(Mozgó)képeslapok a pokolból – Minden héten háború (filmajánló)
El sem hisszük, hogy idén már 25 éves lesz Oliver Stone szerfelett nagyszabású, ám igencsak vegyes megítélésű, sztárokkal agyonzsúfolt mozija, amely voltaképpen a rendező amerikai focis keretrendszerbe ültetett zabolátlan ámokfutása, két és fél órányi szűretlen káosz. A minden héten háború legnagyobb ereje azonban éppen a kiszámíthatatlanságában és a szertelenségében rejlik, és bár az összes gyengesége is ebből fakad, a nap végén kiütéssel győz a művészi szintre emelt fejetlenség.
A film középpontjában a nagy múltú, de hanyatlóban lévő – fiktív – amerikai futball-csapat, a Miami Sharks áll. Miután a cápák egymás után harmadszor is kikapnak a bajnokságban, kezd minden a feje tetejére állni. Először is megsérül az irányítójuk, a csapat lelke, legnagyobb sztárja és első számú reklámarca, a veterán Jack „Cap” Rooney (Dennis Quaid), aki a csapatot időtlen idők óta gardírozó Tony D’Amato (Al Pacino) meghosszabbított keze és utolsó mentsvára a pályán. De nemcsak Rooney harcképtelen, a cápák több kulcsjátékosa is rég túl van a zeniten: lassúak és leharcoltak, egyesek pedig fizikailag már teljesen alkalmatlanok is a profi sportra. D’Amatónak azonban nem csak a széthulló csapatával, az elforduló rajongókkal és a rajta csámcsogó médiával kell szembenéznie, hanem a klubigazgatóval is. A fiatal és gyönyörű Christina Pagniacci (Cameron Diaz) a Tonyhoz hasonlóan tradicionalista, a sportot önmagáért szerető apjától örökölte vezetői székét, és vadkapitalista szemléletével, a hagyományok sutba vágásával a mester agyára megy. Bár Christina évekig hűséges volt Tonyhoz, nem tűri tovább az eredménytelenséget: győzni akar, bármi áron. Számára a játék üzlet, nem pedig szenvedély, őt a jegybevétel érdekli meg a televíziós nézettségi adatok; leghőbb vágya egy új stadion, ahhoz viszont kéne egy ütőképes csapat is. Célja elérése érdekében Tony nyakába ülteti Nick Croziert (Aaron Eckhart), a támadásokért felelős koordinátornak – mondani sem kell, a két edző finoman szólva sincs közös hullámhosszon. Christina legfőbb szövetségese azonban nem Nick, hanem a hippokratészi esküjét páros lábbal taposó, velejéig korrupt csapatorvos, Harvey Mandrake (James Woods), aki adott esetben akkor sem jön zavarba, ha egy játékost olyan súlyos állapotban kell pályára küldeni, hogy abba akár bele is halhat.
De persze mit sem érne a sok ármány, cselszövés és árulás, ha nem volna Willie Beaman (Jamie Foxx), a Rooney sérülését követően színre lépő új irányító-talentum, akinek minden adottsága megvan ahhoz, hogy győzelemre vezesse a csapatot. Csakhogy, mint a legtöbb zseni, Beaman is szélsőségesen öntörvényű, minden edzői utasításra fittyet hány, játék közben változtatja meg az eltervezett stratégiát, így ahelyett, hogy elnyerné a társai bizalmát, ő maga kerül a többiek célkeresztjébe…
Bár az alapsztori nagyon erős, sportszakmai szempontból az azért eléggé zavaró, hogy fiktív csapatok küzdenek, és pontosan azt sem lehet követni, hogy áll a bajnokság, vagy a rájátszásnak melyik szakaszában tartanak éppen. Előbbinek persze nagyon egyszerű oka van: mivel a forgatókönyvből azonnal kiderült, hogy a film igencsak rossz fényt vet majd a ligára, az NFL vezetősége nem járult hozzá a logója használatához és utasításba adta a csapatoknak, hogy semmilyen együttműködésbe nem egyezhetnek bele a készítőkkel. Ennek ellenére több csapat (Dallas Cowboys, Miami Dolphins, Denver Broncos, San Francisco 49ers) is a stáb rendelkezésére állt, anyaggyűjtés és tanácsadás szintjén, forgatni azonban nem engedték Stone-ékat. Viszont sikerült több korábbi játékost is csatasorba állítani: Jim Brown (1957 és 1965 között volt a Cleveland Browns védője) a védőegység koordinátorának szerepét kapta, Lawrence Taylor (New York Giants, 1981–1993) pedig Luther Lavay csapatkapitányt játszotta, ő ráadásul egyenesen az elvonóról esett be a forgatásra. Érdekesség, hogy Beaman karakterére eredetileg P Diddyt akarták, ő azonban annyira fakezűnek bizonyult, hogy végül nem kaphatta meg a szerepet, ám így sem maradt rapper nélkül a mozi, ugyanis a csapat egyik legjobb támadóját, Julian „J-man” Washingtont LL Cool J alakította. De Stone meggyőző erejét mutatja az is, hogy Ann-Margret elvállalta Christina anyjának – a nem különösebben emlékezetes – szerepét és még Charlton Heston is felbukkant a vásznon.
