Mit sugall az Arany-kupa a CONCACAF leendő vb-rendezéséről?

A kontinenstorna, amelyet a saját királyai sem tartanak sokra

Ahogy a CONCACAF (Confederation of North, Central American and Caribbean Association Football) elnevezése is mutatja, a konföderáció voltaképpen három merőben eltérő alrégió közösködése, de az észak- és a közép-amerikai, illetve a karibi tagok mellett még apró dél-amerikai országok is akadnak a soraiban. Az Arany-kupa ennek az igencsak heterogén szövetségnek mára a FIFA által is elismert kontinensbajnoksága, mely talán a legkülönösebb a földrészek futballtornái közül.

Például azért is, mert az Arany-kupa nem a teljes konföderációra kiterjedő, alulról jövő versengés, hanem az Egyesült Államok „házi” rendezvényének tekinthető, hiszen 1991-ben a CONCACAF akkorra gyakorlatilag vb-selejtezővé degradálódott tornáját az amerikai szövetség támasztotta fel az 1994-es vb-rendezésre készülve. A házigazda azóta is minden egyes alkalommal, tehát idén immár tizenhetedszer is, az Egyesült Államok, amely egy-egy meccset átenged olykor társrendezőknek (ezzel a taktikával készül a térség a 2026-os vb-re is). Az amerikai válogatott eddig éppen 100 hazai Arany-kupa-mérkőzés mellett csak egyetlen egyszer volt kénytelen idegenben fellépni, mégpedig az 1993-as döntőben, amit el is veszített 4–0-ra Mexikóval szemben.

A tornát kétévente rendezik meg, és mivel most már a Konföderációs-kupára sem kvalifikál, illetve a szezont ráadásul az alig fél évvel ezelőtti világbajnokság is színesítette, az idei kupára a legjelentősebb résztvevők sem fordítanak különösebben nagy energiákat. Több csapat és főként az elődöntőben elvérző Egyesült Államok rendkívül tartalékosan vett részt az idei eseményen, hiszen a legnevesebb európai légiósok a hosszú szezon után a szabadságukat töltik, miközben a legmagasabbra taksált észak-amerikai ligák, a mexikói Liga MX és az MLS, de még a kanadai CPL sem tartott szünetet az Arany-kupa idejére.

Ezzel együtt is csak a tizenegyes-rúgásokon múlt, hogy nem a két regionális kiskirály jutott el nyolcadszor és egymás után harmadszor a fináléba, amit az amerikaiak állandó hazai szereplése mellett az is determinál, hogy hatalmas szakadék tátong a konföderációt alkotó tagországok lehetőségei között, úgy a futballszövetségek szervezeti felépítésében, mint az országok méretében és gazdasági helyzetében egyaránt. Ahogy korábbi cikkünkben is megállapítottuk, ez igen jól látszik a FIFA világranglistáján is, ahol a legtöredezettebb képet a CONCACAF régió válogatottjai rajzolják ki. A két, nemzetközi szinten is jelentős bázissal és magasan kiemelkedő adottságokkal rendelkező országra, az Egyesült Államokra és Mexikóra az utóbbi években igyekszik felzárkózni a kanadai labdarúgás is, a többieknek azonban egy-egy pillanatnyi sikert leszámítva egyszerűen nincs erre lehetőségük, bármennyire is bolondulnak ezért a sportágért a közép-amerikai országokban, miközben a karibi szigeteken nem is számít a futball az első számú sportnak a baseball, a krikett vagy épp az atlétika mögött.

