Mik voltak az Eb taktikai trendjei támadójátékban?
Egyértelművé vált az elmúlt évtizedben, hogy a labdarúgás klubszinten a válogatottfutball előtt jár. A legjobb edzőket az egyesületek foglalkoztatják, itt a legtöbb innováció, és hiába ugyanazok a játékosok jutnak el 80-90 százalékban a különböző versenysorozatok végső szakaszába a válogatott, valamint klubeseményeken is, mégis sokkal magasabb a színvonal például a Bajnokok Ligájában. Cikkünkben a mostani Európa-bajnokság támadásban mutatott taktikai trendjeit vizsgáljuk, továbbá kitérünk arra is, hogy a topkluboknál alkalmazott taktikai újdonságok mennyire jelentek meg az Eb-n.
A klubfutballban a trendeket természetesen azok a sztárcsapatok diktálják, amelyek a legeredményesebbek, és ezt próbálják követni a többiek, egyre több elemet átvenni, ami nyilván nem egyszerű, mert jóval szerényebb képességű futballistáik vannak. A válogatottak esetében ezen innovációk integrálása más okokból nem valósul meg.
A legerősebb válogatottaknál a játékosok képessége nyilvánvalóan nem lehet kifogás, hiszen a topklubok játékosai alkotják ezen országok nemzeti csapatait. A két legkomolyabb korlát egyike a szövetségi kapitányok szakmai felkészültsége. Az elmúlt évtizedben határozottan megfigyelhető, hogy a legsikeresebb klubedzők rendkívül kis része vállal szövetségi kapitányi megbízást. Így maradnak a másod-, harmadvonalbeli vagy korábban csupán az utánpótlásban dolgozó szakemberek, akik között azért lehet találni remek szakembert, de ez kivételt erősítő szabály.
További limitációt jelent, hogy hiába alkotják klasszis játékosok a nyolc közé jutó válogatottak zömét, de ezek a futballisták nincsenek összeszokva, mert nagyon kevés idő áll rendelkezésre egy torna előtt még egy jó szakember számára is, hogy olyan játékrendszert alakítson ki, amelyben harmonikusan, együtt tudjanak mozogni a játékosok. Ebből is adódik, hogy inkább a biztos védekezésre törekednek még a legjobb válogatottak is, mert a biztos védekezést könnyebb kialakítani rövid idő alatt, mint egy jól működő támadógépezetet létrehozni.
Az általános bevezető után nézzük milyen konkrét taktikai elképzelések jellemezték a kontinenstornát. A Premier League-hez mérve, összehasonlíthatatlanul több volt a hosszú kirúgás, előre vágott labda. Természetesen a kockázat megvan abban, ha egy csapat laposan, rövid passzokkal kívánja kihozni a labdát a saját kapuja elől, de a klubfutballban megszokhattuk a legeredményesebb együttesek zömétől, hogy ezt simán bevállalják és működik is. Természetesen nem arról van szó, hogy az Eb-n ezt senki nem tette meg, de az arányok egészen mások voltak. Pedig a letámadás intenzitása csak néhány válogatott (Ausztria, Németország, eleinte Portugália) esetében volt mérhető a legjobb PL-csapatokéhoz. A kapusok közül a francia Mike Maignan volt az, szinte egyedüliként, aki lábbal annyira magabiztos volt, hogy a szélső hátvédeknek könnyedén kiívelte a labdát, ezzel átjátszva az ellenfél letámadásának első sorát. A világ lábbal legjobb kapusai nem volt jelen a tornán, vagy akit még ide lehetne sorolni, David Raya pedig a téttel bíró spanyol meccseken nem kapott lehetőséget. Az olaszoknál ezúttal is kifejezetten nagy hátrányt jelentett Gianluigi Donnarumma lábbal való bizonytalankodása, a parádés védései ellenére is.
Vonal mellett felfutó szélső védők
A csapatok többsége első fázisban 3–2-es felállásban építkezett függetlenül attól, hogy négy- vagy ötvédős felállást alkalmazott. Akik ötvédős felállást választottak, ott a két szárnyvédő nem azonos mértékben, de felmentek magasra (Svájc, Olaszország időként, Törökország a kieséses szakaszban) és ott várták a vonalak mellett a labdát és a három belső védő maradt hátul. Ha pedig négyvédős rendszerben állt fel egy csapat, akkor rendre az egyik oldali szélső védő ment előre a vonal mellett a támadósor magasságáig, a másik oldali belső védő pedig befelé húzódott a másik két belső védő irányába és így alakult ki a háromvédős építkezés fázisa.
A portugáloknál a törökök és a szlovének ellen láthattuk, hogy Joao Cancelo jobbhátvédként behúzódott a dupla hatosba Joao Palhinha mellé, de amikor egy hozzájuk hasonló játékerősségű csapat volt az ellenfél, Franciaország, akkor Cancelo maradt a vonal mellett. Nagy kérdés persze, hogy miért nem merték ezt a kapitányok meglépni. Talán féltek attól, hogy védekező fázisban nem tudnának eléggé gyorsan visszajönni a szélső hátvédek.
