Mit mond el Katar a jövő vb-iről?

Az európai dominancia újfent kirajzolódó határai

Ahogy azt voltaképpen az októberi elemzésünkben is láthattuk, ez a világbajnokság is azt mutatta, hogy bár nyilván nem véletlenül Európa magasan a leginkább felülreprezentált kontinens a vb-k mezőnyében, azért a kétségtelen dominanciájának is megvannak a maga határai.

Ezt persze legkevésbé sem arra alapozhatjuk, hogy Franciaország tizenegyesekkel épp elveszítette a vb-döntőt és a trófea így 20 év után újra Európán kívülre kerül, hiszen egy-egy csapat teljesítménye még túl kicsi mintát jelent egy ilyen, legfeljebb hétmérkőzéses tornán, ahol ráadásul az egyenes kieséses szakasz egymeccses párharcainak a súlya meglehetősen nagy. Sokkal beszédesebb, hogy a csoportkörből a nyolcaddöntőbe jutó európai csapatok száma (8) megint alacsonyabb lett, mint az európai rendezések során bármikor. Mindeközben a rendező ázsiai AFC három nyolcaddöntősével megdöntötte eddigi rekordját, Afrika pedig két továbbjutójával beállította azt.

Még megbízhatóbb talán, ha az úgynevezett interkontinentális pontszámokat vizsgáljuk meg, vagyis hogy egy konföderáció válogatottjai átlagban hány pontot szereztek a többi konföderáció képviselői ellen lejátszott mérkőzéseken. Korábban ezt a mutatót a világranglista pontszámának kikalkulálásához is használta a FIFA az egyes földrészek szorzóinak meghatározásához, ez a felhasználása azonban mára megszűnt, ugyanakkor továbbra is érdekes jelenségeket mutathat meg.

Az idei tornán, akárcsak minden egyes Európán kívüli világbajnokságon, megint a dél-amerikai Conmebol bizonyult ebben a legerősebbnek (annak ellenére, hogy csak két csapata jutott tovább a nyolcaddöntőkbe), miközben az öreg kontinens átlagpontszáma volt a legmagasabb minden hazai terepen rendezett világbajnokságon. Katarban ebben az interkontinentális átlagpontszámban is rekordot döntött a CAF és az AFC, de ezt a korábbi tornák alapján nem tekinthetjük egy lineáris fejlődésnek pillanatnyilag, hanem nagyban megint csak a sokak számára idegen helyszínnek kell betudnunk. Ugyanakkor az mindenképpen látványos, hogy az ázsiai és az afrikai csapatok a kilencvenes évekhez képest általában magasabb átlagpontszámokat produkálnak az új évezredben és egyértelműen több nyolcaddöntőst.

A helyszíntől való függés különösen látványos, ha az európai eliten kívüli csapatokat külön vizsgáljuk. Az elmúlt 60 évben ugyanis mindössze 7 európai válogatott jutott vb-döntőbe: Anglia, Franciaország, Hollandia, Horvátország, Németország, Olaszország és Spanyolország. Márpedig ha az ezen a szűk hetesen kívüli csapatok interkontinentális átlagpontszámát vizsgáljuk, akkor láthatjuk, hogy nem csak a Conmebol előzi meg őket, hanem idén például az afrikai CAF is, de a korábbi Európán kívül rendezett tornákon többször az ázsiai AFC és az észak-amerikai Concacaf képviselői is, miközben a hazai földrészen rendezett világbajnokságokon már ennek az európai másodvonalnak az átlagpontszáma is megelőzi két kivételt leszámítva a többi konföderációt.

Persze egyszerűen az eredmények is jól mutatják az öreg kontinens másodvonalának haloványságát és helyszínfüggőségét, hiszen már a nyolc közé is idén csak Portugália, 2014-ben pedig csak Belgium jutott el ebből a körből, a 2010-es dél-afrikai tornán pedig egyetlen csapat sem, de 2002-ben is csak Törökország. Így pedig megállapíthatjuk, hogy a történelmi eredményeket bizony nagyban befolyásolta az is, hogy az eddigi 22 világbajnokságnak a felét Európában rendezték, nyolcat az amerikai kontinensen, míg Afrikában csak egyetlen egyet, Ázsiában pedig most is csak a másodikat, így a jövőben már csak a demokratizálódás és az infrastruktúra-fejlesztés jegyében is ennek az aránynak legalább valamelyest ki kellene egyenlítődnie.

