MLSZ-diagnózis az NB I-ről: kevés fizető néző, óriási bérköltség, láthatatlan fiatalok
Azok után, hogy 2011-ben kidolgozta az első komolyabb stratégiáját a Csányi Sándor vezette Magyar Labdarúgó Szövetség, 2023-ban elkészített egy futballkörképet, mely kijózanító látleletet ad a magyar futball legfontosabb trendjeiről, adatairól – a 2021-es évre vetítve. Az elemzés arról ad számot, hogy a régiónkban csak Ausztriában stabilabb a klubok anyagi háttere, ezt viszont nagyban az MLSZ-nek, az állami és főszponzori juttatásoknak köszönhetik a csapatok. A jegybevétel átlagosan csupán a klubbüdzsék 1,4 százalékát teszi ki, a bérköltség viszont a kiadások 74 százalékát. A szomszédaink közül egyedül a szerbek összesítenek nálunk kisebb összeget játékoseladásból, a 21 év alatti játékperceket nézve pedig a nagyobb nemzetközi mintás összevetésben is utolsók vagyunk.
null
A Magyar Labdarúgó Szövetség 2011 márciusában adta ki a Csányi Sándor vezette elnökség első kézzelfogható, alaposan kidolgozott tervezetét, amelyben az MLSZ megjelölte a magyar futball alapvető problémáit, a kivezető utat és természetesen az elérni kívánt célokat. Több mint 12 évvel később, idén novemberben a szövetség a Magyar Labdarúgás Stratégiája (2020-2025) programba illeszkedve tulajdonképpen levonta a következtetéseket az eltelt időszak folyamataiból, eredményeiből, a dokumentumot pedig Professzionális futballkörkép néven tette közzé, mely mindenki számára elérhető az alábbi linken:
MLSZ – Professzionális futballkörkép (2023)
A vizsgálat során az MLSZ – európai mintaországok eredményeivel összevetve – részletesen elemezte a hazai klubok gazdasági és sportszakmai működését, továbbá azt is, hogy a magyar futball milyen mértékben mozgatja meg a szurkolói bázist. A futballkörkép alapján a focink egyes részterületei elismerésre méltók, más területek elgondolkodtatóak vagy éppen dicstelenek – annak a mennyiségű pénznek a tükrében, amely a sportágba folyt az elmúlt 12 évben. Természetesen a hazai labdarúgás számadatai minden esetben kontextusban értelmezhetőek, így nem csupán a nemzetközi tendenciákkal hasonlítjuk össze őket – ahogy az MLSZ is megtette –, hanem a szövetség 12 évvel ezelőtti célkitűzéseivel is.
A labdarúgó-szövetség bölcsen 14 mintaország (Ausztria, Belgium, Csehország, Dánia, Görögország, Horvátország, Lengyelország, Románia, Svájc, Svédország, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia) vonatkozó eredményeinek tükrében ismertette a magyar adatokat, hogy össze tudjuk vetni a sokszor hasonló lélekszámú vagy gazdasági erejű országok futballját a miénkkel.
Stabil anyagi háttér – állami és MLSZ-hátszéllel
A kluboktól származó adatok azt mutatják, hogy a hazai csapatok gazdasági értelemben rendkívül stabilak. Egy átlagos NB I-es klub éves bevétele 2021-ben 10,4 millió euró volt, ami meghaladta az összes környékbeli ország klubátlagát, kivéve Ausztriáét.
A szerb átlag a magyarnak az egyharmada, a horvát nagyjából a 60 százaléka, a cseh kevés híján a fele. A hazai klubok tőkeellátottsága is egészen kiemelkedő (2021-ben több mint négyszer akkora volt az NB I saját tőkéje, mint 2018-ban), ebben a mutatóban a vizsgált országok közül csak a dánok és a svédek előznek meg minket.
A magyar klubok teljes bevételét nézve közel 10-szeres különbség volt a legtöbb (FTC; 12,6 milliárd) és a legkevesebb jövedelmet realizáló (DVSC; 1,3 milliárd) között 2021-ben. Meghökkentő lehet, de ez átlagosnak számít a régióban: a szerbeknél 94-szeres, a szlovéneknél csupán hétszeres a különbség.
