hogy összerántsa a magyar kapustársadalmat, és hogy a mezőnyjátékosok ismerjék meg alaposabban ezt a posztot, sőt a kapusok is saját magukat. A konferencia azért is különleges, mert nem csak a kapusedzőket hívjuk el, hanem a többi edzőt, a kapusokat, és a mezőnyjátékosokat is. Nem elégszünk meg azzal, hogy a résztvevők pusztán a licencmegújításhoz szükséges kredit miatt jöjjenek el.

Hosszú, három-öt éves tervet dolgoztunk ki: az első évben az itthon dolgozó magyar kapusedzőket, edzőket és kapusokat hívjuk meg előadni, a második évben a külföldön dolgozó magyar kapusedzőket, edzőket. Ha minden jól alakul, idővel kétnapos lesz a konferencia.

– Utólag, főleg, ha az ember szakpszichológusként tekint vissza, minden tisztábbnak tűnik, de szoktál-e azon gondolkodni, hogy annak idején milyen hiányosságaid voltak a feszült helyzetek mentális kezelésében a pályán?

– Még aktívan védtem Szegeden az NB II-ben, amikor az egyetemre jártam, így be tudtam építeni a megszerzett tudást, és sokkal értőbb módon tudtam reagálni ezekre a helyzetekre. Mivel az egyetemi éveim során született feleségemmel első gyermekünk, aktívan védtem a másodosztályban a nappalis tanulmányaim mellett, kifejezetten sokat fejlődtem időmenedzsment terén. Volt, hogy hajnalban még babáztam, mert a fiamnak az apjára volt szüksége, feleségemnek meg pihenésre. Aztán kimentem a pályára és bajnoki mérkőzésen védtem. Végül este készültem a másnapi zh-ra. Hasznos időszak volt időbeosztás és kitartás szempontjából, az egyszer biztos. Persze fiatalon sokkal nehezebben küzdöttem meg egyes helyzetekkel. Újpesti vagyok, az Újpestben nevelkedtem, és ott mutatkoztam be felnőttek között. A csapattársak, a szurkolók egészen befogadó környezetet teremtettek, ahol jól érezte magát az ember. Gazdasági oka volt, hogy 2002-ben Vlaszák Gézát elhozta az Újpest az MTK-tól, én pedig átmentem a helyére az MTK-ba. 19 éves voltam, addig egyetlen klubban játszottam. Ha akkor lett volna mellettem egy sportpszichológus, valószínűleg jobban be tudtam volna illeszkedni az új közegbe, ami még jobb teljesítményt eredményezett volna. Ott is mindenki befogadó volt, de annyi újdonság volt, annyira másképp kellett tekintenem a mindennapi dolgokra, hogy egy szakember segítsége sokat jelentett volna. Azt látom a hozzám érkező, hasonló helyzetben lévő fiatal játékosokon, hogy nekik is sokat jelentenek a közös gondolkodásaink.

(Forrás: szeged-grosicsakademia.hu)

– Az utógondozás részfeladataként nem lehet bevonni ebbe a munkába a csapat edzőjét?

– Ma már annyira összetett feladata van a modern labdarúgásban egy edzőnek, hogy ha ezt a részfeladatot is magára vállalná, az a szakmai minőség rovására mehetne. Szegeden ezért döntöttünk úgy a vezetőséggel, hogy azok a fiatalok, akiknek jelenleg valós esélyük van bekerülni a felnőttcsapatba, rendszeresen járjanak hozzám. Ezen a téren is kapnak támogatást a klubtól, felkészítjük őket arra, hogy ha eljön a pillanat, ne érezzék egyedül magukat, és ha bármilyen problémájuk van, legyen még egy opciójuk, kihez lehet fordulni.

– Dolgozott-e a karriered alatt bárhol sportpszichológus aktuális csapatodnál?

– Sajnos nem. Illetve az MTK-nál az egyik edzőtáborban megjelent egy úr, aki egyszer leült velem beszélgetni, tulajdonképpen konzultációt tartott. Ám ez egyszeri alkalom volt, nem volt folytatása.

– Ki volt ő, sportpszichológus vagy coach? Ha egyáltalán akkor léteztek már coachok...