De miért is érdekes egyáltalán, hogy hogyan szerepeltek a világbajnokságokon a konföderációk és közülük különösen Európa? Nyilván a kvóták kiosztásának a kontinensünkön gyakran felcsapó vitája és a vb mezőnyének 48 csapatosra bővítése miatt.

Miért kell ide mezőnybővítés?

A FIFA a labdarúgásnak elvileg minden kontinenst összefogó szervezete, ebből kifolyólag pedig nyilván az a feladata, hogy a sportág népszerűségét és lehetőségeit optimalizálja a világon és ebben elméletileg nem kivételezhet egyik konföderációjával sem. Mivel Európa nagy részén a futball már a legnépszerűbb sportág, mégpedig a világon magasan a legfejlettebb infrastruktúrával, ha meg akar felelni ennek az alapvető feladatának és fejleszteni akarja a labdarúgás globális helyzetét, akkor nyitnia kell a többi kontinens felé és feltárni a még kihasználatlan potenciált, mely gazdaságilag leginkább Észak-Amerikában, Ausztráliában és a Távol-Keleten, szurkolói bázisban pedig Dél- és Dél-Kelet Ázsiában, valamint Afrikában rejlik.

Ez a FIFA funkciójából eredendően következő célkitűzés attól teljesen független, hogyan hívják a szervezet elnökét és hogy használ-e nem megengedett vagy nem etikus eszközöket, legyen az akár Gianni Infantino, Sepp Blatter, Joao Havelange vagy Sir Stanley Rous (az angolok által készített idevágó dokumentumfilm az utóbbiról persze megfeledkezett, pedig bőven lett volna az ő elnöklése idején is feltárni való). Mivel Európa természetesen nem hajlandó lemondani a neki járó vb-kvótákról, újra a mezőny bővítése lehet az egyetlen megoldás az előrébb lépésre, ahogy az megtörtént 1982-ben a 24, majd 1998-ban a 32 csapatosra bővítés esetében is. Utóbbi alkalommal ráadásul az európai résztvevők száma egyáltalán nem is nőtt, most viszont 3 új kvóta jár majd a továbbra is magasan a legreprezentáltabb öreg kontinensnek is, aminél több, négy garantált és egy pótselejtezős hely, csak a legtöbb tagországot felvonultató Afrikának jut most pluszban.

A FIFA nyilván növelni akarja a bevételeit is, ezt azonban dőreség lenne etikátlanságnak tekinteni, hiszen éppen ez növelheti meg azokat a forrásokat is, melyeket aztán a szervezet visszaforgathat a sportág fejlesztésére szerte a világon (a bevételek bármekkora hányadát is feltételezi valaki elsikkasztani), így pedig a FIFA-nak a pénzszerzés ugyanúgy feladata, mint az egyes konföderációknak, nemzeti ligáknak vagy akár kluboknak. Mindemellett aki annyit lát csak a 48 csapatosra bővítésben, hogy a szövetség a bevételeit akarja növelni, az valószínűleg szemellenzővel követte a világfutballt az elmúlt években, vagy akár ezt a világbajnokságot az elmúlt hónapban.

A mögöttünk hagyott világbajnokság első napjaiban már záporoztak az afrikai és ázsiai csapatok helyének létjogosultságáról szóló fröcsögések, miközben végül a már taglalt eredmények a racionális értékelő számára végül szétoszlathatták a kételyek nagy részét. Az első zakók után például Costa Rica és Irán is megmutatta, hogy még az erőviszonyokhoz képest is rosszul sikerült meccsek után is fel lehet állni a padlóról és emlékezetes teljesítményt nyújtani, vagyis felesleges lenne felszínes módon egyetlen meccs alapján a vb-re nem illő csapatnak kikiáltani őket. Mint ahogy a végül bátor játéka ellenére pont nélkül záró Kanada nélkül is szegényebb lett volna ez a vb, de még alighanem a hatalmas nemzetközi nyomás miatt mélyen a tudása alatt teljesítő Katar mérkőzéseinek is voltak emlékezetes pillanatai.