Az egy klubra jutó átlagos adózott eredményben csak a svédek előznek meg minket (1,5 millió euró), a magyar klubok 880 ezer eurós plusszal büszkélkedhettek. A mintaországok közül utolsó helyen Belgium állt –6,1 millió euróval. A klubok jövedelemtermelő képességét nézve is a svéd, magyar tandemet találjuk az első és a második helyen.
Miközben egy profi sportklubnál minden épkézláb üzleti terv alapvetésként kezeli, hogy a bevételi kosár jelentékeny részét képezze a jegyek értékesítéséből befolyó összeg, Magyarországon a belépőkből származó bevétel átlagosan a teljes büdzsé 1,4 százaléka. A 14 mintaországnál ez az arány 7,3 százalék, közülük egyedül Görögország múl alul bennünket. Az adatokat ugyan alaposan átszabta a pandémiás helyzet, amelyet országonként eltérően kezeltek a kormányok, de a nézők nélküli vagy a korlátozott számú szurkolói jelenlét nagyjából azonos mértékben rángatta meg a klubok költségvetését.
Az 1,4 százalék azt mutatja meg, mennyi embert érdekel élőben a futball Magyarországon, de erről később még írunk bővebben.
A bevételi kosár fontos része a nemzetközi kupaszereplés után az UEFA-tól járó szolidaritási és jogdíjbevétel, ez az átlagos hazai büdzsé 10 százalékát teszi ki. Ez az arány a vizsgált országok közül csak Lengyelországban alacsonyabb. Értelemszerűen akkor tudnánk növelni, ha többször kerülnének főtáblára a csapataink a nemzetközi kupákban. A 2010 és 2021 között eltelt 12 évet nézve 2012-2013-ban és 2018-2019-ben a Videoton/Mol Vidi jutott csoportkörbe az Európa-ligában, míg a Ferencváros 2019 óta háromszor szerepelt itt, 2020-2021-ben pedig a Bajnokok Ligája csoportkörében járt, azaz a vonatkozó időszakban hat főtáblás pozíciót mutathat fel a magyar labdarúgás.
Az egy klubra jutó szponzorációs és reklámbevételeket nézve a középmezőnyben vagyunk, ám sehol sem olyan magas a kategórián belül a főszponzoroktól származó arány (71 százalék), mint Magyarországon. Ebből az látszik, hogy nálunk többnyire egy-egy cég ad kiemelt összeget egy-egy klubnak, vagyis a csapatok zöme egy üzleti forrásból szerzi be a pénze nagy részét.
Érdekes fejezet a kosárban a kereskedelmi bevétel, amely átlagosan a hazai klubbevétel 14 százaléka, vagyis jelentős összeg. A dán és a svájci klubok előznek meg bennünket ebben a mutatóban. A magasnak számító kereskedelmi bevétel itthon annak köszönhető, hogy az MLSZ elvonta a kluboktól a vagyoni értékű jogokat (a névszponzori és a szerencsejátékból származó jogok), és maga értékesítette ezeket. Magyarra fordítva: az NB I-ben a névadó szponzor OTP (ahogy az MLSZ-nek, az OTP-nek is Csányi Sándor az elnöke) és a Szerencsejáték Zrt. repíti a hajót.
A merchandisingból, vagyis a csecsebecsék, mezek, egyéb klublogós termékek eladásából mindössze a kereskedelmi bevétel 1,2 százaléka jön össze, a létesítmények mérkőzésnapokon túli hasznosításából 2,1 százalék. Mindkét tétel nagyon alacsonynak számít a nemzetközi összevetésben.
Az egyéb működési bevételeket tekintve a 3. helyen állunk egy klubra vetítve (Belgium és Svájc előz meg bennünket). Itt a „Kapott támogatások” címkéjű tételeket kell feltüntetni, amelynek forrása lehet egy nemzeti labdarúgó-szövetség, állami vagy önkormányzati hatóság, harmadik fél vagy kapcsolt vállalkozás. Ez a zseb átlagosan 2 millió eurót tett ki egy magyar klubnál 2021-ben, ami akkori árfolyamon 720-738 millió forint volt. Ezeknek a támogatásoknak a legnagyobb része, 53 százaléka állami vagy önkormányzati forrásból származott.