– Nem tudom pontosan, nem mutatták be nekünk, hogy pszichológus vagy sem. Viszont ez az egy alkalom kulcsfontosságú volt abban, hogy elvégeztem a sportpszichológusi képzést.

– A helyzet negatív vagy pozitív hozadéka miatt?

– Olyan emlék volt számomra, amiből erőt tudtam meríteni. Arra voltam kíváncsi, hogyan lehet ezt másképp csinálni. Hiszen itt arról volt szó, hogy ez a szakember kiépített egy biztonságos, bizalmas környezetet számomra, ahol megnyíltam előtte. Megosztottam vele a problémáimat, teljesen őszintén beszéltem vele mély dolgokról. Viszont nem volt folytatás, úgy éreztem, a kitárulkozás után magamra maradtam. Akkor ezt rosszul éltem meg, de hosszú távon hasznos tapasztalat volt. Visszakanyarodok az előző kérdésedhez, hogy hogyan tekintek vissza a korábbi hiányosságaimra. Ebből a beszélgetésből például pontosan azt tanultam meg, mekkora felelősség, ha egy sportolóval elkezdek egy sportpszichológiai folyamatot, és ő megtanul bízni bennem. Alapvető, hogy ez a bizalom megmaradjon köztünk.

– Visszatérve az eredeti kérdéshez: akkor nem tudsz arról sem, hogy például az MTK-s időszakodban más hazai csapatnál dolgoztak-e sportpszichológusok?

– Most, hogy már évek óta a szakmában vagyok, idősebb, emblematikus kollégákkal beszélgetve azért kiderül, hogy már akkor, a 2000-es évek első felében is dolgoztak néhányan kluboknál, többen válogatottaknál. Klubokat nem mondanék, mert nem kaptam rá engedélyt. Ők voltak itthon az első fecskék, dr. Lénárt Ágota, dr. Kárpáti Róbert, Nagy Sándor. Viszont sokszor ma is azt látom, hogy még az élvonalbeli klubokhoz is nehezen fér oda egy sportpszichológus. Ennek az egyik oka, hogy igen nehéz bizalomteljes légkört kialakítani egy olyan közegben, ahol nagy a tét szakmai, anyagi értelemben. A játékosok egyszerűen zárkózottabbak.

– Bizonyos mértékig érthető a zárkózottság, de ott van a számtalan külföldi, és most már hazai példa is a sportpszichológus megkérdőjelezhetetlen jelentőségére. Ha elfogadják a klubok azt a tézist, hogy a sportpszichológussal egészséges esetben csak jobb lehet a csapat, akkor szép lassan a klub kultúrájának részévé válhat az alkalmazása, mint egy masszőrnek, fiziósnak, az elismert stábtagoknak. Mint nálatok, Szegeden. Nem?

– Érdemes differenciálni. Tudok olyan klubokról, ahol a sportpszichológus a stáb tagja, máshol csak az utánpótlásnál van jelen, máshol egyáltalán nincs jelen. Én az előző válaszomban azokra az esetekre gondoltam, amikor külsősként kérik fel a szakembert a klubok, és a játékosok emiatt kevésbé nyitnak felé, hiszen nem találkoznak vele nap mint nap. A sikeres pszichológusi munka egyik alapfeltétele a játékosok, és főleg az edzők bizalma. Érdekes példa Varga Zsolttól, a férfi vízilabda-válogatott kapitányától, aki a napokban rendezett sportpszichológiai konferencián adott elő: azt mondta, addig nem engedte a csapat közelébe a sportpszichológust, amíg ő maga nem konzultált vele néhány alkalommal, és nem bizonyosodott meg afelől, hogy kedvező hatással lehet a csapatra. Hozzám is járnak pont ilyen céllal edzőkollégák.

Viszont azt is érdemes megnézni a labdarúgással összevetve, hogy a vívószövetségben mennyi sportpszichológus dolgozik, milyen nagy arányban járnak hozzánk vagy máshova egyéni konzultációra a válogatott vívók. Valószínűleg nagy különbséget találnánk arányaiban véve a futballcsapatokhoz, futballistákhoz képest.

– Feltételezem, hogy a sportág vezetőinek, a vívóedzőknek a nyitottsága kulcsfontosságú ebben a kérdésben.