Ha már a cikk felütésénél a szűretlen káoszt emlegettük, itt az ideje kibontani, mit is jelent ez az értelmezésünkben. A minden héten háború semmilyen értelemben nem tekinthető hagyományos filmnek, bár a cselekménye alapvetően követhető, végig magasról tojik a nézőire. Lineáris vonalvezetés nyista; cserébe állandósult töredezettség, csapongás és téboly; a sokszor ad hoc jelleggel egymás után pakolt képsorok, a helyenként egészen pszichedelikus vágással (Stuart Levy munkája) feltálalt jelenetek a legkevésbé sem egymásra építkezve sorjáznak, hogy aztán mégis értelmet nyerjenek, és a végére érve rendellenes módon rajzolják körbe a film eklektikus sziluettjét. Mindeközben végig ömlik ránk az agresszió, tort ül az erőszak és táncot jár az ököl. Amikor nem a pályán vagy az öltözőben gyilkolják egymást a felek, akkor is dúl a haddelhadd: verbális marcangolások, fenyítések és zsarolások futószalagon, még a békésen induló diskurzusok is javarészt veszekedésbe fordulnak, miközben az eleve feszült nézőt Oliver Stone naturális eszköztára csak még szorosabban fojtogatja.
Maga a forgatás is kaotikus volt, balhék balhék után következtek, ami sokak számára felért egy rémálommal, de a film profitált belőle. LL Cool J és Jamie Foxx között például meglehetősen feszült volt a viszony, ami azon alapult, hogy a rapper eredendően Beaman szerepére ácsingózott. Több ízben össze is verekedtek, az egyik ilyen incidens be is került a filmbe (amikor a pályán esnek egymásnak), és egy másik is bekerült volna, csakhogy akkor éppen Salvatore Totino operatőr kameraállványa alatt zajlott a bunyó, miután a felvételt figyelő Foxx mögé surranó LL beleverte annak fejét a kameratartó daruba, így nem sikerült rögzítenie Totinónak, és ezért meg is kapta a magáét a rendezőtől. Stone tényleg nem szívbajos, a cápák egyik győzelme után tartott fékeveszett házibulis jelenet például úgy készült, hogy két napon át kamerával vették az alkohol, kokain és örömlányok szentháromságával fémjelzett tivornyát – a parti (a valóságban) úgy elfajult, hogy LL Cool J egy ponton közölte Stone-nal, ő házas ember, úgyhogy most szépen felöltözik és hazamegy… És ezek csak a legszaftosabb botrányok. Sokat elmond az alkotói folyamat viszontagságairól, hogy Quaid, Brown és Taylor két nappal(!) a munkálatok kezdete után csak akkor jelentek meg a forgatás helyszínén, amikor nekik volt jelenésük, addig inkább a golfpályán múlatták az időt, mert egyszerűen nem bírták elviselni Stone dühöngéseit, az agresszív és kíméletlen stílusát; James Woods pedig már azelőtt végleg faképnél hagyta a stábot, hogy leforgatta volna az utolsó jeleneteit…
Ez a szüntelen feszültség azonban művészi értelemben remek hatással volt a filmre, a hitelességét legalábbis egészen biztosan növelte, ahogyan az egyediségének is melegágya volt.
