Mindenhol kételkedtek benne, mindenhol nyert – a görög bevándorlóból ausztrál futballedzővé lett Ange Postecoglou története

Van azért némi fanyalgás a Spurs szurkolói köreiben Ange Postecoglou kinevezése kapcsán, talán nem is indokolatlanul, az értetlenkedő vélemények skálája mindenesetre széles. Túl öreg a maga 57 évével. Nem dolgozott soha egyetlen topligában sem. Nem dolgozott világklasszisokkal, nagy egókkal, akikkel másként kell bánni, mint az átlagos futballistákkal. A világ legkiválóbb trénereivel kell összeakasztania a bajszát, Guardiolával, De Zerbivel, Klopp-pal, Artetával, Pochettinóval, Ten Haggal, biztosan elég ő ehhez? Eleve, ausztrál, s mit tudhat egy ausztrál az európai futballról? Hova jön az ő CV-je Luis Enrique, Julian Nagelsmann, a sokak által visszakövetelt Mauricio Pochettino, de még a Hollandiában frissiben bajnoki címet szerzett Arne Slot nacionaléjához képest is, akik ugye mind jelöltek voltak a Tottenham kispadjára. Hogy az ausztrál válogatott élén Ázsia-kupát nyert, a Yokohama F. Marinosszal japán, a South Melbourne-nel meg a Brisbane Roarral ausztrál bajnoki címet? Sehol sem jegyzett titulusok, ahogyan a skót élvonal is farmliga az elithez képest, amelyikben két klub verseng az elsőségért, az ott két szezon alatt begyűjtött öt trófea (a lehetséges hatból) korántsem elég meggyőző.

Nagyjból ezek volnának a Postecoglouval szemben megfogalmazott kritikák, de mielőtt belekezdenénk a mellette szóló érvek felsorolásába és személye méltatásába, nem árt talán megjegyezni:

Véletlenül sem akarjuk ezzel azt mondani, hogy az ausztrál lesz az új Wenger vagy az új Ferguson, és hogy az Arsenalhoz vagy a Unitedhez hasonlóan a Spurs megütötte a főnyereményt, csak épp a dacos kétkedés – amelyet sokaknál az ausztrál életkora is táplál, de érdemes tán emlékeztetni magunkat, bizonyos Maurizio Sarri 56 éves volt, amikor először nagycsapatot dirigálhatott, a Napolit ugyebár – szemet huny a tény felett, hogy ez a (szigetországba) messziről jött ember micsoda futballt alkotott a Celtic élén. Oké, a lesajnált skót élvonalban, de akkor is. A nemrégiben magunk mögött hagyott szezonban a tíz legfontosabb európai bajnokságot vizsgálva a Celtic szerezte átlagban a legtöbb gólt (meccsenként hármat!), birtokolta a legtöbbet a labdát (73 százalékban) és bírt a legjobb győzelmi mutatóval (meccsei 84 százalékát megnyerte). 

Fotó: Juergen Schwarz / Alamy Stock Photo

Mint azt a számok is alátámasztják, Postecoglou Celticje abszolút közönségszórakoztató, energikus, magas intenzitású, az ellenfelet magasan letámadó, azt állandóan űző, roppant támadószellemű futballt mutatott be, nagyjából olyat, mint amit a Spursnek utoljára a Pochettino-érában sikerült, és amelyet azóta, immár négy éve hiába sír vissza az észak-londoni szurkolósereg.