Ezt mutatja legalábbis a világbajnokságokon az úgynevezett interkontinentális átlagpontszámuk, mely azt méri, hogy az egyes konföderációk képviselői a más földrészek csapatai elleni meccseiken átlagban hány pontot szereznek. A katari vb-n a CONCACAF csapatai összesítve 3-3-6-os mérleget, azaz 1,0-s interkontinentális átlagponszámot produkáltak, így az indulók között a legrosszabb konföderációnak bizonyultak az elmúlt öt vb-ből gyakorlatilag immár negyedszer. Az egyetlen kivétel a dél-amerikai rendezésű 2014-es torna volt, és általánosságban is látható, hogy az észak- és dél-amerikai indulók jobban szerepelnek az egymás által rendezett, félig-meddig hazai világbajnokságokon. Több szempontból is logikus lenne egyébként kettejük kapcsolatainak még szorosabbra fűzése a labdarúgásban, hiszen miközben a CONCACAF élcsapatai az erős helyi konkurencia hiányától szenvednek, a lényegesen magasabb színvonalat képviselő CONMEBOL számára közben a tagországainak rendkívül alacsony száma (10) okoz problémát, a két konföderáció egyesülése azonban leginkább politikai okokból nem nagyon látszik megvalósulni.

A FIFA számára az Egyesült Államok labdarúgással való meghódításának fontosságát, no és a CONCACAF-régió hatalmi és pénzügyi befolyását ugyanakkor jól mutatja, hogy nyilvánvaló gyengeségei ellenére 2026-ban már a negyedik világbajnokságát rendezheti majd meg a térség, miközben az egyrészt elkötelezettebb, másrészt eredményesebb Afrika és Ázsia összesen tart háromnál. A résztvevő csapatok létszámának 48-ra növekedésével a következő vb-nek különleges jelentősége is lesz, és hiába a korábban kifejtett regionális gyengeségek, a CONCACAF immár 6 biztos indulóval számolhat és 2 további, pótselejtezős kvótával. Ez egyébként a korábbi 3+1-hez képest a legnagyobb arányú növekedés a konföderációk közül, a fanyalgó európai sajtó azonban „valamiért” mégis kevésbé aggódik ezen térség gyengébb válogatottjainak vb-szereplése miatt, mint a kulturálisan látványosabban eltérő afrikai és ázsiai csapatoknak amúgy sok szempontból könnyebben indokolható nagyobb létszámú megjelenése okán.

Északi dominancia a közép-amerikai szenvedély felett

Az idei Arany-kupa elég jól megmutatta a térség erőviszonyait, a felforgatott keretek ellenére is csak apró változások figyelhetőek meg, ez pedig előre vetíti valamelyest már azt is, mely csapatok versenghetnek majd a 2026-ban érkező új vb-kvótákért.

A NAFU (North American Football Union) égisze alatt működő három észak-amerikai ország kiemelkedő helye egyre vitathatatlanabb, még akkor is, ha az erősen tartalékos Egyesült Államok most nem jutott a döntőbe. A Greg Berhalter szövetségi kapitányi visszatéréséig furcsa módon B.J. Callaghanre bízott csapatban csak hat futballista volt ott a tavalyi vb-keretből (mind kiegészítő játékosok), közülük a 22 éves, kolumbiai születésű Jesús Ferreira (FC Dallas) a gólkirályi címet is begyűjti alighanem, az újabb játékosok közül pedig a 19 esztendős cselgép, Cade Cowell (San José Earthquakes) vagy az idén Hollandiába igazoló Djordje Mihailovic (AZ Alkmaar) elég jó benyomást tett a tornát követőkre.

A szintén csak ideiglenesen megbízott Jaime Lozano a döntőbe vezette Mexikót a vb-n is gólt szerző Luis Chávez (Pachuca) vezérletével, de a legutóbbi vb-selejtezők megnyerése után voltaképpen az erősen tartalékos kanadai válogatott is bizonyított. A végül veretlenül záró és az Egyesült Államokkal szemben a negyeddöntőben csak tizenegyesekkel kieső juharlevelesek az utóbbi évek során beindult projekteknek, az MLS-ben való szerepvállalásnak és a saját liga beindításának köszönhetően egyre jobban kihasználják a kedvezőbb anyagi és infrastrukturális adottságaikat, és bár nyilván az országban számos másik sportág népszerűbb a labdarúgásnál, mégis úgy tűnik, ellépnek a futball iránt amúgy elkötelezettebb közép-amerikai régiótól.