– Így van, illetve a sportágban ezen a téren tapasztalható transzparencia. Amikor például Szilágyi Áron, aki maga is végzett sportpszichológus, arról beszél, hogy két mentál szakember is támogatta az olimpiai arany megszerzésében, akkor ez példa a sportág többi szereplője számára. Mivel a pszichológus alkalmazása lehet taotámogatott, a futballban sincs akadálya, hogy a rendszerbe ágyazva dolgozzon a klubok mellett. Szíves örömest részt vennék egy olyan folyamatban, amelynek az a végcélja, hogy a sportpszichológusok rendszerszinten szerepet kapjanak a hazai labdarúgásban.

– A napokban rendezték az említett II. Magyar Sportpszichológiai Konferenciát, ahol te is előadó voltál. „A sportoló elsősorban ember” – ez volt az esemény mottója. Milyen mottónak beillő gondolatokat hallottál még?

– Varga Zsolté biztosan az, vagyis nem célszerű élből elhárítani a sportpszichológus jelenlétét, hanem érdemes személyesen meggyőződni arról, építően hat-e a munkájuk. Nagyon tetszett a parasportolókról szóló előadás is. Klassznak tartanám, ha parasportolók adnának elő ép sportolóknak érzékenyítő céllal. Arról, hogy sokszor elképzelhetetlen nehézségek közepette is lehetséges óriási sporteredményeket elérni. Ahogy az érzékenyítésről beszélgetünk, beugrik egy érdekes akció, amelyről tavaly hallottam, az egyik élvonalbeli klubnál hozták össze, amelyik a kiesés szélén táncolt.

Összehívták a klub összes alkalmazottját, hogy a mellettük álló játékosoknak bemutassák: látjátok, srácok, értük is dolgoztok minden egyes nap. Én hasonló motivációs céllal hívom rendszeresen a felnőttjátékosokat előadni a kicsikhez. Maga az idol beszél a megküzdési stratégiáiról, a felkészüléséről, és kiderül a fiatalok számára, hogy ő is ember, ugyanolyan emberi nehézségekkel harcol, mint ők.

(Forrás: szantaipszichologus.hu)

– A konferencián tartott workshopodból mit emelnél ki?

– Hogyan jelennek meg a különböző viselkedési formák edzés közben, ezekre hogyan lehet reagálni? – ez volt a téma. Nagyjából 45 perc alatt betelt a létszám, már ez pozitív visszajelzés volt. Sok sportoló, edző is eljött, nem csak pszichológus, ami azért nagy szó, mert különböző területek képviselőivel tudtunk együtt gondolkozni egy témáról. Korábbi szegedi tanszékvezetőm mondta az egyetemen, hogy ugyanarról az elefántról beszélünk, de különböző aspektusból látjuk.

– Karikó Katalin egyik volt munkatársától hallottam egyszer, hogy a valódi tudományos fejlődésnek, az új gondolatoknak az ágyaz meg, ha több tudományterület szakemberei eltérő nézőpontból tudnak ugyanarról a témáról beszélgetni.

– Pontosan így van. Itthon sokakban az rögzült, hogy féltik a tudásukat, ezért nem osztják meg másokkal, a kollégáikkal. Ezt helytelen szemléletnek tartom, nyitottnak szükséges lenni a pozitív és negatív kritikákra is, hiszen általuk többek, jobbak leszünk. Ez kulcsfontosságú.

Amikor leülök beszélgetni egy sportolóval, még véletlenül sem törekszem arra, hogy én mondjam meg neki a tutit. Közösen gondolkodunk, és alkotunk stratégiát egy probléma megoldására, amiről majd a sportoló dönti el, hogy végül hasznos számára vagy sem.

– „Az emberhez kell kapcsolódni, aki az eredmények mögött áll” – így fogalmazott a közelmúltban Pálvölgyi Ágnes sportpszichológus a Milák-ügyben, arra utalva, hogy nem az érmek alapján kellene viszonyulnunk egy élsportolóhoz. Ebben mintha Magyarországon nem állnánk túl jól, hogyan kellene elkezdeni változtatni?

