Miért nem Görögország az idei Marokkó?

Régi idők szele

A legfontosabb különbség a két meglepetésgárda között tehát, hogy Marokkó még nem nyert semmit és nagy valószínűséggel nem is fog. Világbajnokságokon nem szoktak olyan meglepetések születni, mint az Eb-ken (és más kontinenstornákon) korábban nem csak Görögország 2004-es, de például Dánia 1992-es sikere is. Látható, hogy ezek meglehetősen régi időpontok már, és ez bizony nem csak a játék változása miatt fontos kérdés, hanem azért is, mert a dán sikerhez a nyolccsapatos tornán csak 5 jó meccs kellett, a göröghöz pedig egy 16-os tornán 6. Sőt valójában eggyel kevesebb, hiszen a csoportkörben mindkét európai meglepetéscsapat elvesztette egyik találkozóját, így voltaképpen az eredmények szerencsés alakulására is szükségük volt, hogy továbbjussanak az egyenes kieséses szakaszba.

A vb-ken ugyanakkor a hetvenes években berobbanó Hollandia és Argentína óta igazán nagy meglepetéscsapatok nem jutottak még döntőbe egészen 2018-ig, amikor a korábban egy bronzéremmel már büszkélkedő Horvátország egy hosszabb csendes időszak után a fináléig menetelt, de ott végül a franciák diadalmaskodtak.

A két egymást követő vb-n tapasztalható váratlan fordulatok is sok kérdést felvethetnek a pragmatikus futball széles körű elsajátításáról, de rengeteg változás a görög eset és a mostani között a labdarúgásban. Igen jól érzékelhető módon – ugyanúgy ahogy a klubfutballban –, a válogatott tornákon is folyamatosan csökken például a lövések száma. Így ha összevetjük a 2004-es Eb és a mostani vb statisztikáit, akkor is azt láthatjuk, hogy a meccsenkénti 26,8 lövés 17%-kal visszaesett már 22,3 próbálkozásra és ezek közül a 11,5 kaput találó is 35%-kal kevesebb már, nevezetesen találkozónként csak 7,5.

Mielőtt azonban a védekezés szervezettségének amúgy kétségtelen feljavulását magasztalnánk, azt is gyorsan hozzá kell tennünk, hogy mindeközben a gólok száma nemhogy nem csökkent, hanem az idei tornán még magasabb is (meccsenként 2,63), mint azon a 2004-es Európa-bajnokságon (2,48). Vagyis ebből is az következtethető ki, hogy a támadójátékban a sok próbálkozás helyett a hatékonyság lett az elsődleges szempont, hiszen a kísérleteknek 9,25%-a helyett már 11,8%-a végződik góllal, a kaput találó lövéseknek pedig 21,6 helyett már 35,1%-a.

Ez még akkor is látványos változás a labdarúgásban, hogy ha sajnos 2004-ből sem xG-, sem egyéb mélyreható statisztikákkal nem rendelkezünk, de az akkori görög válogatott menetelésének és a mostani marokkói meglepetésnek az összevetéséhez a különböző kontextusaikként mindenképpen fontos keretet adnak ezek a mutatók.

Sziklafalak a Futballközi-tenger két oldalán

A különböző korok futballjában a trendekhez viszonyítva is más-más fajta játékkal rukkolt elő a két válogatott. Bár természetesen mindkét meglepetésgárda esetében a védekezés szervezettsége a leghangsúyosabb, a defenzív hatékonyságuk nem nagyon említhető egy lapon. Görögország 2004-es Eb-találkozóinak gyakorlatilag mindegyikén több kaput találó lövése volt az ellenfeleknek, összesen 30, melyekből 4-szer be is vették Antonios Nikopolidis kapuját. Ezzel szemben az idei marokkói menetelés során épp az jelzi leginkább a védelem hatékonyságát, hogy egyetlen meccsükön sem tudott senki több kapura lövést kialakítani, mint Walid Regragui tanítványai, hiszen az 5 mérkőzésen összesen 9 próbálkozást kellett csak hatástalanítaniuk a marokkói kapusoknak, melyek közül csak egyetlen eggyel szemben kapituláltak, mégpedig egy szerencsétlenül megpattanó öngól formájában.

