Mircea Lucescu: az egyszerre gyűlölt és imádott edzőlegenda

„Éjjel felriadtam, és azon tanakodtam, már megint milyen furcsa az időjárás. Februárban ilyen viharok? Mennydörgés? Félelmetesen nagy zajt hallottam. Visszaaludtam, amikor pedig reggel felkeltem, értesültem arról, mi történt valójában. Mindenkin hamar eluralkodott a pánik” – emlékezett vissza egy év múltán az orosz–ukrán háború kitörésére Mircea Lucescu. – „Nem akartam elhagyni Ukrajnát, és csak azért tettem így, mert úgy gondoltam, Bukarestből többet segíthetek.”

Így is tett: a román és a moldovai szövetség segítségével kezdte el kimenekíteni az országból a Dinamo és a Sahtar légiósait, a Kijevben maradt játékosaiért viszont továbbra is rettenetesen aggódott:

„Az ukrajnai román nagykövetség ragaszkodott ahhoz, hogy hazatérjek, és a klubomban is ugyanezt gondolták. Nekem azonban nagyon fontos volt tudnom, mi lesz a fiaimmal.”

Nem csak a légiósoknak segített kijutni Ukrajnából, az ukrán futballisták feleségei és gyerekei, valamint a szüleik is buszra szálltak, és két járművel, mintegy 80-an elhagyták az országot. Mint háromgyermekes családapa, a kijevi kapitány Szerhij Szidorcsuk, valamint a donyecki Tarasz Sztepanenko és Szerhij Krivcov is velük tarthatott. Utóbbi idén januárban az Inter Miamiba igazolt, előbbiek Lucescuval egyetemben később visszatértek Ukrajnába – ám addig is, amíg Bukarestben tartózkodtak, naponta küldték haza az otthon maradottaknak az élelmiszercsomagokat.

„A legszívszorítóbb jeleneteknek a határ közelében lehettünk szemtanúi. Emberek százai hagyták hátra autójukat a hatalmas kocsisorban, és gyalogoltak kilométereket egyik kezükben a börőndükkel, a másikban a kisgyerekükkel, csak hogy mihamarabb és biztosan átérjenek a határon.”

És ha bele is sajdult a szíve, amint lehetett, visszatért csapatához Kijevbe, nyilván kötelességtudatból, együttérzéséről tanúskodva, kiállást mutatva. A humánumon túl azért is, mert tudta, legalább annyit kapott Ukrajnától, mint amennyit adott neki.

A Sahtarral nyert nyolc bajnoki címet, hat nemzeti kupát és egy UEFA-kupát – utóbbit nem kis menetelés végén hódította el 2009-ben. A legjobb 32 között a Tottenham Hotspurt intézte el csapata, a nyolcaddöntőben a CSZKA Moszkvát, a legjobb nyolc között az Olympique Marseille-t, az elödöntőben épp a Dinamo Kijevet (ami azért az akkori ukrán klubfutball erejét is jelzi), a fináléban hosszabbítást követően a Werder Brement. 22 trófeát felhalmozva töltött el csekély 12 évet Donyeckben.

A harmadik külföldi edzője lett a klubnak Nevio Scala és Bernd Schuster után, jóllehet ha Rinat Ahmetovon múlik, ő az első. Azután ugyanis, hogy Lucescu a Galatasaray-jal megnyerte az európai Szuperkupát – 2000-ben, 2-1-re a Real Madrid ellen – különgépet küldött érte Isztambulba, az akció nem járt azonban sikerrel. Lucescu maradt, második szezonjában pedig bajnoki címet nyert a Galatával. 60 százalékos győzelmi mutatóval búcsúzott el a sárga-vörösöktől, ami karrierjének messze nem a legszuperebb teljesítménye (noha elég pofás): a Rapid Bucuresti élén meccsei 72 százalékát sikerült megnyernie (57-ből 41-et), az 1980-as évek második felében a Dinamo Bucurestit vezetve pedig a majd 75 százalékát (177-ból 132-t). A Besiktast irányítva „csak” 60 százalékos győzelmi rátát produkált, ami leginkább a második szezonon múlt. Az elsőben 85 pontot gyűjtve zárt a tabella élén – a fennállásuk 100. évfordulóját ünneplő „fekete sasoknak” különösen sokat jelentett a bajnoki cím. Ahmetovnak is, aki nem hagyta annyiban a dolgot, és újra csak Ukrajnába invitálta Lucescut. Jöjjön el ő Isztambulba, kontrázott a tréner, Ahmetovnak pedig nem derogált repülőre ülni; a személyes találkozásnak valahára megállapodás lett a vége.