Legalább annyira értékes volt ezen csapatok jelenléte, mint például 1982-ben Algéria és Kamerun debütálása, az Egyesült Államok visszatérése 1990-ben, Szaúd-Arábia első vb-je 1994-ben vagy Japáné 1998-ban, majd 2002-ben Szenegálé, 2006-ban Elefántcsontparté és Ghánáé. Nem is voltak olyan régen ezek a bemutatkozások, mégis láthatjuk, mennyit fejlődött ezekben az országokban a labdarúgás az elmúlt évtizedekben és milyen sokat jelentett a helyi labdarúgóéletnek, a szurkolóknak az értékes vb-szereplés. Ha nem is azonnali, kiugró eredményeket, de folyamatosan és fokozatosan végbemenő fejlődést mindenképpen észlelhetünk. Így aztán ha ideig-óráig gyengébben is muzsikál egy-egy válogatott a világbajnokságon, azt sem érdemes kategorikusan elítélni.

Ahogy jól látjuk a Bajnokok Ligája küzdelmeiben, de akár a topligákon belül is, valójában minden versengésnek természetes velejárója, hogy vannak olyan párosítások, melyek során jelentős az erőkülönbség az ellenfelek között, mégsem feltétlen jelent ez érdektelen összecsapásokat, ha fektetünk energiát a felek megismerésébe. Ugyanígy volt ez mindig a világbajnokságokon is, ahol kifejezetten érdekes színfolt volt például Jamaika szereplése az 1998-ban, Trinidad és Tobagóé 2006-ban, de akár említhetjük Kuvaitot 1982-ből, Haitit 1974-ből vagy az 1966-ban szenzációt okozó Észak-Koreát és még hosszan folytathatnánk a sort. Mindezek persze olyan korszakokban történtek, amikor az európai közvélemény jelentős része még nem ellenségesen, hanem inkább kíváncsian fogadta a számára ismeretlen kultúrákat felvonultató válogatottakat a futball nagy színpadán.

A FIFA-nak tehát már csak ezért is keresnie kell a lehetőséget a minél több szereplő bevonására szerte a világból. Még ha a 32 csapatos lebonyolítást kétségtelenül tekinthetjük is a legstabilabb lehetőségnek, melyet a leghosszabb ideig használt a vb-ken a világszervezet, ha ennél marad, azzal a fejlődés helyett a stagnálás mellett tenné le a voksát a futballvilágban zajló mélyreható pénzügyi változások ellenére.

Bármilyen sokkolóan hangzik is tehát elsőre a 48 csapatosra bővítés jelen sorok írója számára is, bőven szólnak mellette érvek, az egyszeri futballszurkolónak pedig el kell engednie azt az illúziót, hogy teljes egészében befogadja a folyamatosan fejlődő tornát annak minden meccsével. Alighanem már a mostani lebonyolításban is kevesen vannak, akik minden találkozót megnéznek, a jövőben pedig egyre inkább úgy kell kezelnünk a labdarúgó vb-t is, mint szinte minden más sporteseményt, az olimpiákat vagy akár a topligákat, melynek rajongói sem néznek meg feltehetően minden egyes meccset még egy-egy fordulóból sem, hanem kiválogatják, mely csapatok és mely párosítások érdeklik a legjobban.

A bővítés voltaképpen nem is foszt meg senkit attól, hogy követhesse a kedvenceit vagy akár csak a legjobb csapatok küzdelmeit, miközben kibővíti az érintett szurkolók számát. Voltaképpen a három további kvótával Európából is igyekszik elérni, hogy kisebb eséllyel kelljen a vb-ken olyan sztárok részvételéről lemondani, mint a legutóbbi két kvalifikációt elbukó olaszok vagy a mostani tornáról hiányzó Erling Haaland és Zlatan Ibrahimovic. A vb-rendezés helyszínétől némileg függően továbbra is a legerősebb konföderációnak nevezhető UEFA tehát megőrzi az amúgy sem demográfiai, sem gazdasági szempontból nem teljesen indokolt privilegizált helyzetét.

Na de akkor mi indokolja mégis a vb kibővítése miatti felháborodást Európában?

Változások szele

A világ labdarúgásának csúcsa jelenleg természetesen nem a válogatottaknál keresendő, hanem a nyugat-európai topligákban összpontosul, e bajnokságok topcsapatai pedig korábban sosem látott mértékben foglalkoztatják, uralják a sportsajtót szerte a világon a szurkolókból hatalmas fogyasztói tábort és így hatalmas bizniszt kialakítva. A Nyugat-Európában összpontosuló elképesztő pénzügyi fölényt egyébként nem csak a kialakított infrastruktúra vagy felhalmozott szellemi tőke okozza, hanem talán még jelentősebb mértékben a Bosman-eset után a kontinensen kialakított szabad piac is, mely lehetővé tette a klubok számára, hogy a jóléti társadalmak anyagi helyzetét kihasználva bármilyen játékost összevásároljanak bármelyik földrészről és valóságos világválogatottakat alakítsanak ki.