Ráadásul a görögök által az ellenfélnek engedett meccsenkénti 13,1 lövés alig marad el a 2004-es Eb 13,4-es átlagától (alig 2,3%-kal), miközben Marokkó védelmi falát találkozónként 8,8 kísérlettel tudták csak tesztelni eddig idén, ami a katari világbajnokság 11,2-es átlagánál 21%-kal kevesebb. Még ennél is látványosabb azonban a különbség az ellenfelek kaput találó lövéseiben.

Mindezt természetesen különböző védelmi stratégiákkal is érték el a csapatok, hiszen a világ legjobbjai a klubfutball után a válogatottaknál is megtanulták már, hogyan kell kibillenteni egyensúlyukból a görögökéhez hasonló mély blokkokat, ami így csak egy-egy mérkőzésen lehetne nagy szerencsével eredményes harcmodor. Az ezredforduló táján viszont még nagyobb területek maradtak a középpályán is és a görögök több fázisban is emberfogással igyekeztek kontrollálni az ellenfelek mozgásait. Ehhez meglehetősen keskeny 4-3-2-1-es felállást használtak általában, sokszor mélyre húzódva, így a felezővonal környékén még viszonylagos szabadságban hagyták a széleket. Így az onnan befelé passzolt labdából lőttek végül gólt nekik a spanyolok, de később az oroszok és a döntőben a portugálok ellen is eredményezett ez egy-egy tizenegyesgyanús helyzetet, melyeket a játékvezetők végül tovább engedtek.

A marokkóiak jelenlegi 4-3-3-as felállása első ránézésre talán hasonlónak tűnhet, de sokkal kompaktabb a sorok pozíciója, a legelső embert jelentő Youssef En-Nesyri rendre alig 20 méterrel helyezkedik előrébb a védővonalnál, és a kettő közötti szűk területeken fojtják meg leginkább az ellenfelek támadásait. A labdával szembeni 4-1-4-1-es formáció a két szélsőnek, Hakim Ziyechnek és Sofiane Boufalnak a visszahúzódásával ráadásul azt is lehetővé teszi, hogy a folyamatos tolódásokkal a széleket is jól kontrollálják az Atlasz oroszlánjai, és a legtechnikásabb, leggyorsabb ellenfelek is csak nagyon nehezen és nagyon ritkán tudjanak fogást találni rajtuk. Ezt a kevés kialakított helyzet mellett talán az is jól mutatja, hogy az ellenfelek lövéseinek blokkolására is alig-alig van szükségük a védőknek, ebben a tekintetben csak a 19. Marokkó a vb teljes mezőnyében meccsenként 2,45 blokkal.

A virtuóz bunker

Az eddigiekből is adódik, hogy támadásban Marokkó nem mély védekezéssel és hosszan előrevágott labdákkal apellál elsősorban, ami viszont többé-kevésbé igaz volt a 2004-es Görögországra, mely a hosszú íveléseivel rendkívül gyakran támaszkodott Angelos Charisteas centrális fejpárbajaira. Nem csak a kedvező játékhelyzetek, területszerzések miatt volt középen a hangsúly, hanem a befejezéseknél is, hiszen az egyenes kieséses szakaszban például már mindhárom góljukat fejesből szerezték, kettőt szöglet, egyet pedig egy beadás után. De még a csoportkörük során sem láthattunk a görögöktől olyan kontrát, amivel Marokkó zárta le a belgák elleni meccsét, vagy olyan magas letámadás által kierőszakolt hibát, melyet Kanada ellen használt ki Hakim Ziyech.

