Nádudvari Péter: Az 1994-es vb-döntőn szerettem bele végleg a futballba – jegyzet

Ami egyedül megmaradt az emlékezetemben, az 1990-es világbajnokság döntőjén az NSZK játékosainak eltökéltséget és büszkeséget sugárzó arca volt a himnuszuk alatt. Arra viszont, hogy megnyerik-e a finálét Argentína ellen Matthäusék, már nem voltam kíváncsi. (Végül 1–0-ra nyert Franz Beckenbauer csapata.)

Négy évvel később viszont megváltozott minden. Nem varázsütésre lettem a sportág megszállottja, hanem apránként kerültem focihipnózisba. Az Egyesült Államokban rendezett vb előtt több napilapot is forgattam, és feltűnt, hogy az összes újságíró úgy fogalmazott a közelgő világversenyről, mintha nem a futball-, hanem az egyetemes történelem egyik fontos eseménye közeledne. A nyitómeccs – amelyen a házigazdák Svájc ellen 1–1-et játszottak – viszont még egyáltalán nem érdekelt, csak az a pátosz és szenvedély nyűgözött le, amely körüllengte a tornát. A következő dolog pedig, amire felfigyeltem a világbajnoksággal kapcsolatban, nem egy szemet gyönyörködtető gól vagy védés volt; hanem az, hogy milyen jó zenék mennek, amikor a Magyar Televízió kapcsolja az amerikai helyszínt. Különösen Fenyő Miklós Napfény a jégen című slágerét hallgattam szívesen, a fülbemászó dallamok örökre egybeforrtak számomra például Romário vagy Roberto Baggio cseleivel és góljaival. Ahhoz viszont, hogy egy mérkőzést megnézzek, még várni kellett egy darabig. A kezdeti lelkesedésem egy időre meg is tört, méghozzá akkor, amikor a vb első napjaiban két másik családdal töltöttünk el egy hétvégét. Szombat este én már aludni szerettem volna, de nem tudtam, mert az egyik vendég olyan hangosan kiabált, kurjongatott az Olaszország–Írország mérkőzés alatt, hogy kiűzte az álmot a szememből.

Az öröme érthető volt, hiszen Roy Keane-éknek szurkolt, akik aztán 1–0-ra le is győzték az olaszokat, én viszont még a lefújás után is sokáig forgolódtam az ágyban. Néhány nappal később már a nagyszüleimnél voltam, ahol fontos lépést tettem meg a focival való ismerkedésben, ugyanis ott sikerült először megjegyeznem egy játékos nevét, méghozzá az argentin Gabriel Omar Batistutáét. Amikor ugyanis az Albiceleste az első csoportmeccsét játszotta Görögország ellen, bekapcsoltam nagypapám csodaszerkezetét, egy hordozható tévés rádiós magnót, és gondoltam, felveszem a mérkőzés egy részét. A legjobbkor nyomtam be a felvétel gombot: egy, azóta milliószor visszatekert hangszalag azóta is őrzi valahol a mérkőzést közvetítő elragadtatott riporter – úgy emlékszem, Knézy Jenő – hangját:

„Lövőhelyzet, kényszerítőzés, Batistutaaa, góóóóól: 2–0. A 44. percben megint bejön a kényszerítőzés, és Batistuta borzasztó nagy gólt lő. Húúúú, de nagy gól.”

De végül nem Argentínának, hanem Olaszországnak kezdtem el szurkolni – ha már a nemzeti csapatunk nem jutott ki Amerikába. Viszont az Olaszország–Spanyolország negyeddöntőn – amely, ha jól emlékszem, az első mérkőzés volt, amelyet végignéztem – örömmel láttam, hogy mégis van magyar résztvevő a tornán, méghozzá a tavaly elhunyt Puhl Sándor játékvezető és segítői, Bozóky Imre és Hamar László partjelzők személyében. A trió végül a döntőt is megkapta, amelyen – csakúgy, mint a korábbi mérkőzéseken – imponáló magabiztossággal, szinte hibátlanul szerepelt. Ugyanezt viszont nem tudtam elmondani az olaszokról, akik végül a szétlövésben bukták el a finálét; az egész tornán remeklő, viszont egy korábbi sérülés nyomait még magán viselő Roberto Baggio égbe lőtt tizenegyese döntött el végül mindent.

„Igazságtalan játék a futball: ha Baggio a legjobb állapotban van, biztosan nyertek volna. Ráadásul mindenki erre a tizenegyesére fog emlékezni, és nem arra, milyen jól játszott korábban” – jegyeztem meg keserűen, miközben a brazilok örömmámorban ünnepelték a negyedik világbajnoki címüket.

Roberto Baggio kihagyott tizenegyese döntötte el az 1994-es vb-cím sorsát (Forrás: Fourfourtwo)

Azóta 28 futballfanatizmusban töltött év telt el, ami alatt sokszor megbizonyosodhattam arról, hogy igazam volt, a futball sokszor valóban igazságtalan. Ugyanakkor számtalanszor bizonyította azt is, hogy – legalábbis számomra – a világ legszebb sportága.

Kiemelt fotó: UEFA.com