A Sahtar addig egy brazilt (Brandaót) foglalkoztatott csak, Lucescu első idényében érkezett újabb három (Matuzalém, Elano és Jádson), ami megágyazott a későbbi állandó brazil importnak. Lucescu még játékoskorában szeretett bele a brazil futballba, azután, hogy 1970-ben a román válogatottal Brazíliában turnézhatott, megmérkőzve például a Fluminensével, amely klubnak annyira megtetszett a remek csatár játéka, hogy kölcsön akarta venni, a kommunista rezsim azonban nem egyezett bele. Lucescu ugyancsak nagy becsben tartotta, hogy az 1970-es vb-n játékosként mezt cserélhetett Pelével, és azt remélte, Donyeck lehet a legkiválóbb, vagy legalább a második soros brazil fiatalok primer európai támaszpontja.

Ebben sietett segítségére a francia-brazil futballügynök Franck Henouda, kinek közbenjárásával szerződött 2000-ben Mário Jardel Portóból a Galatasarayba – utóbbit ugyebár Lucescu irányította. Kettejük, vagyis a román tréner és Henouda kapcsolata akkor formálódott, hogy aztán sokáig megbonthatatlan egységgé kovácsolódjon: Henouda örömest szegődött partneréül küldetésében, azaz hogy Donyeckben megteremtik a „legbrazilabb” európai klubot.

A 2005 januárjában szerződtetett Jádsoné lett az úttörő szerep, őt követte a nyáron Fernandinho – a kettős pedig megágyazott a további brazil immigrációnak. Ők aztán szállították is az eredményeket: a leghangosabb sikernek a 2009-es, Werder Bremen ellen 2-1-re megnyert UEFA-kupa-döntő számított, öt brazillal a kezdőben, de talán annál is jobb volt a 2012-es csapat, amelyik a Chelsea-t megelőzve zárt másodikként a csoportkörben (a Juventus mögött), a bajnokság első körét pedig pontveszteség nélkül (!) abszolválta.

A Lucescu-féle Sahtar mindvégig gyorsan, agresszívan, kreatívan futballozott, emellett megvolt a román szakembernek az a fergusoni képessége, hogy időről időre meg tudta újítani csapatát, a távozókat rendre képes volt pótolni. Pedig nem akármilyen spilások hagyták el a Sahtart (Fernandinho, Willian, Mkhitarjan, Douglas Costa többek közt), rendre érkezett azonban helyettük hasonló tehetség. Az ötvözet is működőképesnek bizonyult: hátul a robusztus, kőkemény ukrán védők, a középpályán és elöl a kreatív dél-amerikai művészek.

A projekt nem csak futballszakmai szempontból bizonyult kiválónak, a financiális aspektusa ugyancsak gyümölcsözött: a fiatalon megvásárolt brazilok (Jádson 21 volt, Fernandinho 20, Willian 19, amikor aláírt a Sahtarnak) jelentős profittal kecsegtették Ahmetovot, és nem is kellett csalódnia: Fernandinhót ötszörös, Williant kétszeres áron adta tovább a klub (és sorolhatnánk még a jó példákat).

Kijelenthető: a „bányászok” Ahmetov pénzének és elhivatottságának, Lucescu szakértelmének és víziójának hála a 2000-es évek második felére a legerősebb kelet-európai csapattá váltak. A kapuit a 2009-es UEFA-kupa-győzelem után egy évvel megnyitó, 52 000 néző befogadására alkalmas Donbass Arena pedig még vonzóbbá tette a donyecki dobbantót a nyugat-európai karrierről álmodó braziloknak. Ahogy a tulaj, a légiósok rémálmaiban sem fordulhatott meg, hogy négy évvel később az oroszbarát zavargásokban és az eszkalálódó háborús helyzetben a csapatnak el kell majd hagynia otthonát, hogy azóta se térhessen oda vissza.

Ehhez képest ma már mennyire bagatell, hogy amikor a Zenit, majd a török válogatott élén eltöltött időszaka után nem kis döbbenetet keltve az ukrajnai rivális Dinamo Kijev kereste meg és kínálta meg Lucescut szerződésajánlattal, amit el is fogadott, saját, azaz a Dinamo drukkerei indítottak ellene „háborút”. A tulajdonos Szurkisz család döntését a legendás Oleh Blohin és Ihor Belanov is kritizálta, a kijevi ultrák annál élesebben fogalmaztak:

„Azt hittük először, csak egy rossz vicc, úgy tűnik azonban, a klubvezetés a maradék józan eszét is elvesztette, nemkülönben a becsületét és méltóságát. Arcul köpték a Dinamo rajongóit, ezért aztán viselniük kell a cselekedetük következményeit.”

Lucescu nem csak azzal számított közellenségnek Kijevben, hogy nyolcszor emelte trónra a donyecki csapatot, hanem mert időről-időre rendesen oda is szúrt a fővárosiaknak. Nem felejtette el megjegyezni, hogy a Dinamo mindig különleges bánásmódban részesül, igyekezett egy olyasfajta narratívát alkotni, amelyben az elnyomott jófiúk (Sahtar) küzdenek a kivételezettek (Dinamo) ellen. Kijevben az sem aratott tetszést, amikor a Zenitbe szerződve Lucescu egy, a szentpétervári beilleszkedés nehézségeit firtató kérdésre azt felelte:

„Oroszország és Ukrajna számomra azonos. Egy ország, amelyet a véletlen kettéválasztott. Az én generációm szemében ők a volt Szovjetunió tagjai.”