A CONCACAF három alrégiója

Közép-Amerika labdarúgó egyesülésének (UNCAF: Unión Centroamericana de Fútbol) hét országa hiába rajong a labdarúgásért, annak egyre inkább üzleti alapokon való működésével sokat bukott regionális presztízséből az így megerősödő északi nagyhatalmak mögött. Közülük a legnagyobb is a mindössze 17 millió lakosú Guatemala, melynek válogatottja nem csak vb-n nem vehetett még részt, de a legutóbbi selejtezőknek már az első körében elvérzett. Az Arany-kupák történetében is csak egyszer, 1996-ban jutott a négy közé a Los Chapines, így voltaképpen idén az is nagy sikernek számít, hogy 12 év után újra a negyeddöntőig jutottak az amerikai születésű, de Hollandiát, Dániát és Mexikót is megjárt Rubio Rubin (Real Salt Lake) góljainak köszönhetően.

Helyettük a harmadakkora Costa Rica szokott az alrégió legerősebb tagja lenni a nemzetközi vetélkedésekben, de talán a hiányzók és a generációváltás miatt elég nagy csalódást okozott az idei Arany-kupán a Los Ticos. A csoportból is csak egy őrületes 6–4-es győzelem révén sikerült tovább vergődniük az utolsó fordulóban, majd Mexikó ellen már tehetetlenek voltak és még a kolumbiai szövetségi kapitány, Luis Fernando Suárez állása is veszélybe került.

A 2014-es vb óta már a 11 millió lakosával Közép-Amerikában a demográfiai második helyezett Hondurasnak sem alakulnak éppen ígéretesen a futball-eredményei (a Bordeaux-légiós Alberth Ellis ígéretes játéka ellenére), és Salvadorban is elmarad egyelőre az áttörés.

A 2018-as vb-debütálás után nem sokkal a dán-spanyol Thomas Christiansen Tarín vette ott át a szövetségi kapitányi teendőket és nehéz kezdet után az egyre kiterjedtebb légiósgarnitúrából sikerült lassan kifinomult passzjátékkal rendelkező, ütőképes gárdát kovácsolnia. Az Ecuadorban profiskodó Ismael Díaz például négy góljával a mostani Aranykupán is a Los Canaleros házi gólkirálya (miközben több elképesztően nagy helyzeteket is kihagyott). A két szélen szárnyvédőként két ex-dunaszerdahelyi légiós, a közben épp a Slovan Bratislavába átcsábított César Blackman és a bal szélen az idei Arany-kupán a mezőny legtöbb jó beadását és legtöbb gólpasszát produkáló Éric Davis is fontos fogaskerék, nem is beszélve az MLS-t és a spanyol másodosztályt is megjárt középhátvédről, Fidel Escobarról, aki most már Costa Rica bajnoka és a kontinenstorna teljes mezőnyéből a legtöbbet volt játékban a legtöbb pontos hosszú indítással. Közben az Egyesült Államok vesztét leginkább talán épp egy MLS-légiós, a hatalmas mezőnymunkája mellett pazar kiugratásokat osztogató Adalberto Carrasquilla (Houston Dynamos) jelentette.

Christian Martínez és Adalberto Carrasquilla ünneplik Panama győzelmét az Egyesült Államok felett (Forrás: elheraldo.hn)

A FIFA határain túlnyúló, viharvert karibi zóna

Ahogy már említettük, a karibi térség számos országában a futball nem a legnépszerűbb sport, hanem az egykor angol gyarmati fennhatóság alatt álló, ma angol nyelvű apró országokban inkább a krikett, a valamivel nagyobb spanyol nyelvű országokban (Kuba, Dominikai Köztársaság) pedig a baseball a legfontosabb csapatsport. A francia és a holland nyelvű területeken számít csak első számú kedvencnek a labdarúgás, ezek azonban vagy nagyon csekély lakossággal rendelkező területek, vagy gazdaságilag és politikailag instabil országok (pl. Haiti). Az elmaradott infrastruktúra és a zűrös háttér pedig nem segíti a kibontakozást a labdarúgás terén sem.