– Érintettük már, hogy az élsport kereteit az eredmények és a finanszírozási rendszer szabja meg. Emiatt igen nehéz kérdés, hogy a benne dolgozó sportolót hogyan ítéljük meg. Gondoljunk bele, hány olyan eset van, amikor maga a sportoló sérülten, félig felkészülten is vállalja a játékot, mert fél, hogy ha nem játszik, kikerül a csapatból, az egész megélhetése veszélybe kerül. Mindez az eredménykényszerből fakad, és mi is belesimulunk ebbe, az eredmények alapján minősítjük a sportolót. Az eredménykényszer negatív következményei miatt fontos, hogy az edző érzékeny legyen, és olyan szakemberekkel, erőnléti edzővel, sportpszichológussal, gyógytornásszal vegye körül magát, aki előre tudja jelezni, hogy a játékos a teljesítőképessége határán áll, a kiégés közelébe került. Az edző ekkor engedélyt adhat a játékosnak, hogy ne az eredményt nézze, hanem inkább meglássa magában az embert.

– Logikus, amit mondasz. A futball legmagasabb szintjén a legjobb edzők, Klopp, Guardiola évek óta kongatják a vészharangot, hogy a meccsek számának növekedésével egyre elviselhetetlenebb fizikai, mentális terhelés éri a labdarúgókat, és ennek nagyon rossz vége lesz. Ám mivel a futballistákat egy klub alkalmazottjaként a profit termelésére szerződtetik, semmi nem történik ez ügyben.

– Azok a játékosok, akik a legjobb csapatokban, és mellette a válogatottjukban is játszanak, meghozzák a döntést, hogy vállalják mindennek a következményeit. Ők azok a futballisták, akik mentálisan is a legerősebbek közé tartoznak, valószínűleg a hátérben foglalkozik velük mentális segítő. Részükről feltehetően az a mottó, hogy a játékos is ember, főként akkor kerül előtérbe, amikor pihenőidőszakhoz jutnak.

– Visszacsatolva a Pálvölgyi-idézethez, „az emberhez kell kapcsolódni, aki az eredmények mögött áll” – a civilekre, szurkolókra, sportszeretőkre nézve mit lehet mondani, ők hogyan juthatnak el odáig, hogy ne az eredményeket szállító gépet lássák a sportolóban, hanem az embert?

– Érdekes kérdés. Amikor Mezőkövesden játszottam, megtanultam, hogy azokhoz is próbáljak kapcsolódni, akik körülvesznek minket. Vagyis a szurkolókhoz. Abban a pillanatban, hogy az ember vált velük néhány szót, megismernek, és képesek emberként is kapcsolódni hozzád. Amíg a pályán vagyok, addig egy távoli sportolót látnak, akitől csak az eredményt várják. Amint egy jót beszélgetek velük, ugyanolyan emberré válok a szemükben, mint ők maguk. Ahogy az emberi minőségemet is megismerték, jobban megbecsültek. Ezért tartom fontosnak, hogy az élsportolók nyissanak az őket példaképnek tartó gyerekek, szurkolók, civilek felé. Ha ezt megteszik, a szurkolók akkor is elfogadják majd őket, ha esetleg rosszabbul megy a csapatnak, ha úgy tetszik, visszakapják a kedves hozzáállást, amit ők tanúsítottak.

– Követted esetleg a Milák-ügyet? Goschi Gabriella sportpszichológustól idézek most: „Milák Kristóf esete nem egyedi, rengeteg sportolót veszítünk el idejekorán, mert abba a lélektani állapotba kerül – akkor is, ha hozza az eredményeket – amikor már nem tud tovább jól működni.” Azt is hozzáteszi a szakember, hogy Milák csak a jéghegy csúcsa, és hogy az úszó valószínűleg kiégett. Mi a véleményed?

– Visszautalok arra, amit korábban a focistáknál említettem: ahhoz, hogy valaki folyamatosan a csúcson tudjon lenni, óriási mentális erőre van szükség. A csúcskategóriás sportolók mögött mindenképp szükséges, hogy álljon egy olyan szakember, aki észreveszi a kiégésre utaló jeleket, és jelez, közbelép. Ha időben megteszi a szükséges lépéseket, megelőzhető a kiégés. Nem ismerem a Milák-ügy minden részletét, de bennem az merült fel: nála esetleg most vették észre ezeket a jeleket, és a stábja tudatos döntése, hogy éppen nem edz, vagy pedig már a kiégés következményeit látjuk. Az előbbiből van visszaút, ha viszont elérte a kiégés állapotát a sportoló, onnantól már valószínűleg mentális szakember segítségére kell támaszkodnia a helyzet megoldásához.