Szóval szolgáltatott éppenséggel táptalajt a vele szembeni kijevi ellenérzéseknek, és mert azok lángra is kaptak, négy nappal a megegyezés után Lucescu úgy döntött, távozik a Dinamótól.

„Szeretném megköszönni a Szurkisz családnak a bizalmat, de nem tudom elfogadni, hogy a saját drukkereink szembe mennek a klub érdekeivel” – mondta akkor a román Gazeta Sporturilornak. – „Nem tudok egy ennyire ellenséges közegben dolgozni, az ultráink támogatása nélkül.”

Az elnök Ihor Szurkisz nem hagyta azonban annyiban. Személyes hangvételű levelében azt írta többek közt, „a klub sorsa nem múlhat néhány szurkoló érzésein”. Lucescu végül maradt, a tiltakozások nem szűntek, a Dinamo meg elkezdett nyerni. Majd bajnok és kupagyőztes lett. Az persze kérdés, ért-e az újabb dicsőség annyit, hogy belepiszkítson saját donyecki hagyatékába?

„Tudom, hogy a viszonyom a Sahtar szurkolóival erősen megromlott, de azt akartam érezni, hogy élek” – hangsúlyozta néhány hónappal Kijevbe szerződése után. – „A futball az életem, én meg egy évig ültem otthon, és rettenetesen hiányzott. Nem tudtam az ajánlatot elutasítani.”

Így vált hát egyszerre gyűlölt és imádott trénerré, nem mintha ez különösebben foglalkoztatná. Tette, amit helyesnek vélt, ahogyan korábban bármikor. Akkor is, amikor a Bresciát „románosította”. Az 1992–1993-as szezonban, azután, hogy mindjárt az első évében bajnokként felvitte a klubot a Serie A-ba. Gheorghe Hagi, Florin Raducioiu, Ovidiu Sabau és Dorin Mateut alkotta a honfitárs kvartettet, így is kiesett azonban a Biancazzurri. Olaszországban négy klubot (a Brescia mellett az Intert, a Pisát, valamint a Reggianát) irányított, az Intert nem sokáig. 1998-ban foglalhatta el a milánói kispadot, elképesztő klasszisokat, és nem kevésbé nagy egókat igyekezett jó irányba terelni. Márciusig húzta, kevésbé a BL-negyeddöntőbeli kiesés – a végső győztes Manchester United ejtette ki a Javier Zanettivel, Diego Simeonéval, Andrea Pirlóval, Roberto Baggióval, Youri Djorkaeff-fel, Ronaldóval, Iván Zamoranóval felsorakozó olaszokat –, inkább a Ronaldóval szembeni konfliktusa miatt.

„Pedig nagyon örültem, hogy a csapatomban tudhatom, csak hát nem nagyon szeretett edzeni” – emlékezett vissza évekkel később. – „Több időt töltött a éjszakai bárokban, mint a gyepen. Edzés nélkül akart futballozni, leginkább csak játszani. De fantasztikus tehetség volt.”

Az olasz és ukrán klubfutball mellett két válogatott élén is megfordult (Románia, Törökország), terelgette a Zenit játékosait (egy orosz Szuperkupa jutott neki Szentpéterváron is), edzői karrierje elején-közepén három román klubot emelt a magasba (a Vajdahunyadbeli Corvinult feljuttatta az első ligába, és szerzett ott mindjárt bronzérmet, de nyert egy-egy bajnoki címet a Rapid és a Dinamo Bucurestivel is), kivívta számos kollégája tiszteletét.

Luciano Spalletti 70. születésnapja alkalmából a világ legjobb trénerének nevezte, mert szerinte bárhova ment is, eredményt produkált. Volt azért lent (az Inter vagy a török válogatott élén) és volt persze annál többet fent (török és ukrán klubcsapatait a csúcsra segítve). Jelenlegi klubjában sem tétlenkedik: ahogy azt már írtuk, 2021-ben a bajnoki címet és kupagyőzelmet is begyűjtötte a Dinamóval, bár van annál egy sokkal grandiózusabb ideája, mint valamelyik újabb bajnoki aranyérmet megkaparintani.

„Az az álmom, hogy újra látom az ukrán embereket mosolyogni” – mondta kevéssel a háború kirobbanása után. – „Amint lehet, vissza akarok térni Ukrajnába. Amíg egészséges vagyok, és érzem magamban az energiát, nem állok le.”

Állta a szavát. És ha a Dinamo idén nem is a bajnoki címért küzd, ne vegyünk mérget arra, hogy Mircea Lucescu győzelmi rekordja 36 trófeával zárul. Csak az egészsége bírja…