„Miután végigdolgoztam egy évet, a visszatérésem után két hónappal újra elszakadt a keresztszalagom. Na, az kemény” – interjú Tiefenbach Dániellel

– A második súlyos térdsérülésedet követően több mint egy év után léphettél pályára ismét tétmeccsen a Salzburg ellen. Az a huszonöt perc egyfajta újjászületés volt?

– Mondhatni. Nagyon örültem, hogy bajnokin szerepelhetek, nem izgultam túl, élveztem, hogy tétmeccsen futballozom. A felkészülésben ugyanígy voltam vele. Törökországban töltöttünk egy hetet, játszottunk a Dinamo Kijev és a Crvena zvezda ellen is, erős csapatok ellen léphettem pályára, így aztán nem is számított olyan újnak, hogy bajnokin is játszhatok.

– 2020 decemberében szakadt el először a keresztszalagod, egy évet kihagytál, aztán a visszatérésed után kevéssel a másik térdedben ugyanilyen sérülést szenvedtél. Újabb egy év a partvonalon kívül. Milyen állapotban vagy fizikailag?

– Százszázalékosan egészséges vagyok, de valóban, két év kihagyás után nehéz újra felvenni a meccsritmust, ehhez még idő kell, amúgy fitt vagyok. A rehabilitációm alatt napi öt-hat órát dolgoztam, de a játékritmus csak a pályán töltött percekkel jöhet vissza.

– A lelki-fizikai hatásait vizsgálva az újbóli sérülésnek, mennyire volt gyötrelmes az elmúlt bő egy év?

– Nagyon. Nehéz azonban elválasztani egymástól a két sérülést.

Ha elsőre történik veled ilyen, azért kerülsz padlóra, mert fogalmad sincs, mi vár rád. Vajon tökéletesen rendbe jön a térdem? Játszhatok még profi szinten? Sorjáznak a kérdések, mert az ismeretlen vár rád, elfog a félelem, hogy mi van, ha nem futballozhatsz már a legmagasabb szinten. Miután végigdolgoztam az első évet, a visszatérésem után két hónappal újra elszakadt a keresztszalagom. Na, az kemény.

Mert tényleg mindent beleadva melóztam azért, hogy visszatérjek, a fiziókra is nagy nyomást helyeztem, igyekeztem jó teljesítménnyel igazolni, lehet rám számítani, amikor bajnokin becseréltek, gólt szereztem, a klub hosszabbítani akart velem, erre egy teljesen ártalmatlan helyzetben, a téli felkészülés egyik edzésén az egyik csapattársam ráugrott a térdemre… Elszakadt a másik keresztszalag is. Ha akkor, amikor végre kezdene minden klappolni, kapsz egy újabb pofont a sorstól, azt fejben nem könnyű kezelni. Az azért lelki, mentális szempontból kihívást jelent.

– Mibe lehet ilyenkor kapaszkodni? Mi visz előre?

– A legfontosabb a türelem, hogy bízz magadban, abban, hogy vissza tudsz kapaszkodni. Újra. Mert ott van már az első eset példája. Erősebben tértem vissza, a nyolchónapos profi kondicionális program megtette a hatását: mentális és fizikai értelemben is megerősödtem. Fontos tanulság, ha profi rehabilitációs programban vehetsz részt, egy ilyen traumából is vissza tudsz jönni. Nem szabad az orrodat lógatni, meg kell találni a lehető legjobb fiziót, a megfelelő rehabilitációs tervet elkészíteni, és dolgozni, keményen.

– Az sem árt feltételezem, ha van stabil támasz.

– Édesanyámra és édesapámra mindig számíthattam. Anyu kiskoromban is rendszeresen elvitt edzésre, ha lelki támogatás kellett, ő mindig ott volt nekem. Ügyelt arra, hogy egészségesen táplálkozzunk, szóval sok munka maradt rá. A futballistává érésemben pedig apukám személye a legfontosabb, nagyon sokat dolgozott velem, Lustenauban az utánpótlást vezette, reggeltől estig együtt voltunk, és az előző két évben a felépülésben is rengeteget segített.

– Két ilyen tortúra megedzi mindenesetre az embert.

És ahogy említettem, erősebbé is tett. Fejben is, atletikusan is. Eljutottam általa addig, hogy ha harmadszor is megtörténne a baj, újra nekiveselkednék, és megint visszaküzdeném magam a gyepre.

– Magadról konkrétan megtanultál valamit időközben? Volt egyfajta felismerés, hogy „a mindenit, nem gondoltam volna, hogy erre is képes vagyok”.

– Azt például nem gondoltam, hogy lehetek ennyivel erősebb fizikailag, pedig igen: felszedtem hét-nyolc kiló izmot. Azt sem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen megtanulok a sérüléssel együtt élni, és ennyire pozitívan gondolkodni. Ami igazán fájt, hogy a csapat folyamatosan szállította az eredményeket, feljutott az első osztályba, és ebből én nem vehettem ki a részem. Nyilvánvalóan örültem a csapat és a társak sikerének, belül ugyanakkor bántott, hogy nem vagyok tevékeny részese ennek.