Több közös gyakorlásra van szükség ahhoz, hogy az automatizmusok kialakuljanak ilyen mozgások során, az edzők jelentős többsége pedig a kockázat elkerülésére törekedett, nem pedig arra, hogy minél színesebben építsenek akciókat. A háromvédős építkezés előnyt jelent a négyvédőssel szemben, mert így a jobb-, illetve baloldali belső védő nincsen a vonalak mellé szorítva, ezáltal, a passzopciók száma nő, mind befelé, mind kifelé. Négyvédős építkezések során az ellenfél támadóinak sokkal könnyebb az oldalvonal mellé szorítani a szélső védőket. A legjobb nyolc közé jutott együttesek közül a spanyolok építkeztek csupán sokkal többet 4–1-ben, vagy Fabián Ruiz visszalépéseinél 4–2-ben, illetve alkalmanként a hollandok, de ez Nathan Akénak nagyon nem feküdt, ha letámadást kapott, valamint a törökök néha-néha, a portugálok pedig a franciák ellen alkalmazták ezt a szerkezetet.
A németeknek nem kellett két hatos, a többieknek viszont igen
A csapatok túlnyomó többségénél építkezések során megvolt a két hatos, ami nagyon fontos volt megint csak a biztonság szempontjából. Legyen még egy ember középen a labda mögött, valamint passzopciót nyújtson a védőknek. A franciáknál, mikor a két szélső védő felment magasan az oldalvonalak mellett, mint a portugálok elleni első félidőben, és Aurélien Tchouaméni visszalépett a két belső védő közé, mellé, akkor a két nyolcas – N’Golo Kanté és Eduardo Camavinga – lépett vissza dupla hatosba. A spanyolok folyamatosan váltogatták, Rodri hol egyedüli hatos volt, hol pedig Fabián Ruiz jött vissza mellé, ahogyan a döntőben is váltottak a második félidőre, de akkor éppen Martín Zubimendinek kellett a sérült Rodri helyett jönni és Fabián folyamatosan dupla hatosban helyezkedett. Sosem tudjuk meg, hogy ez tudatos taktikai elem volt-e Luis de la Fuentétől, hogy ezzel csalogassa ki a védelem elől Kobbie Mainoo-t, vagy csak Zubimendiben nem bízott annyira, hogy képes-e Rodrihoz hasonlóan egyedüli hatosként helytállni. A németek jelentettek kivételt azzal, hogy náluk támadásban mindig csak egy hatos volt Robert Andrich vagy a váltótársa, Emre Can személyében, mert Toni Kroos mindig a belső védők mellől irányított mélységből.
Visszalépő csatárok
Rátérve a támadósorra egészen egységes mintázatot láthattunk a mezőnytől. Szinte minden válogatott egy kilencessel játszott, kétcsatáros játékra csak akkor tértek át, amikor a mérkőzés hajrájában rosszul álltak. A sokáig eljutó csapatokban közös volt, hogy a csatárokat nagy sok esetben visszalépésekre, egyérintős kombinációkra használták és nem pedig a védelem mögötti beindulásra. Azoknál az együtteseknél, ahol voltak beindulások a védelem mögé (Németország, Spanyolország, Hollandia), ez nem a kilencesek feladata volt, hanem középen játszó támadó középpályások, míg a hollandoknál Cody Gakpóé a bal szélen. Ez is egy olyan trend, ami a topfutballban 10-15 éve lett igazán népszerű és ezt alkalmazzák most a válogatottak, a legerősebb klubcsapatoknak viszont csupán egy kisebb része.
A kilences melletti, mögötti széleken lévő támadók szerepköre azonban teljesen eltérő volt, ugyanis akadt, ahol a szélességet kellett tartaniuk sokáig, onnan indultak befelé (portugálok, franciák, belgák), volt ahol dupla tízest alkottak (németek), mert mindkét oldali szélső védő rendre nagyon magasan helyezkedett és ők adták a szélességet, és voltak azok a csapatok, ahol folyamatos helycserék voltak (Svájc, Spanyolország). Ez utóbbi volt az igazán hatékony, mert volt mozgás és a védőknek nehéz volt lekövetni a szélsőt, a szélső hátvédet és a nyolcast.
A csapatok hozzáállására jellemző volt, hogy inkább a biztonságra mentek, nem vállalták fel bátran a támadójátékot, amelyek pedig igen, mint a spanyolok, ők is a vezetés birtokában a kieséses szakaszban az erős ellenfelek ellen rendre visszavettek, és nem tudták sok esetben kontrollálni a meccset, ahogyan az Arsenaltól vagy a Manchester Citytől megszokhattuk.
Kontrákat előszeretettel alkalmaztak a csapatok, az látszott, hogy nincsen ellenükre akár még az erős játékoskerettel bíró hollandoknak, franciáknak, belgáknak, portugáloknak sem. Csak ezzel az volt a gond, hogy ritkán adódott erre lehetőségük, mert az ellenfelek ellenük pláne nem nyíltak ki, nem tartózkodtak sok játékossal a térfelükön.
Nem lehetett azt várni, hogy a legmodernebb futballt láthatjuk majd az Eb-n és nem is lett így, a biztonsági játék és az edzőkbe régről beleívódott taktikai elképzelések domináltak, ami a legtöbb esetben nem hozott látványos játékot.
Kiemelt kép: Alamy Stock Photo
Szerző