Ha már Pochettino: ahogyan az argentinnak hatalmas kihívást és előrelépési lehetőséget kínált a Spurs, ugyanez a helyzet az elitbeli edzősködésről talán már lemondó Postecoglouval, aki ellentétben Mourinhóval vagy Contéval, biztosan nem érzi majd úgy, ő tesz szívességet azzal a Tottenhamnek, hogy leül a kispadjára. A két edzőfejedelemnél, de főként Conténál ezt lehetett érezni, persze nem feltétlenül ezért nem voltak odavalók. Hanem mert mindkét edző az a típus, akit egyedül az instant győzelem érdekel, egyik sem óhajt hosszú távra berendezkedni, perspektivikusan építkezni, a fiataloknak esélyt kínálni, őket a csapatba illeszteni, előrevivő futballt alkotni, szórakoztatni, ők a pillanat mesterei, „a mindjárt és mindig győzni kell, mindegy, miképpen” elvének megtestesítői; persze a sokat szapult Spurs-elnök Daniel Levy éppen ezért vitte őket Londonba, hogy trófát nyerjenek neki és a klubnak. Ahhoz azonban eszközök is kellenek, márpedig ők nem feltétlenül kapták meg azokat az eszközöket, amiket a Chelsea-ben, az Internél, a Realnál vagy a Juventusban igen. Így pedig elvéreztek, mert ők sem csodatévők, ráadásul meglehet, mindketten a zeniten túl dirigálták a Spursöt, ezzel szemben Postecoglou élete esélyeként gondol majd a Tottenhamre, amelyre mindig is vágyott, amelyet most megszállottan igyekszik majd sikerre vezetni, de nem úgy, hogy mindent feláldoz a győzelem oltárán. Az ausztrál tréner látványos támadófutballja eleve jobb kiindulópont, ráadásul pozitív személyiség, akire nem jellemző, hogy hangulatváltozásaival, hatalmas egójával mérgezné a környezetét, ettől még roppant szigorú tréner, aki nem enged az elveiből, játékfelfogásából, rendkívül határozott, de magával ragadó személyiség, aki mögött rendre felsorakoznak a játékosai, akiben hisznek, úgy is, hogy egyébként a két lépés távolságot rendre megtartja, nem bratyizik, négyszemközt keveset kommunikál velük. Arra pedig, hogy a tüdejüket is ki kell majd köpniük, a Spurs labdarúgói máris felkészülhetnek, mert eléggé munkás edző az ausztrál. Ezt hozta magával otthonról.

Fotó: Andrew Orchard sports photography / Alamy Stock Photo

1970-ben, ötéves korában hajózott el Görögországból a katonai junta elől menekülő szüleivel és nővérével Ausztráliába, édesapjának és édesanyjának ma is hálás a bátorságukért. „Amit a szüleim bevállaltak, az fantasztikus. Harminc napig hánykolódtak velünk együtt a tengeren azért, hogy a testvéremnek és nekem jobb életet biztosíthassanak. Nem ismerték a nyelvet, nem ismertek Melbourne-ben egy lelket sem, nem volt semmijük.”

„Néhány bőrönddel és két gyerekkel érkeztek meg az országba, nagyon nehéz lehetett a helyzetük, gyakorta hallottam az anyámat éjszaka sírni” – csatlakozott Postecoglou mondandójához a nővére, Liz.

De munkára leltek, az apjuk, Dimitrisz (az angolosítást követően Jim) éjt nappallá téve dolgozott; neki és fiának, Angénak is a hétvégi futball jelentette a megváltást. Angét apja vitte le vasárnaponként a görög emigránsok alapította klubba, a South Melbourne Hellasba. Postecoglou tudta jól, úgy lesz a legkönnyebb beilleszkedni kortársai közé, ha a sportban jó. És ha az is volt, egy sérülés miatt 27 évesen abba kellett hagynia a futballt.

Akkor sem törődve a kétkedőkkel nyert két bajnoki címet a South Melbourne-nel, mégsem bizonyult egyenesnek az útja: az ausztrál U20-as válogatott éléről menesztették, a görög harmadosztályban volt kénytelen munkát vállalni, amikor onnan hazatért, anyósánál lakott a feleségével. Nem ezért, de megjárta a poklot. Amikor aztán 2009-ben a Brisbane Roar felkérte vezetőedzőnek, ő hálából megalkotta az ausztrál klubfutball máig legjobbnak ítélt tizenegyét. Az a Brisbane nagyjából úgy játszott, mint az elmúlt idényben a Celtic, fékezhetetlen lendületével elsöpörve az ellenfeleket. Két bajnoki cím lett a jutalma.