(Forrás: szantaipszichologus.hu)

– Láttál sportolóként kiégett csapattársat testközelből?

– Hogyne, hiszen ennek az állapotnak egyik jól tapasztalható jele, hogy az illető egyszerűen kilép a rendszerből. Lehet ez egy hirtelen döntés, ami sokakat megdöbbent.

Akik viszont a sportoló közelében vannak, sok jelzést kaphatnak például arról, hogy bizonyos eredmények már nem motiválják a versenyzőt, és ha nincs változás, akkor elveszítheti őt a sportág.

– Amennyiben egyedül kell ezzel megküzdenie…

– Pont tegnap beszélgettünk az egyetemen a hallgatókkal a sikerről, kudarcról. Amikor egy csapat hullámvölgybe kerül, sok edző ahhoz a módszerhez nyúl, hogy ad egy-két nap szabadságot a játékosoknak. Ez működhet, a versenyző időlegesen kilép a megszokott környezetből, feltölti a lelki benzinkútját. A másik tréner pedig azt mondja, akkor edzünk kettőzött erővel. Azonban nem mindig vesszük figyelembe, a siker is kialakíthat egy vákuumot a sportoló körül, egy apatikus állapotot, ami adott esetben megnehezíti, hogy a sportoló képes legyen feldolgozni egy elképesztő eredményt. Egy érzékeny edző tudatában van annak, hogy a tanítványának is szüksége van némi időre, amíg a hihetetlen siker után pihen, feldolgozza a történteket, és motivációt tud gyűjteni a folytatáshoz.

– Lehet, hogy ez hiányzott Milák Kristóf esetében?

– Elképzelhető. Nálam is előfordult a siker okozta eufórikus, majd apatikus állapot, csak más szinten. A Mezőkövesddel sokezres nézőközönség előtt 1–0-ra legyőztük a Diósgyőrt úgy, hogy életem talán legjobb teljesítményét nyújtottam a meccsen. Olyan vákuumba kerültem, hogy egyszerűen kiesett a mérkőzés utáni közös vacsora a csapattal, egyszerűen nem tudtam felidézni, mi történt ott, annyira kiüresedtem. Ez az említett apatikus állapot. Testben ott voltam, lélekben nem. Mivel jött a következő mérkőzés, és a feljutásért játszottunk, helyére tettem magamban a dolgokat.

– Írsz róla, oktatsz a kiégésről. Dolgoztál olyan sportolókkal, akik ettől szenvedtek?

– Több olyan sportolóval is dolgoztam együtt, aki nem kapott elegendő játéklehetőséget a csapatában. Volt olyan köztük, akinek a tudása alapján a kezdőcsapatban lett volna a helye, de nem tették be, és elkezdte a kiégés jeleit mutatni. A mi feladatunk ebben a helyzetben az volt, hogy gondozzuk a játékos lelkét, megtartsuk őt sportágának. Tudtuk, hogy idővel, egy másik klubban vagy másik edzőnél meg fogja kapni a lehetőséget, mert tehetséges. Így is lett, a következő idényben jött az edzőváltás, és mivel ő lelkileg jól kezelte addig a helyzetet, túltette magát a nehéz időszakon, és stabil kezdő lett. Sportpszichológiai beavatkozás révén meg tudtuk előzni a kiégést, mert időben sikerült felismerni a kedvezőtlen jeleket.

– Itt kapcsolhatunk vissza annak jelentőségére, hogy a sportpszichológusok megelőző céllal az edzőkkel is sokat foglalkozzanak, akik aztán időben felismerik ezeket a tüneteket. 

– Komoly önismeret szükséges ahhoz, hogy egy edző felismerje: a csapat az edző tükre. Ez önreflexió által működhet. A sportpszichológus ebben is sokat segíthet, ehhez azonban az edzőknek szükséges megismerniük a pszichológus munkáját, módszertanát, s ha érdemesnek tartják a bizalomra, odaengedni a csapathoz. Élből elutasítani a közös munka lehetőségét ma már merő könnyelműség, az élsportban számos versenyző, csapat eredményei igazolják, hogy a sportpszichológus, mint szakember pluszt tud hozzátenni a teljesítményhez.

Kiemelt fotó: szantaipszichologus.hu