Az UEFA-n belül ezek a ligák már elképesztő módon képesek érvényesíteni az érdekeiket elnyomva a klubversengésekben a kontinens többi részét, erőteljes lobbitevékenységükről jól árulkodik a kontinens kettészakadása, a legjelentősebb bevételeket biztosító BL számukra extrém szinten kedvező rendszerének a kialakítása, végül pedig az Európán belül máshol a hasonló befektetéseket ellehetetlenítő pénzügyi fair play bevezetése. Ezzel az egyoldalú rendszerrel voltaképpen marketingerőben jelenleg csak a világbajnokság képes felvenni a versenyt a labdarúgóvilágban, a két üzleti rendszer érdekei pedig sokszor egymásba ütköznek. A sportág globális fejlődésének a lépései nyilván megnyirbálják a topligák privilégiumait, így az utóbbiak elég vehemensen reagálnak minden változtatásra, nem szívesen engednek saját jól kidolgozott bizniszükből, nem akarják csökkenteni a mérkőzéseik számát vagy megváltoztatni a naptárjukat, noha a más kontinensek gyakran év szerint beosztással működő nemzeti ligái ezt rendszeresen és készségesen megteszik.

A sportág törvényszerű globalizálódásával viszont előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik, hogy a felmerülő kérdésekre, a kulturális különbségekre ne olyan elutasítóan reagáljon Európa, mint ahogy most teszi. Ha valaki a mainstream európai sajtón kívül is követte például a katari világbajnokság eseményeit, akkor láthatta, hogy a minden lehetséges, a saját háza táján észre sem vett, most azonban erősen kritizált kisebb-nagyobb ügyben a gondolkodás és belátás nélküli felháborodások a világ jelentős részén az öreg kontinens rugalmatlanságának és felsőbbrendű pökhendiségének az érzetét erősítették, mely történelmileg már amúgy is igen erősen megalapozott. Aligha véletlenül pendített meg hasonló húrokat Gianni Infantino vb előtti nyilatkozata is, mellyel úgy tűnik, hátat fordított a tárgyalni sem hajlandó Európának és kifejezetten a többi kontinens közönségének beszélt.

Ezt azonban megint csak dőreség lenne egyszerű szavazatvásárlásnak betudni, hiszen ha a többség irányába fordul a FIFA, azzal voltaképpen a demokratikus folyamatoknak megfelelően cselekszik. Nem állítanánk persze, hogy a demokrácia kikezdhetetlen irányítási forma (erre a politika is szolgáltat bőven példát mostanában), azt viszont látni kell, hogy a futballvilágban pillanatnyilag az UEFA a demokratikus folyamatokkal szemben helyezkedik. Tudjuk jól, hogy ha szavazásra bocsátotta volna például a FIFA a tagországai között a kétévenkénti vb-rendezés tervét, akkor kellő támogatást szerzett volna erre, mivel azonban az európai topligák életét ez már olyan jelentős mértékben befolyásolná, hogy országaik kilépéssel fenyegetőztek, így egyelőre visszakozott Arsene Wenger és Gianni Infantino.

Márpedig ha józan ésszel végiggondoljuk, milyen irányokat vehet a labdarúgás a jövőben, be kell látnunk, hogy bármilyen elhibázottnak is tűnik a FIFA kommunikációja sokszor, a más kontinensek és kultúrák felé való nyitás valójában természetes fejlődési irány a labdarúgásban. Pusztán az európai kényelmi szempontokból nem zárhatunk ki régiókat a vb-rendezésből és a részvételből a jövőben sem, hosszabb távon talán még az európai futball gazdasági érdekei is ezt kívánják. Ahhoz persze, hogy ez a folyamat ne a jelenlegi erőteljes súrlódásokkal menjen végbe, mindkét oldal részéről nagyobb odafigyelésre volna szükség, hogy kompromisszumos megoldások szülessenek. Az idei katari torna és az azt körüllengő feszültségek azonban egyelőre nem sok jóval kecsegtetnek.