A CFU (Caribbean Football Union) tagországai közül egyébként hatot jelenleg nem ismer el a FIFA, mégpedig igencsak kényes okokból, elsősorban a francia sportdiplomácia és politika vétója miatt. Ezen területek válogatottjai ugyanakkor az Arany-kupán részt vehetnek és egyre meghatározóbb szerepet is játszanak a konföderáció életében. Három francia tengerentúli megye, Francia Guyana, Guadeloupe és Martinique összesen már 14 Arany-kupa-kvalifikációval büszkélkedhet, miközben a francia tengerentúli területnek számító Saint-Martin, valamint ugyanezen sziget déli részén a Hollandiához tartozó Sint Maarten, illetve a Holland Antillák felbomlása után továbbra is Hollandiához tartozó Bonaire azért jóval szerényebb erőt képvisel.

A francia tenegerentúli megyék válogatottjainak önállósodási kísérleteit igencsak prózai okból kaszálja el rendre az anyaország, hiszen az Antillákról számos olyan sportoló származik, akik az olimpiákon is szép sikereket szállítottak Franciaországnak, és akiket nem szeretnének elveszíteni a jövőben sem. Ha csak a labdarúgásnál maradunk, akkor is meg kell említenünk, hogy már az ötvenes években is tagja volt a gallok nemzeti tizenegyének a martinique-i Xercès Louis, később pedig a szintén martinique-i Gérard Janvion a 78-as és a 82-es vb-n is játszott a kékek mezében. Guadeloupe-on született a francia válogatottban sokszor a csapatkapitányi karszalagot viselő Marius Trésor, akárcsak a francia válogatottsági rekorder Lilian Thuram, a 92-es és a 96-os Eb-t is megjárt Luc Sonor vagy a világbajnok Jocelyn Angloma. És akkor azt még nem is említettük, hogy az Antillákról érkező szülők révén akár olyan Franciaországban született játékosokat is elveszthetett volna a gall válogatott, mint például Thierry Henry, Raphael Varane, William Gallas, Alexandre Lacazette, Éric Abidal, Nicolas Anelka vagy Anthony Martial.

Mindeközben Francia Guyana egyik leghíresebb szülöttje a világ- és Európa-bajnok Florent Malouda, de itt látta meg a napvilágot az 1998-as világbajnok kapus Bernard Lama, a posztnál maradva pedig a jelenleg a világ legjobb kapusai közé tartozó Mike Maignan is. Ez a terület egyébként nem a karibi szigetvilágban található, hanem a szövetségi rendszerben közéjük keveredő apró dél-amerikai országok egyike, akárcsak Suriname, mely a holland válogatottal szép sikereket elérő Aaron Winter, Edgar Davids vagy Clarence Seedorf szülőhazája.

Az idei Arany-kupán szépségdíjas gólokat szerző Martinique-nak és Guadeloupe-nak is voltak ugyan jó pillanataik a franciaországi légiósaikkal, de ők ugye FIFA-tagság híján a vb-selejtezőkön nem indulhatnak majd, és most a csoportkörből sem tudott továbbjutni Haiti és Kuba sem, mely ráadásul elveszített még néhány, a gazdasági nehézségek elől elszökő és az Egyesült Államokban menedéket kérő játékost.

Hallgrímsson csak szeptemberben ült le a jamaikai kispadra és azóta a roppant direkt taktikájával az Arany-kupa-elődöntőig nem szenvedett vereséget tétmeccsen. A CONCACAF Nemzetek Ligájában döntetlent ért el Mexikó, majd az Arany-kupa csoportkörében az Egyesült Államok ellen is, így az elődöntőbeli 0–3 ebbe a képbe rondított bele valamelyest. Annak ellenére, hogy a Reggae Boyz egyáltalán nem ragaszkodik a labdához és a domináns játékhoz, a tornán az idei tornán a harmadik legtöbb gólt szerezték, miközben az MLS és az egész régió egyik legjobb kapusának számító csapatkapitány, André Blake a Mexikó elleni zakóig a torna legjobb védési hatékonyságát hozta (81,8%).