A bevételi oldalt nézve tehát azt látjuk, hogy a térségben is kiemelkedően stabil anyagi helyzetű magyar klubok jelentős részben nem a piacról, a meccsnapi bevételekből, merchandisingból próbálnak pénzt szerezni, hanem a főszponzoroktól (akik természetesen piaci szereplők is lehetnek, de egyes esetekben tudjuk, hogy kormányközeli „megbízottakról” van szó), az MLSZ által értékesített vagyoni értékű jogokból és az állami, önkormányzati hátterű támogatásokból. A politikai klíma változása esetén ez az anyagi bázis már egyáltalán nem számít stabilnak.
(Forrás: mlsz.hu)Magas bevételek, nehezen eladható magyarok
Klubonként átlagosan 9,3 millió eurós ráfordítást számolt az MLSZ 2021-ben (10,4 millió eurós bevétel mellett), tehát a csapatok pluszban vannak. A kiadások legnagyobb hányadát a bérek teszik ki.
Nincs ebben meglepetés: minden vizsgált országban a személyi jellegű ráfordítások jelentik a legnagyobb tételt a kiadási oldalon. A mintaországokban ez 63 százalék, Magyarországon viszont 74 százalék, ami az összes mintaország közül a legmagasabb arány. Ezt a nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedően magas fizetések okozzák.
Az Mfor.hu az UEFA 2020-2021-es pénzügyi évet összegző üzleti jelentése és a Transfermarkt adatai alapján tavaly kiszámolta, hogy egy átlagos havi futballistabér itthon 2,9 és 4 millió forint között mozog, de valószínűleg közelebb áll a 4 millióhoz, mint a 2,9-hez. Klubokhoz közeli forrásaink a legtehetősebb magyar kluboknál 30-50 ezer eurós bérekről is meséltek nekünk, de olyan játékosról is tudunk, aki az egyik NB I-es kieső csapatnál vitt haza havi 11 millió forinthoz közeli összeget.
Igen valószínűnek tűnik, hogy a bérek elrugaszkodása idézett elő egy érdekes jelenséget: Magyarország évről évre előrébb kúszott azon a listán, amely rangsorolja, hová mennek legszívesebben futballozni a légiósok. A CIES 2019-es vizsgálatában Európában már nálunk volt a 13. legtöbb légiós, miközben az UEFA bajnoki rangsorában a magyar NB I ekkor a 33. helyen állt. Ebből világosan látszik, hogy elsősorban nem a magas színvonalú futball vonzotta ide a külföldieket, hanem a príma bér és az egyre javuló infrastrukturális körülmények. Erről a Mezőkövesd szerb csatára, Sztefan Drazsics is szót ejtett a vele készült októberi interjúnkban.
A kirívó fizetések még így sem szúrják a nemzetközi szövetség szemét: a személyi jellegű kiadások és a működési bevétel hányadosaként számolt mutatóban 70 százalék alatt vagyunk (67 százalék), ami megfelel az UEFA ajánlásának.
Tizenöt-húsz évvel ezelőtt az NB I-ben alig akadt játékos, akiért jelentősebb összeget fizettek volna a klubok. Ez mára változott, de továbbra is nagyon kevés klub engedhet meg magának akár egy 500-600 ezer eurós játékost, 1 millió euró feletti átigazolásról pedig csak a legtehetősebbek álmodhatnak.