A marokkói védővonal ugyanis a mérkőzések elején általában a pálya középső harmadáig feltolva funkcionál és az ottani labdaszerzésekkel igyekszik aztán gyors passzos átmenetekkel átjutni az ellenfeleken. Mélyebb blokkba csak a kedvező eredmény megkaparintása után álltak vissza Regragui tanítványai, de a labdával akkor sem a hosszú indítások elsődleges alkalmazására, hanem technikás és a szélek felé irányuló összjátékra. Ez az eddigi meccseken rendszeresen megtörtént, amit az ellenfelek erőssége mellett alighanem a játékosok folyamatos fáradása is indokolt, a harcmodor sajátosságát viszont a statisztikák is jól alátámasztják.

Annak ellenére, hogy labdabirtoklásban csak a 31. a csapat a vb-mezőnyben, tehát utolsó előtti (32,4%, amit azért a labdatartással bárkit elnyomó spanyolok elleni 120 perc is nagyban befolyásol), közben a rövid passzok arányában ennek ellenére az igen előkelő 10. helyen tanyázik (az összes átadásnak 42%-a rövidebb 15 yardnál). A meccsek második periódusaiban pedig a higgadt és kidolgozott labdakihozatalok azt is eredményezik, hogy a védőharmadban a legtöbb labdaérintést Marokkó szedte össze az idei tornán (1155, meccsenként 217). Ráadásul mindezt úgy, hogy a második legtöbb sikeres cselezést produkálták az Atlasz oroszlánjai, melyekért nem csak az ellentámadásokat a széleken vezető spílerek, hanem a középpályások is dicsérhetők.

Nem csak a védekezési statisztikák között találhatunk ugyanis a legkiemelkedőbb egyéni produkciók között olyan marokkói neveket, mint a vb legtöbb szerelését bemutató Achraf Hakimi, a legtöbb labdát összeszedő Sofyan Amrabat, a legtöbb kapott gól nélküli meccset lehozó Yassine Bounou vagy a kapu előteréből a második legtöbbször felszabadító Romain Saiss. A legjobb cselezési produkciót bemutató játékosok között is található több marokkói.

A francia foci ismerői ugyan már jól ismerhették a VI. Mohammed futballakadémia egykori neveltjének a nevét, az idén a korábbiaknál is több problémával küzdő Angers-ban azonban nemzetközi figyelem még nem irányult rá eddig, hiába hozza ezt a magas szintű produkciót a válogatottnak szinte minden meccsén, ahonnan 22 éves kora ellenére már január óta kirobbanthatatlan.

Akármi lesz…

Hogy mindez Marokkónak mire lesz elég Franciaország ellen, az még nagy kérdés. A két ország és a játékosok közötti kapcsolatok igencsak pikánssá is teszik a mérkőzést, hiszen Ounahi mellett például Hakimi is Franciaországban légióskodik olyannyira, hogy Kylian Mbappé legnagyobb cimborájának is tekinthető a Paris Saint Germain-nél. Ráadásul, ha tétmeccset még soha nem is játszott a két csapat egymással, Marokkó még egyetlen találkozón sem volt képes legyűrni egykori kéretlen „protektorát”, hét meccsen 0-2-5 ugyanis a mérlegük a franciák ellen, bár az is igaz, hogy legutóbb 15 évvel ezelőtt feszültek egymásnak ilyen leosztásban a felek.

Akármi is lesz azonban a hátralévő két mérkőzésének az eredménye, Marokkó már így is történelmet írt ezen a világbajnokságon, mely a maga kontextusában biztosan nem tekintendő kisebb teljesítménynek, mint Görögország Eb-diadala és a statisztikákat elnézve kevésbé jelentős benne a szerencsefaktor szerepe. Sok minden jogosan köti azonban össze a két társaságot, például szegény Cristiano Ronaldo megrígatása is egy-egy kíméletlen fejessel, akit első válogatott tornáján Rehhagelék fosztottak meg a hazai pályán oly’ nagyon vágyott Európa-bajnoki címtől, 18 évvel később pedig alighanem utolsó válogatott tornáján Regraguiék tették keserűvé a leköszönését a nemzetközi labdarúgástól.

Fotók: Getty Images

Kiemelt képek: Getty Images