Bár ez teljesen fikciós mozi, nemcsak a fentiek mentén törekedett arra, hogy élethű legyen, számos jelenetét a valóság ihlette. Az ominózus buli is Jamie Williams (szintén profi játékos volt, továbbá a film egyik írója és konzulense) személyes múltját idézi, de az aligátoros zuhanyfürdős jelenet is megtörtént eseményen alapul, és az is természetes volt akkoriban, hogy a játékosok egy szál hímtagban kvaterkáztak az öltözőben, akkor is, ha éppen nők toppantak be teljesen váratlanul; Dennis Quaid filmbéli háza pedig valójában Dan Marinónak, a Dolphins legendás irányítójának az otthona.
Persze hibája is akad a filmnek, hiszen a darabossága, a mozaikszerűsége sok szempontból zavaró. Ahogyan az is, hogy a cselekmény szempontjából is meghatározó, az amerikai futballra jellemző súlyos problémák bemutatása is részben Oliver Stone káoszának áldozatául esett, még úgy is, hogy a rendező nagyon tudatosan, ráadásul elsőként foglalkozott ezekkel egy közönségfilm keretei között. A sportág veszélyességéről szóló üzenet persze így is átment, de például az, hogy Beaman személyiségének alakulásában mekkora szerepe volt annak, hogy a játékos-karrierje kiteljesedését korábban erősen akadályozta a bőrszíne (e miatt sosem játszhatott irányítót), talán nagyobb hangsúlyt is kaphatott volna. (Ezen a poszton mindig a fehérek domináltak a ligában. Ha egy csapat át is igazolt egy színesbőrű QB-t, akkor is többnyire más poszton játszatta. Érdekesség, hogy ez a trend éppen a film bemutatója évében, 1999-ben kezdett megváltozni, amikor kilenc fekete irányítót draftoltak a profi csapatok az egyetemi játékosok válogatóján.)
Emellett a Minden héten háború hossza sem válik az előnyére, az első óra kifejezetten lapos, így a film csak lassan és nehézkesen ragadja magával a nagyérdeműt; ami nem túl szerencsés, mert aki a durvasága, a szüntelen ordibálások és a töméntelen káromkodáscunami miatt még nem állna fel a székéből, szimplán elunhatná. De még mielőtt eljutna idáig, felgyorsulnak az események és a mindig csodálatos Al Pacino megnyeri magának (és a filmnek) a nézőt. A film második felére ugyanis Tony D’Amato karaktere átveszi az irányítást, a megfáradt és elhagyatott alkoholista edző, akitől már senki sem várna az égvilágon semmit, hirtelen új erőre kap, amikor megtudja, hogy a szezon végén repül, és nemcsak ő, hanem az összes őskövület játékosa is.
Kiderül, hogy mégiscsak ő az, aki képes megzabolázni Beament, s csapatembert farag az öncélúan játszó, és tenyérbemászóan beképzelt tehetségből; de ő ért szót a testileg és lelkileg is megroppant, a felesége által terrorizált Rooneyval is – és voltaképpen mindenkit helyretesz, aki az útjába áll és mindenkin segít, aki kéri. A filmnek lelket ad, a csapatnak hitet; a film csúcspontjának tekinthető öltözői nagymonológja pedig az a kategória, amiért önmagában megérte az addig lepergett bő két órányi játékidő megtekintése.
A lezárás pedig dob még egy jó nagyot a mozin, zseniális csavar, amikor Tony a leköszönő sajtótájékoztatóján bejelenti, hogy az újonnan alakuló Albuquerque Aztecs edzője lesz, és viszi magával Beament is, az egyetlen játékost, akire Christina építeni akart a következő szezonban...
Filmünk tehát meglehetősen vontatottan és nyögvenyelősen indul, de a végére azért csúcsra járatja magát, midőn Al Pacino szép kerek egésszé szintetizálja a Stone teremtette őskáoszt. A két és fél órás őrület után így a néző is fellélegezhet: a pokol bugyraiban ide-oda ugráló mozi egy villantásnyi nirvánával int búcsút, hogy aztán visszaengedje a nagyérdeműt az életbe.
Kiemelt kép: Alamy Stock Photo
Szerző