A játékosigazolások egyenlege a vizsgált országok közül csak Svájcban, Csehországban és Magyarországon volt negatív, és egyedül Svájc állt nálunk rosszabbul az átlagos eredményt nézve. Itthon klubonként 488 ezer euróval kevesebb összeg származott a játékoseladásból, mint a játékosvásárlásból (1,2 millió eurós költésre jutott 699 ezres bevétel), vagyis a magyar futballisták, illetve a hozzánk érkező légiósok egyáltalán nem kapósak. (Pozitív minta Horvátország, ahol egy klub átlagosan 4,55 millió eurós plusszal zárja a játékosigazolást.) A régiónkban Ausztria, Csehország és Horvátország után nálunk költöttek a legtöbbet futballistavásárlásra, viszont a mintaországok sorában csak a szerbek adtak el kevesebb pénzért labdarúgókat, mint mi. (Szerbia esete egyébként különleges, míg a bajnokság legjobb együttesei jelentős profitot realizálnak a játékosok eladásából, a többieknek alig-alig származik bevételük ebből a forrásból.)
Ez azért sokatmondó adatsor, mert a sportközgazdászok egybehangzó véleménye szerint az olyan méretű futballpiac számára, mint a magyar, többnyire a játékosok kinevelése és a játékjoguk jó pénzért való értékesítése szolgálhat kitörési pontként. Mi ebben hatalmas lemaradásban vagyunk, képtelenek vagyunk betölteni a nekünk dukáló helyet.
A klubok kiadásait böngészve tehát azt látjuk, hogy a földtől elrugaszkodott bérek jelentik a ráfordítások közel háromnegyedét, ami nemzetközi mércével is rendkívüli. Eközben a 14 mintaország közül csak a szerbek értékesítettek átlagosan alacsonyabb összegért játékosokat, mint a magyarok.
Száműzött magyar fiatalok
Az MLSZ 2018-ra megelégelte, hogy az NB I-es csapatok mutatóban is alig tesznek be 21 éven aluli fiatalt a kezdőbe, ezért bevezette a produktivitási pontrendszert, ezen keresztül pedig anyagilag támogatja a fiatalok játékperceit. A mesterséges beavatkozás nem ért el átütő sikert. A Professzionális futballkörképből az látszik, hogy 2021-ben 54 százalék volt a magyar játékpercek aránya az NB I-ben, 46 százalék jutott a légiósoknak. Sőt, mintha ellenhatást váltott volna ki a produktivitási kezdeményezés: az MLSZ 2019-től három szezonon át vizsgálta a fiatalok NB I-es játékperceit, és azt tapasztalta, hogy a régiós és a nagyobb nemzetközi mintás összevetésben is utolsók vagyunk a 21 év alatti játékperceket nézve.
A szövetség elemzői által végzett vonatkozó számítás egészen lesújtó:
A magyar U21-es játékosok a 2021-2022-es szezonban átlagosan kb. 20 ezer játékpercet (222 meccs) veszítettek a horvát, dán és szlovák fiatalokhoz képest.”
A legtöbb lehetőséget a 2021-2022-es szezonban az MTK, a legkevesebbet a Mezőkövesd biztosította a fiatalok számára.
Ugyan a magyar légióskirakat egészen tetszetős, topligás játékosokkal tűzdelt válogatottunk egyre-másra aratja a sikereket, a nagykép viszont középtávon nézve sem biztató. A vizsgálat elkészülésekor (2022. 05. 19.) összesen 38 magyar játékos szerepelt az NB I-nél magasabban rangsorolt bajnokságban. Régiós összehasonlításban a magyaroknak volt a legkevesebb olyan játékosa, aki az NB I-nél magasabban rangsorolt bajnokságban szerepelt légiósként. Még az utolsó előtti románok is 50 játékost adtak az erősebb ligákba, míg a dobogósok közül az osztrákok 100-at, a szerbek 143-at, a horvátok 153-at. Ez tisztán mutatja, hogy Marco Rossi milyen rendkívüli hátrányból indul a merítést tekintve akár a szerb vagy az osztrák kapitányhoz képest is.
Hol vagytok, szurkolók?