– Érezhetően a futball a legfontosabb része az életednek.

– Egyértelműen. Száz százalékig.

– Ötéves korod óta játszol egyesületben, de olvastam, hogy négy éven át síeltél is a foci mellett. Mi döntött a futball javára?

– Az, hogy apu is futballozott, biztosan befolyásolta, de egyértelműen jobban szerettem focizni, és jobb is voltam benne.

– Tizenkét éves korodban a St. Gallenbe szerződtél. Éreztél különbséget az osztrák, illetve a svájci nevelés között?

– A svájciról tudok inkább beszélni: ott nagyon hangsúlyos a technikai képzés, és a személyiséget is igyekeznek fejleszteni, nagyon odafigyelnek a mentális összetevőkre. Ebből a szempontból profibbnak találtam, mint Ausztriát. De apu is rengeteget foglalkozott velem, kellő szigorral. Ha történetesen Lausanne-ban volt meccsünk, de nem játszottam elég jól, kimentünk, és este tízkor edzettünk még egyet.

– Hogy viselted?

– Akkor nehezebben, azóta persze rájöttem, mennyit segített nekem. Biztos előfordult, hogy duzzogtam, de futballista akartam lenni, felfogtam, hogy van egy út, amit végig kell hozzá járnom.

Apu igyekezett tudatosítani, az a munka, amit a klubban elvégzek, nem elég, a hiányosságaimat plusz edzésekkel kell javítani. De kényszer sosem volt, apu csak felvázolta a lehetséges utakat: lehet úgy is, hogy nem végzek extra munkát, akkor lehet belőlem egy lelkes amatőr futballista, és ráfeküdhetek a tanulásra. Ha azonban profivá akarok válni, többet kell edzeni.

És mert az akartam lenni, mindig nekiduráltam magam, és nem is kellett megerőszakolnom magam hozzá, mert ezt akartam, efelé terelt a szívem. Édesapámtól tanultam meg, szorgalom és megfelelő hozzáállás nélkül nem lehet nagy célokat megvalósítani.

– Mi terelt vissza Ausztriába?

– A sulimat befejezve Svájcban el kellett döntenem, hogy ott tanulok tovább, vagy visszatérek Ausztriába, és sportgimnáziumba járva a futballra teszem fel az életemet. Az utóbbi mellett döntöttem. Apu is a Lustenauban dolgozott, ez is számított. Tizenhat évesen az U18-as együtteshez csatlakoztam, de viszonylag hamar felvittek a Lustenau második csapatába, onnan pedig az elsőbe.

– Apukád híresen gyors játékos volt, megörökölted a sebességét?

– Sajnos nem. Nem vagyok sprinter, inkább a kitartásom az erősségem, a nagy futómennyiség.

– Ha a téged nem ismerőknek jellemezned kéne Tiefenbach Dánielt, hogyan írnád le?

– Hogy mentálisan erős játékos, szorgalmas, sokat futó, technikailag jól felkészült, jó az alap állóképessége. Szereti, ha nála van a labda, de azt is, ha agresszívan presszingelve vissza kell szerezni.

– Szerepeltél a magyar utánpótlás-válogatottakban is. Tapasztaltál valami különbséget az osztrák, illetve a Magyarországon játszó kortársaid között?

– A válogatottban azt láttam, hogy minden játékos nagyon tehetséges, technikás, de az is feltűnt, még nem készek a felnőtt futballra.

Érthetően persze, mert ők többségükben nem játszottak még felnőtt szinten, én viszont akkor már a másodosztályban futballoztam, ezért aztán mondjuk az öt az öt elleni játék lassabb volt az általam megszokottnál.

– Egy interjúdban ugyancsak elárultad, hogy a kilences a kedvenc számod. Azért, mert 99-ben születtél?

– Nem. A St. Gallenben csatárt játszottam, és mindig a kilencest viseltem. Azt éreztem azonban, csatárként nehéz lenne nagy karriert csinálnom, már csak a gyorsaságom hiánya miatt is, egy sorral hátrébb lépve tízesként futballoztam aztán. Lustenauban a kilences foglalt volt, a harminchármasból pedig szorzással kijön a kilenc.

– Huszonhárom éves vagy, leküzdöttél két nagyon súlyos térdsérülést. Milyen karriert látsz előre magadnak?

– A leglényegesebb, hogy egészséges maradjak. Nem nagyon tekintek az előttem álló félévnél tovább, szeretnék annyi meccsen játszani, amennyin csak lehet. Azt is szeretném, ha bennmaradna az élvonalban a Lustenau. De végül is meg tudok fogalmazni egy kívánatos karriert: először is, első osztályú játékos akarok lenni, először itt, Ausztriában, aztán legalább egy szinttel feljebb.