Ő ott volt már egyébként a 2015-ben és 2017-ben egyaránt Arany-kupa-ezüstérmes gárdában is, majd egy elődöntős és egy negyeddöntős szereplés is összejött a konföderáció legnagyobb versengésében, így nyugodtan kijelenthetjük, hogy a karibi alrégió legjobbjának számít Jamaika, ám a legutóbbi vb-selejtezőkön nem csak a három nagy észak-amerikai válogatottal nem tudták felvenni a versenyt, hanem a Costa Rica, Panama közép-amerikai duóval sem. Ezen igyekszik most Hallgrímsson változtatni és ebben kiemelt szerep jut az angliai születésű, korábban angol utánpótlás-válogatott Demarai Gray-nek (Everton), aki az idei Arany-kupán debütált új nemzeti csapatában és rögtön 2 gól és 2 gólpassz dicséri a teljesítményét. Hasonlóan egykori angol utánpótlás-válogatott Joel Latibeadiere (Swansea), de angliai születésű a Premier League-be épp feljutó balhátvéd, Amari’i Bell (Luton Town), a veterán védő Adrian Mariappa és középhátvéd társa, a Manchester Unitedtől állandóan kölcsönadogatott Di’Shon Bernard (Portsmouth), aki szintén csak most csatlakozott a jamaikai válogatotthoz a jobbhátvéd Dexter Lembikisával (Wolverhampton) és a középpályás Jon Russell-lel (Barnsley) egyetemben. De Angliában látta meg a napvilágot a jobbszélső Bobby Reid (Fulham) és a védőket rengeteg birkózással lekötő Michail Antonio (West Ham) is. A Reggae Boyz alapemberei közül voltaképpen egyedül Leon Bailey (Aston Villa) született Jamaikában, aki 13 éves kora óta Európában pallérozódik, így 25 esztendősen már megjárta a belga, a német és az angol élvonalat is, és most is két gólpasszt osztott ki az Arany-kupán.

Demarai Gray, Leon Bailey és Michail Antonio a jamaikai válogatott mezében az Arany-kupán (Forrás: diez.hn)

A 2026-os páratlan lehetőség

Igen jó eséllyel pályázik tehát ez a garnitúra, hogy 1998 után másodszor is kijuttassa Jamaikát a kibővített létszámú világbajnokságra, hiszen ahogy láttuk, a színes karibi kavalkád többi tagja nem képvisel jelenleg említésre méltó játékerőt (vagy nem rendelkezik FIFA-tagsággal), a közép-amerikai konkurenciából pedig Guatemalát például ezúttal is felülmúlta a Reggae Boyz. Utóbbiak azért valószínűleg Hondurasszal és Salvadorral egyetemben igyekeznek majd megcsípni a hatodik vb-kvalifikációt érő helyet, és arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a CONCACAF-ból még két ország részt vehet majd az interkontinentális pótselejtezőkön is, ahol két további kvótáért küzdhetnek majd meg egy-egy ázsiai, afrikai, dél-amerikai és óceániai válogatottal. Bár ebben persze nem számítanának majd favoritnak, utóbbi küzdelmeket viszont már a világbajnokság valamelyik helyszínén, tehát félig-meddig hazai pályán rendezik, ami előny lehet a térség indulóinak. Hogy aztán a hazai tornán mennyire lesznek képesek átlépni a rendező konföderáció tagjai az utóbbi világbajnokságokon igencsak sötétnek bizonyuló árnyékukon, az nagy kérdés.

Kiemelt fotó: pointspreads.com