„Most új oldalt kezdek az életemben” – visszavonult Koman Vladimir
Szombathelyen nevelkedett és már tizenöt évesen játszott az NB II-es felnőttcsapatban. Később a Sampdoriánál lett Európa-szerte ismert és keresett játékos, majd egyre inkább Keletre sodorta az élet. Megfordult Oroszországban, Törökországban, Iránban, az Egyesült Arab Emírségekben és Indiában is. Legutóbb Diósgyőrben szerepelt, ám a 2023-as feljutás után nem kellett a vezetőedzőnek. Szubjektív búcsú.
Először is egy személyes emlékkel kezdeném. Napra pontosan két évvel ezelőtt, 2022. augusztus 28-án a Merkantil Bank Liga 6. fordulójában csapott össze a Diósgyőr és a Kazincbarcika, úgy, hogy a hazaiak alaposan elrontották a rajtot és a tizennegyedik helyről várták az újonc, de dobogós megyei rivális elleni derbit. Ahhoz képest, hogy kellemes nyári délután volt, nem mondhatnám, hogy túl sokan voltunk az Andrássy úti stadion lelátóin, és akik kilátogattak, inkább meglehetősen feszülten, mintsem bizakodva várták az összecsapást. A kezdőcsapatban ott volt Koman Vladimir, mi több, az ő karján feszült a csapatkapitányi karszalag Kuznyecov Szergej bemutatkozó mérkőzésén. A lelátón ekkor sokan szívták a fogukat, kritizálták a korábbi válogatott középpályást, hogy lassú, kényelmes és a legtöbbször talán az hangzott el vele kapcsolatban, hogy jóllakott, nem hajt eléggé. Ehhez képest mindenhol ott volt, minden támadásban részt vett, néha egyérintős gyors passzokkal, máskor pedig tért ölelő keresztlabdákkal játszotta meg a társait, de akadt kapura lövése, gólpassz-értékű átadása és fontos szerelése a balhátvéd posztján is. A meglehetősen sikertelenül rajtoló csapat húzóembere volt. A DVTK egyébként nem játszott jól, de Koman érezte a felelősséget és vállalta a vezérszerepet. A 84. percben egy szöglet után a vendégvédők kifejelték a labdát, épp Voli elé, aki tizenhétről, állítgatás nélkül, ballal (pedig jobblábas) a hosszú alsóba küldte azt… 1–0-ra behúzták a meccset a piros fehérek és megindultak fölfelé a tabellán. Mi több, meg sem álltak az NB I-ig. Máig meggyőződéssel vallom, hogy ez a gól többet adott a csapatnak, mint bármelyik. Átszakadt a gát, meglett a győzelem, épült a csapategység és egy felfelé vezető spirálba keveredett bele az együttes.
Ezt csak azért mondom el, mert Koman Vladimir kapcsán valamifajta hiányérzet az uralkodó kollektív érzet. Fiatalon került Olaszországba, játszott a Serie A-ban, majd tagja volt a másodosztályból feljutó AS Monacónak, amely akkoriban lépett egy olyan fejlődési pályára, amely végül egy BL-elődöntőben csúcsosodott ki évekkel később, és hát persze emlékezzünk meg a 2009-es U20-as világbajnokságról is, amelyen klasszis teljesítményt nyújtott. Ezüstcipős lett öt találattal és oroszlánrészt vállalt az Egyiptomban elért harmadik helyezésben. Talán innen fakad az egyetemes hiányérzet, ugyanis ezek a dolgok olyan elváráscunamit indítottak el, amit egyébként Dzsudzsák Balázs és napjainkban Szoboszlai Dominik is megtapasztalt, mert a magyar futball elképesztően ki volt éhezve a sikerre, egy nagy eredményre, egy nagy játékosra – ahogy a környező országoknak volt Hagija, Mihajlovicsa, Hamsíkja, Modrica, Zahovica, nekünk Détári Lajos óta nem igazán volt Európa-szerte jegyzett klasszisunk, csak néhány jó és igazán jó játékosunk (Király Gábor, Dárdai Pál, Lisztes Krisztián vagy épp Gera Zoltán a teljesség igénye nélkül).
Ez a nyomás pedig legkésőbb 2009-től kísérte Koman – és egyébként több más ígéretes magyar fiatal – útját.
Egyébként nem volt ez teljesen alaptalan. Szombathelyen már tizenöt évesen az első csapatban játszott az NB II-ben, majd 2005 nyarán tizenhat volt, amikor szerződtette a Sampdoria. 2007 tavaszán egy Torino elleni 1–0-s bajnokin a kezdőcsapatban mutatkozott be és ő adta a gólpasszt Emiliano Bonazzolinak, a talján sajtó pedig el volt ragadtatva a fiatal magyar játékostól. Aztán kölcsönben megfordult az Avellino és a Bari csapatainál is, majd 2010-ben már ismét a Samp első csapatában találta magát, mi több, rendszeres játéklehetőséget kapott a Serie A-ban és az Európa-ligában. Ez volt az az év, amikor a Debrecennel egy csoportba kerültek az olaszok a második számú európai kupasorozatban, így Magyarországon is pályára léphetett.