Ne hallgassuk el, hogy a 2023-2024-es szezon kimagasló nézőszámokkal indult: a Ferencvárosnál, Debrecenben, Diósgyőrben és Újpesten is szép számmal járnak a hazai mérkőzésekre a szurkolók. Az MLSZ-vizsgálat tárgyát képező 2021-2022-es NB I-es idény azonban gyatra volt: 2772 néző volt átlagosan egy meccsen. Ez alulmúlja még a 2009-es 2800 főt is, amelyet az MLSZ mélypontként tartott számon, és ahonnan 2019-re minimum 8000-es nézőszámátlagig szeretett volna eljutni a 12 évvel ezelőtti tervezetében. (2009-ben Ausztriában 9 ezer felett, Romániában 6 ezer körül, Csehországban 5 ezret közelítő, Szlovákiában 3 ezer feletti átlagos nézőszám volt jellemző.)
A vizsgált 35 európai liga közül a 2021-es nézőszám adatokkal a 23. helyen álltunk. A 14 nemzetközi mintaország közül a szerbeket, a szlovákokat és a szlovéneket tudtuk megelőzni. A 2772 fő 29 százalékos stadion-kihasználtságot jelent, ez a középmezőnyre elég a mintaországokat nézve.
A Magyar Labdarúgó Szövetség 2011-es stratégiájában megfogalmazott főbb célok közül teljesült:
– a klubok anyagi helyzetének stabilizálása;
– a válogatott mérkőzésekre kitűzött átlagos nézőszám (minimum 25 ezer);
– a regisztrált játékosok számának növelése (2019-ig minimum 120 ezer igazolt futballista);
– az, hogy a férfiválogatott 5 nagy tornából jusson ki kettőre 2020-ig (2016-os Eb, 2021-re halasztott 2020-as Eb);
– a mindennapos iskolai testnevelés bevezetése, amely tulajdonképpen részben az MLSZ-nek köszönhető, hisz 2011 márciusában az anyagukban már javasolták, és 2012 szeptemberétől felmenő rendszerben be is vezette a kormány.
Nem teljesült:
– hogy évente 2 magyar klubcsapat legyen főtáblás a nemzetközi kupákban, 1 pedig jusson be az egyenes kieséses szakaszba,
– hogy az utánpótlás-válogatottak közül 4 évente egy legyen dobogós valamelyik nagy torna döntőjében;
– hogy fenntarthatóan működjön a klubfutball, ami hosszú távon is lehetővé teszi a labdarúgás eredményességét.
Ez utóbbi lett volna a program egyik pillére, ám a jelenlegi konstrukcióban az látszik, hogy ha a különböző állami tulajdonú cégek vagy kormányközeli főszponzorok kifarolnának a csapatok mögül, ha az állami, önkormányzati eredetű „kapott források” elszivárognának a kluboktól, és ha nem az MLSZ értékesíti a vagyoni jogokat, az NB I egy része aligha tudná fenntartani magát.
A 2011-es MLSZ-anyagban hosszan írnak a sportcélra költött társasági nyereségadó (tao) áldásos hatásáról is, amely a jelenlegi politikai rendszer vívmánya, kormányváltás esetén nagy valószínűséggel szintén eltűnne – az ellenzéki politikusok megnyilatkozásaiból kiindulva. A dokumentumban is hangsúlyozzák, hosszú távon nem az adóbefizetésekre, a közpénzforrásra érdemes bazíroznia a hazai futballkluboknak. „(..) a stratégiai elvárás egyik alapvető célkitűzése egy olyan folyamat végrehajtása, amely az említett középtávon elvezet a sportág önfenntartó képességéhez, és az addig állandósuló forrásösszeg fenntarthatóságához – az állami forrásokra való rászorultság megszűnése mellett.”
Tizenkét éve a szövetség tervezetében az is szerepelt, hogy „az utánpótlás-nevelés több ponton jó szakmai színvonalon valósul meg, de a rendszer hiányosságai, következetlenségei miatt a játékosok gyakran nem jutnak el az élvonalba.” Nem akarunk újra rámutatni a produktivitási rendszer visszásságaira, mely épp ezt kísérelte meg orvosolni. „A labdarúgó-akadémiák hatása a magyar labdarúgásra még nem elégséges” – írta szintén 2011-es stratégiájában a szövetség, erről máig sem változott a szakma álláspontja.
Kiemelt fotó: kecskemetite.hu