„Ange legnagyobb erénye, hogy fel tudja maga mögött sorakoztatni az embereket, a játékosai hamar vevőkké válnak az elképzeléseire – mondta a BBC-nek nyilatkozva a korábbi brisbane-i csapatkapitány, Matt Smith. –

Soha nem kényelmesedhettünk el, egyre jobbá és jobbá akartunk válni, folyamatosan fejlődni, de keményebben is dolgoztunk érte, mint bármelyik másik klubomban. Aki nem állt be a sorba, azzal szemben Ange kegyetlennek bizonyult.”

Pedig szinte a semmiből kellett felépíteni a csapatot. Első teljes brisbane-i szezonja előtt tizenegy játékost verbuvált, de épp ebben ugyancsak erős: meglátni a tehetséget, azt segíteni az úton, jobb játékossá tenni. 

Fotó: Findlay / Alamy Stock Photo

Ami azt illeti, a Celticben sem a készbe ült bele, sőt. Egy olyan együttest vett át 2021 nyarán, amelyik 25 ponttal lemaradva a Rangerstől végzett a második helyen, amelyet épp a Rangers búcsúztatott a kupából, a Ross County a Ligakupából, vagyis az azt megelőzően zsinórban kilenc bajnoki címet szerző klub csak kereste önmagát, kereste Neil Lennon utódját a kispadra, és sportigazgatóját a vezetői irodába. Eddie Howe-ra hajtott, de lemaradt róla, és mert eltelt száz nap anélkül, hogy meglett volna a csapat új menedzsere, a klub és szurkolók közti viszony egyre feszültebbé vált. (A Spursnél ismerős lehet a helyzet.)

De jött Postecoglou, és kis idő elteltével Glasgow-ban is maga mellé állította a kétkedőket. Amúgy sem az a típus, aki megriad a feladatoktól, szereti, ha az alapoktól kell valamit felépíteni (a Celtic a minap Skót Kupát nyerő, ezzel triplázó tizenegyéből kilencet ő szerződtetett), mert talán tudja magáról, személyisége inspirálóan hat, nagyszerűen képes a körülötte lévőket motiválni, mottóját mantrázva: „sosem állunk meg”. 

„Tudom, mi az őszinte munka, tudom, mit jelent az önfeláldozás, és azt is tudom, milyen kiváltságos helyzet egy ilyen privilegizált pozíciót betölteni – mondta kevéssel azután, hogy a Celtic edzője lett. – Nem tekintem ezt természetesnek, mert tudom, az édesanyámnak és édesapámnak milyen keményen kellett dolgoznia. Az egész életüket feláldozták azért, hogy én most itt lehessek. Nem is érzem ezt robotnak, sokkal inkább az álmomat élem, amit a szüleim teremtettek meg.”

Taktikai felkészültsége sem utolsó ugyanis, a Guardiola-féle futballhoz hasonlóan labdabirtoklásnál nála is belép a középpálya közepére az egyik védő, szereti, ha a nyolcasai kihasználják a félterületek kínálta lehetőségeket, a szélsők az oldalvonal mellett játszva biztosítják a szélességet, rendre hátulról építkeznek a csapatai, sosem előrerúgva a labdát, amit ha elveszítenek, igyekeznek magasan, mielőbb visszaszerezni, azt mindvégig a földön tartani, és támadni, támadni, támadni. Kompromisszumok nélkül. Hogy aztán ez a Spurs élén, a korábban felsorolt briliáns edzők ellen is eredményes játékmód lesz-e, egyelőre megválaszolhatatlan. Kinevezése bizonyosan kockázatos, bár amikor a Spurs utoljára rizikózott (Pochettino felkérésével), BL-döntő lett a jutalma.

Kiemelt kép:  PA Images / Alamy Stock Photo