2012 januárjában a kevés játéklehetőség és az eladásáért remélt átigazolási díj miatt távoznia kellett, és a Ligue 2-be átszállójegyet váltó Monacóhoz szerződött. A feljutás meglett, ő pedig a tavasz folyamán 17 mérkőzésen játszott a hercegségbelieknél, a nyáron mégis továbbállt és elfogadta a Krasznodar ajánlatát. Itt együtt játszott a későbbi ferencvárosi Isaellel, majd lehúzott egy szezont a szintén orosz Uralnál kölcsönben, mielőtt 2014 nyarán közös megegyezéssel szerződést bontott volna.
Ekkoriban fél évig nem volt klubja, bár néhányszor összeboronálták a belga Club Bruges-zsel, ám nem jött létre a megegyezés és 2015 elején némi meglepetésre aláírt a DVTK-hoz. A sors iróniája, hogy az első mérkőzését épp a Rohonci úton, a Haladás vendégeként játszhatta az NB I-ben. Ez az időszak már azután volt, hogy a Diósgyőr kupadöntőig és Ligakupa-győzelemig jutott, a korábban látott szintet pedig nem tudták tartani, távozott a sikeredző Szivics Tomiszláv is, végül Koman másfél évig játszott piros fehérben. Ez idő alatt 26 mérkőzésen 3 gólig jutott.
Miskolcról távozva két évet töltött Törökországban, az Adanasporban, amely kiscsapatnak számít arrafelé, az első szezont a Süperligben töltötték, a következőt viszont a másodosztályban.
A megbecsülését jelzi, hogy az osztályváltás ellenére ragaszkodtak hozzá és rá építették a csapatot a folytatásban is, bár a feljutás nem jött össze. Később megfordult Iránban, az Egyesült Arab Emírségekben és még Indiában is, ezekről a helyekről is szép emlékeket őriz, ahogyan azt nekünk kifejtette egy tavaly novemberi interjúban.
Az utolsó szerződése ismét Miskolchoz kötötte, 2022 nyarán visszatért Miskolcra, hogy feljutáshoz segítse az NB II-ben ragadt együttest. Ahogyan a bevezetőben taglalt élményből is kiderül, ez sikerült és bár nagyon motiválta az újbóli NB I-es szereplés lehetősége, az akkori vezetőedző, Kuznyecov Szergej nem számított rá, így kénytelen volt elhagyni az együttest. A már említett interjúban elmondta, hogy bár sok mindent átélt már a profi futballban és el tudja fogadni, hogy ilyen van, ez azért nem esett jól neki. De erről is higgadtan beszélt, mint ahogy mindenről, amiről megkérdeztük. Például arról is, hogy a távozása után érdeklődött Szombathelyen, hogy nem játszhatna-e ott, a Haliban, a klubban, ami a kezdeteket jelentette számára és a városban, amelyért nemrég elhunyt édesapja is a legjobb tudása szerint dolgozott. Azt a választ kapta, hogy túl öreg, nem fér bele a koncepcióba. Látjuk, mennyire sikeres volt a koncepció, amelybe egy ízig-vérig Hali-szívű játékos nem fért bele, épp csak egy hajszálon múlt ezen a nyáron, hogy beszélhetünk még valamiféle szombathelyi futballról.
A válogatottban 36 mérkőzés és 7 gól adatott számára. Tevékeny részese volt Egervári Sándor irányítása alatt a svédek és a törökök emlékezetes legyőzésének, de ott volt az amszterdami mészárlás alkalmával is a pályán. Erwin Koeman kezei alatt debütált, Pintér Attila és Dárdai Pál még számított rá, Bernd Storck már nem. Lehet méregetni, viszonyítani, hogy ez a mérkőzésszám sok vagy kevés, de igazából nem érdemes. Amikor hívták, jött, pedig sokszor és sokan támadták azzal, ha rosszul játszott, hogy ő csak egy ukrán. Ha viszont nyertünk és remekelt, mindenki a keblére ölelte volna.
2009-ben sokan a következő magyar világklasszist akarták látni benne. Elképesztően jól érezte és értette a játékot, nem volt kiemelkedően gyors, de kiválóan látta át a pályán történteket és időnként olyan passzokat adott, amik valóban élményszámba mentek.
Ha jól érezte magát a pályán, bármire képes volt. Elég visszanézni néhány felvételt a gólpasszairól, különösen a Németh Krisztiánnal való játékkapcsolatáról, és tisztán látszik, hogy tényleg olyan dolgokat tudott, amiket csak kevesen, függetlenül attól, hogy Olaszországban, Indiában vagy az NB II-ben kellett pályára lépnie. Azt is érdemes megnézni, hogy a közösségi médiában hogyan reagáltak a korábbi játékostársak a búcsúja bejelentésére. A legmagasabb szintű elismerés és a legnagyobb tisztelet sugárzik a bejegyzésekből, kommentekből. Valószínűleg olyan ember és olyan játékos volt, akivel jó egy csapatban lenni, akivel jó egy öltözőben készülni.
Egy éve, az interjúnk elkészítésekor feltűnt, hogy nyugodt, kiegyensúlyozott ember, aki elégedett a karrierjével és az életével. Elmondta, hogy nincs oka panaszra, bejárta a világot, rengeteg országban élhetett és futballozhatott, így ismerte meg a feleségét, akivel gyönyörű családot alapított. Ha a sok esetben talán eltúlzott szurkolói elvárásoknak nem is felelt meg, önmaga mércéjének igen.
Lássuk be, manapság ez sem kevés.
Kiemelt fotó: DVTK
Szerző
